A súlyemelés második magyar olimpiai aranyérmese, Baczakó Péter könyörtelenül kihasználta ellenfele hibáit a moszkvai olimpián. A szakítás után még csak könnyebb testsúlyával vezetett, lökésben növelni tudta az előnyét.

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet nyert, időrendben emlékezünk a győztesekre. Hajós Alfrédtól a rövid pályás gyorskorcsolya-váltóig.

16 éves korában ismerkedett meg a súlyemeléssel a BKV Előrében, barátja csábította le az edzőterembe. Nem a kocsmai, mutogatós erő érdekelte Baczakó Pétert, hanem a versenyzés. Ercsiből járt be a fővárosba, nem bánta, ha hajnali négykor kell kelnie, és az sem, ha csak este tízre ért haza. Egy évvel a kezdés után már ifjúsági bajnok, 1973-ban már a válogatott keret tagja volt, és a havannai világbajnokság résztvevője. Első érmét a 82,5 kilósok közt szerezte 1975-ben a moszkvai világbajnokságon, egy bronz lett az övé.

Egy év múlva a montreali olimpián ugyanebben a súlycsoportban bronzérmes az évkönyvek tanúsága szerint, de a dobogón nem állhatott, mert eredetileg a negyedik helyen végzett, ám később az ezüstérmes bolgár Blagojevet kizárták. Postán kapta meg a bronzérmet, egy kávé mellett adták át neki, de annyira nem tudott örülni neki, mintha a verseny után díjazták volna. 

Az 1980-as moszkvai olimpia előtti vb-ken bronz- és ezüstérmes volt összetettben 82,5 kilóban, az olimpiára azonban egy súlycsoporttal feljebb lépett. A 90 kilósok közt 1979-ben egy Eb-aranyat begyűjtött szakításban, az volt az erősebbik fogásneme.

Úgy érkezett Moszkvába 29 évesen, hogy ez volt az egyetlen aranyérme, és a vezetők sem várták dobogóra, inkább a 4-6. hely valamelyikére. A 90 kilóban Antalovits Ferenc előtte hasonló eredményekkel rendelkezett, mint ő.

A szovjetek úgy döntöttek, hogy azt a címvédő Rigertet nevezik, aki két évvel korábban 100 kilóban lett világbajnok. A montreali olimpián jól versenyzett, de sokáig úgy készült, hogy a 100 kilóban fogja megmutatni a tudását, és az utolsó pillanatban hozták eggyel lejjebb. Mivel az utolsó időszakban az átlagnál extrémebben kellett fogyasztania, ezért nem érkezett a legjobb erőben a rajtra.

A bolgárok a 20 éves Alekszandrovot nevezték, akinek ez volt az első jelentősebb versenye. Ezt az esélyt kellett kihasználnia a 171 centis Baczakónak. A nevezési listát látva egy éremre már esélyesnek gondolták a magyar szakemberek.

Ezen az olimpián nem állt a magyar súlyemelők mellett a szerencse eddig a napig, elég csak a legkönnyebbek közt induló Oláh Bélára gondolni, aki ugyan pontosan annyit emelt, mint a győztes szovjet, mégiscsak negyedik lett, ugyanis négyen emeltek ugyanannyit, amennyit a Nyírvasváriból induló versenyző, és ő volt a legnehezebb a kerek 52 kilójával. Pár deka döntött a sorrendről

Reálisan nézve ugyanis nem volt esélye az aranyra, valami mégis hajtotta, és nem akarta megadni magát, nem akart megfutamodni. Megemlítette ellenben a norvég Leif Jenssent. Jenssen hasonlóan készült fel, voltak nála jobbak, de az 1972-es olimpián mindkét szovjet favorit kiesett előle, ő pedig élt az eséllyel. Baczakónak még csak két rivális botlásáért sem kellett szurkolni, elég volt, ha az egy szovjet rossz napot fog ki. 

Baczakó nem kezdett túlzottan magasan, 162,5 kiló volt a kezdősúlya, magabiztosan kiszakította, majd másodszorra öt kilót emeltetett, a harmadik gyakorlatára pedig teljesítette a 170 kilót. A címvédő Rigert erre a súlyra nevezett be, de a visszaemlékezések szerint érezhető volt az enerváltsága, tompasága. Az első gyakorlatát rögtön elrontotta, aztán a másodikat is. Harmadszorra már feszülten érkezett, és akkor sem bírt el a súllyal. 

Így a legnagyobb favorit elköszönt a versenytől. A bolgár pontosan annyit szakított, amennyit Baczakó, mivel azonban a magyar 30 dekával könnyebb volt nála, a lökésben nem maradt más feladat, minthogy ugyanannyit emeljen. Versenyben volt még a lengyel Walo és a keletnémet Mantek is, no meg Antalovits is, ám érezni lehetett, hogy az aranyérem a bolgár és Baczakó között talál gazdára.

