Az 1976-os olimpia első magyar aranyérmét a nagy favorit Magyar Zoltán szerezte, aki egy világbajnoki és két Eb-arany után a legértékesebb érmet is begyűjtötte.

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet nyert, a győztesekre emlékezünk. Hajós Alfrédtól a rövid pályás gyorskorcsolya-váltóig.

Magyar Zoltán a IX. kerületben született 1953. december 13-án, és még nem volt 11 éves, amikor a Telepy utcai általános iskolában megismerkedett a tornával. A KSI edzője, Vígh László egy kis csoportot verbuvált az iskolában, és a mesternek olyan jó volt a szeme, hogy Magyar mellett még kiszúrta Sivadó Jánost is, aki szintén válogatott tornász lett később.

Magyar 1965-től pályafutása végéig a Ferencváros tornásza volt, a klub színeiben mindent elért, amit tornászként lehetséges. Víghnek elsőre a szorgalma tetszett meg Magyarban, később a munkabírása is. Víghnek az volt a hitvallása, hogy a magyar tornászok technikailag nincsenek lemaradva a nemzetközi mezőnytől, de fizikailag igen. Azért rontanak, mert fizikailag nem elég erősek, és nem bírják végig a gyakorlatokat.

Magyar 1970-ben megnyerte a szocialista országok korosztályos versenyét az IBV-t, egy év múlva ismételt. Kijutott az 1972-es olimpiára is, de akkor még nem volt annyira magabiztos, hogy éremmel térjen haza. Pedig már akkor megcsinálta a róla elnevezett elemet, az akkor már évek óta gyakorolt Magyar vándort.

Már akkor kitaláltuk, hogyan lehet megváltoztatni a lólengést, de még sem fejben, sem kézben nem voltam elég jó hozzá. Nem volt meg a gyakorlatbiztonságom, így ugyan már akkor betettem a kezem a két kápa közé, és megtettem azt, amit addig soha senki sem, de lepottyantam a lóról, és nem jutottam döntőbe. Furcsa, hogy az egyéni összetettben már végre tudtam rendesen hajtani, és két tizeddel jobb pontszámot is kaptam, mint a szerenkéntiben győztes orosz Klimenko.”

– ezt az Indexnek mondta, amikor 65. születésnapján beszélgettünk.

A szövetségi kapitány, Bordán Dezső úgy tartotta, hogy hosszú a karja, ez a titka, ezért tűnik úgy, hogy játszi könnyedséggel tartja magát a ló felett.

1973-ban Európa-bajnok lett Grenoble-ban, akkor már biztosan végre tudta hajtani az elemet. Edzője, Vígh László így magyarázta az újítás lényegét és a nehézségét:

„Páros körök a ló minden részén, a bőrön, az egyik kápán, a két kápa között, a másik kápán és a ló végén. A legnehezebb benne a két kápa közé való bemerészkedés, amiből általában mindenki leesik, mert beleakad a köröző lába valamelyik kápába.”

A svájciak edzője azt nyilatkozta: Magyar vándorkörzése új korszakot nyitott a lólengésben, és legalább olyan újításnak számít, mint annak idején az atlétikában a Fosbury-technika.

„A különbség csupán az, hogy az amerikai magasugró stílusát hónapok alatt százak utánozták, Magyar mozdulatával viszont a következő Európa-bajnokságig senki sem fog megbirkózni" – idézte Jack Günthardot a Népszabadság.

Magyar az 1974-es várnai vb-n is a legjobb lett, az egész szerenkénti döntőben az övé a legmagasabb pontszám, 19,575-öt ért el. Két tizeddel verte a másodikat, a szovjet Andrijanovot, ami nagy előny, a másik öt szeren sokkal szorosabb volt a verseny, sehol sem alakult ki két tizedes különbség.

Az 1975. június eleji Eb-n is győzött Bernben. Azt mondta, feleannyira sem izgult, mint a vb-n, és élete legszebb gyakorlatát vette elő. Utolsónak ment fel a lóra, Andrijanov 9,7 pontot kapott, ő viszont még ennél is jobbat, 9,8-at. Tudta, hogy nem szabad rontania, és nem is rontott.

Magyar már akkor tudta, hogy a montreali olimpiára még be kell vetni valamit, ez lett az orsó. Noha elsőre azt mondta, hogy a büdös életben nem fogja megtanulni, már gyakorolgatta a világkupákon, de akkor még nem fejlesztette a tökélyre, belehibázott, az is előfordult, hogy leesett a lóról. Az orsó jelenthette azt, hogy ismét magabiztosan a világ előtt járhat 1976-ban.

Sokan úgy képzelik, óriási szerencsém is van, minden bejött nekem, látva, hogy a vándor és az orsó is megvalósítható, megvalósult. Csak éppen azt nem tudják, hogy mialatt ez a kettő megvalósult, hány száz más elképzelésem ment füstbe!