202,5 kilón kezdett a magyar, megcsinálta. A bolgár erre 205 kilóval felelt – pocsék gyakorlata volt, sokak szerint szabálytalan is, de a három bíró közül csak egy vette el -, és máris ő ugrott az élre. Baczakó 207,5 kilóra ment ki, és a gyakorlata hibátlan volt. A bolgár máris kényszerben volt, 5 kilóval emeltetett, mert a holtverseny számára előnytelen, így ha ő is teljesíti a 207,5 kilót, azzal marad a második helyen.

Alekszandrov 210 kilón rontott. Baczakó sem boldogult vele, neki így 207,5 kiló került a neve mellé. Azt már tudta, hogy érmes lesz, csak azt nem tudta, hogy az aranyérem meglesz-e.

Baczakó élete utolsó interjújában, amit az Indexnek adott, így idézte fel az utolsó pillanatok izgalmát. „Rigert kiesése nem nyugtatott meg, nem hitette el velem, hogy esélyessé léptem elő. Utána sem kapkodtam, mint ahogy addig sem, a négy évvel korábbi részvételem épp erre tanított meg. Úgy voltam vele, nem kockáztatok a lökésben sem, legyen meg a tuti ezüst, mert addig nem volt még magyar érem. Megcsináltam a gyakorlatomat kétszázhét és fél kilón, aztán Alekszandrov jött. Na, akkor már izgultam. Nem szurkoltam ellene, de akkor már hevesen vert a szívem, mert ott voltam a nagy lehetőség kapujában.

Akkor egycsapásra kudarcként éltem volna meg a második helyezést, amit látatlanban simán elfogadtam volna. Nem mertem odanézni a bolgár emelésénél, elfordultam, de tisztában voltam vele, hogy a mellére veszi a súlyt, de azt is hallottam, hogy nagyon gyorsan lekerül onnan. Az egész életem legkedvesebb zaja volt a tárcsák csattanása.”

Újra igazolódott, furcsa sportág a súlyemelés, mert a terem egy részében nem annak szurkoltak, aki a dobogóra lépett, és a mázsákkal küzdött, hanem annak, aki már az öltözőben volt. Földi Imre nyolc évvel korábban pontosan így érte el élete legnagyobb sikerét.

Baczakó végül 377,5 kilóval nyert, pontosan annyival, mint az 56 kilós Földi Imre 1972-ben. A rejtély feloldása: akkor még három fogás volt, és a nyomás is szerepelt a programban. Baczakó Péteré lett a 111. magyar arany, a sportág azóta nem ünnepelhetett aranyérmest. A Magyar Ifjúságban jelentek meg a győzelem utáni gondolatai: 

„Ha végiggondolom, hogy ennek az aranyéremnek a bűvöletében hány évet töltöttem a súlyemelő teremben, mennyi időt az edzőtáborban, ha végiggondolom, hogy hányan kaptak előttem hasonló esélyeket, miközben én csak vártam, a küszöbön lestem. Hát, akkor úgy érzem, hogy megérdemeltem. Egyszercsak azt éreztem, hogy zúg a taps, felkapnak, levegőbe dobálnak. Én lettem az olimpiai bajnok.”

Aján Tamás akkor negyedik éve volt a nemzetközi szövetség (IWF) főtitkára 1980-ban, sokan gratuláltak neki, és mint mondta, ennél nagyobb öröm nem is érhette volna. Az osztrák elnök, Gottfried Schödl annyit mondott, méltó az aranyra Baczakó, már csak azért is, mert a verseny napján boldogult azzal a súllyal szakításban, amivel Rigert nem. Ha még két napig beszédtéma is lesz Rigert kudarca a sportágon belül, hosszú távon - pláne a sportágon kívül - csak a magyar dicsőségére fog emlékezni mindenki.

Baczakó kétéves kislánya, Katalin édesanyjával otthon nézte a versenyt, a felesége utóbb elmondta, ő kísérte ki a reptérre a férjét, és jó kabalának bizonyult, hogy egyszer sem beszéltek helyezésekről, éremről, kilókról. Kislányát az aranyérem is érdekelte hazatérése után, de Misa mackó, az olimpiai kabalafigura még jobban.

1982-ben még vb-bronzérmes volt, de már egyre nehezebben tudta tartani a lépést, egy év múlva megsérült, és már eszébe sem jutott, hogy felkészüljön a Los Angeles-i olimpiára. 1985-től edző lett, a 2004-es olimpián a tanítványa, Krutzler Eszter ezüstérmes lett. A sportágnak ez az utolsó ötkarikás érme.

Baczakó 2008-ban, 56 évesen halt meg, gyógyíthatatlan betegségben.