Az is tévedés, hogy ezek az elemek a legutóbbi időkben ötlöttek az eszünkbe. Az orsót például versenyzőként én magam is próbálgattam, persze, akkori felkészülésemmel lehetetlen volt végrehajtanom. Zoli viszont már kis korában kísérletezett az orsóval, nem is egészen sikertelenül. Most, az olimpiára készülve, következetesen foglalkozik ezzel a mozdulattal, tanulja, gyakorolja, csiszolja”

– Vígh szavait a Népsport örökítette meg 1975 végén, fél évvel az olimpia előtt.

A felvetésemet, hogy ők ketten forradalmasították a tornát, szerényen javította Magyar a 2013-as beszélgetés során. Jobban szereti, ha úttörőkről beszélünk, szimpatikusabb neki a kifejezés. Ő így látja:

„A magot kétségtelenül mi vetettük el, mi is csíráztattuk, mert mi csináltunk először párosköröket, a két kápa közé én nyúltam először. Egy mostani döntő elképzelhetetlen lenne ilyen mozdulatok nélkül. Akkor a csapattársaim sem tudták utánam csinálni. Hiába próbálták meg utánozni a japánok, eleinte nekik sem sikerült. Ha tehát nem is rapid módon, de később lassan megtanulta a világ.”

A japánok felvették egy nemzetközi versenyen, milyen mozdulatok kellenek az orsóhoz, de egyszerűen nem tudták lemásolni az olimpiáig.

Magyar volt tehát az olimpia nagy favoritja, de ezen felüli plusz nyomást helyezett rá az is, hogy Montrealban több mint egy hét elteltével sem volt még aranyérme a magyar csapatnak. Ő maga mázsás teherről beszélt. A selejtezőből Magyar került a legmagasabb pontszámmal a hatos döntőbe, 9,8-at kapott. De tudta, hogy nem hibázhat, mert akkor nem nyer.

A japán Kenmocu 9,8-at kapott, amikor a magyar odalépett a szerhez, feltette a kezét, és rögtön az orsóval nyitott, amit rajta kívül senki sem tudott az egész világon. A közönség felhördült – a felvételen is hallható –, mintha megérezte volna, hogy csodát lát.

Lenyűgözően szép gyakorlatról írt a magyar és a nemzetközi sajtó egyaránt, sokan azt hitték, megkapja a tíz pontot, de végül 9,9-et mutatott az eredményjelző, ami így is fölényes győzelmet jelentett, mert a keletnémet Nyikolajnak, aki később mutatta be a tudását, tíz pont kellett volna, hogy előzni tudjon – neki végül a bronzérem jutott.

Magyar 19,7-es eredményénél egyetlen más tornász sem kapott magasabb pontszámot, és megint igaz volt, ami a vb-n is, hogy nem alakult ki az első és a második között semelyik más szeren akkora különbség, mint a lólengésben.

1. Magyar Zoltán – 19,7 (9,8 és 9,9)
2. Kenmocu Eizo (japán) – 19,575 (9,775 és 9,8)
3. Nyikolaj Andrijanov (szovjet) – 19,525 (9,725 és 9,8) és Michael Nyikolaj (keletnémet) – 19,525 (9,725 és 9,8)

A japán kihívó, Kenmocu csapatban olimpiai bajnok lett. Andrijanov az egyéni összetett mellett elvitte a talaj, az ugrás és a gyűrű aranyérmét is, de lólengésben nem volt ilyen magas szinten.

„Csodálatos érzés. Tudtam, hogy meg kell csinálnom a gyakorlatot, mert ezt várja mindenki az olimpiai faluban és odahaza is. Rettenetesen nagy feszültség volt bennem, életemben nem voltam még ennyire ideges. Semmire sem gondoltam, csak arra, hogy tökéletes legyen”

– idézte Magyar szavait a Magyar Nemzet.

Az 1932-es bajnok, Pelle István levelet írt neki.

Kedves fiam, Zoltán!
Amint elolvasod jelen levél küldőjének aláírását, azonnal ráállsz közös hullámhosszunkra. A kezeimbe került magyar sportsajtóból értesültem az utóbbi években aratott nagy nemzetközi sikereidről. Montrealban minden, ami az első napokban történt, kísértetiesen emlékeztetett Los Angelesre. A nagy világverseny nyolcadik napján kezdetüket vevő tornászversenyek keretében nekem sikerült az első bajnokságot megnyernem. Mintha ez a siker egy láthatatlan kaput nyitott volna meg. Egymást követték a további győzelmek.
Pelle István

Magyar arról is beszélt a montreali győzelme után, hogy a nagy versenyek után idegileg rendszerint fáradt, kimerítette a koncentrálás, és gyakran gondolt arra, nem érdemes tovább hajtani. Ahogy telnek a napok, utána viszont megjön a kedve, és még többet akar. Már akkor elmondta, szeretné címet védeni a moszkvai olimpián. A folytatásban már nem Andrijanov, hanem Gityatyin lett a nagy ellenfele.