A Barcelonától néhány kilométerre található montmelói Circuit de Catalunya 1991 óta kirobbanthatatlan a Forma–1-es versenynaptárból. A mezőny fele becsukott szemmel is képes lenne teljesíteni egy kört, annyit mennek rajta: a tavaszi Spanyol Nagydíj mellett a szezon előtti téli teszteket is ezen a pályán rendezik.  A 4,6 kilométer hosszú pályát 1991-ben adták át, azelőtt, 1986 és 1990 között a szintén kedvelt teszthelyszínnek számító Jerez adott otthont a spanyol GP-nek, az azt megelőző harminc évben viszont három különböző pályán is rendeztek spanyol F1-es futamot, ezek közül az egyik vált igazán híressé. 

A spanyolok Monacója

Az első Spanyol Nagydíjat szintén egy barcelonai helyszínen, Pedralbesben rendezték 1951-ben. Juan Manuel Fangio ezen a versenyen nyerte meg karrierjének második világbajnoki címét. Ezután két év kihagyás következett, 1954-ben tért vissza a sorozat  a két kilométer hosszú célegyenessel rendelkező pályára. A tragikus 1955-ös Le Mans-i 24 órás verseny hatására soha többet nem rendeztek F1-es versenyt a nagy tempójú utcai pályán. 

Ezután egy jó ideig elkerülte Spanyolországot az F1, 1967-ben tért vissza a sorozat a Madrid közelében fekvő jaramai pályán. 1967 és 1981 között összesen nyolcszor rendeztek versenyt Jaramában, többek között Emerson Fittipaldi, James Hunt, Niki Lauda, és Jackie Stewart tudott nyerni a japán Szuzukára hajazó pályán. (A hasonlóság nem véletlen, ugyanaz tervezte, mint Szuzukát és a hollandiai Zandvoortot.)

Négy alkalommal (1969, 1971, 1973, 1975)  viszont megint Barcelona rendezhetett futamot, a Montjuïc dombon kialakított utcai pályán. Leginkább Monacóhoz lehetne hasonlítani a pályát, nemcsak kialakítása és hajtűkanyarjai, hanem különleges hangulata miatt is. Az 1929-es világkiállítás helyszínéül szolgáló történelmi városrész kellős közepén jelölték ki a 3,7 kilométer hosszú pályát, így a versenyautók olyan turistalátványosságok között száguldozhattak, mint a Font Mágica szökőkút és a Teatre Grec amfiteátrum, a paddock pedig a régi olimpia stadionban kapott helyet. Volt olyan része a pályának, ahonnan az egész városra rá lehetett látni. 

De a szépségében rejlett veszélyessége a montjuïci pályának: alig voltak bukóterek, a pályát végig fák szegélyezték, csupán szalagkorlátokkal elválasztva a nagy sebességgel haladó autóktól.

Padlógázas szakaszból is több volt, mint Monacóban, ahol a pilóták csupán egy körnek a 40 százalékában nyomhatják tövig a gázpedált. 

A világbajnok nem vállalta a versenyzést

A tragédia hat év után következett be. Az 1975-ös Spanyol Nagydíj baljós előjelekkel kezdődött, mert kiderült, hogy a szalagkorlát életveszélyes, több helyen nem lettek megfelelően rögzítve az elemek. Emiatt az első szabadedzést törölték, a második gyakorláson is csak egytucatnyi versenyző – köztük Jaky Ickx, aki nem volt tagja a pilóták érdekvédelmi szervezetének – vett részt. A pilóták többsége kijelentette, hogy addig nem hajlandó autóba ülni, ameddig a szervezők nem javítják ki a hibákat. Érthető volt a tiltakozásuk, ugyanis az előző évben Helmuth Koinigg, két évvel korábban pedig François Cevert vesztette életét a szalagkorlát hibája miatt, mindketten a Watkins Glen-i amerikai futamon haltak meg.

A spanyol szervezők rohamtempóban próbálták kijavítani a hibákat péntek éjszaka, hogy minden készen álljon a szombati időmérő edzésre, még a csapatok szerelői is besegítettek a munkálatokban. Másnap reggel Ken Tyrrell, a legendás Tyrrell csapat alapítója egy villáskulccsal ment végig a pályán, hogy ellenőrizze a rögzítéseket. Az előző évi világbajnokot, Emerson Fittipaldit azonban nem győzték meg a módosítások. A McLaren brazil pilótája mindössze három kört tett meg a kvalifikáción, azokat is nagyon lassú tempóban. Miután kiszállt az autójából, közölte, hogy nem hajlandó másnap versenyezni, majd a reptér felé vette az irányt. 

Akkoriban még a regnáló világbajnok hiánya sem volt elég indok egy F1-es futam törléséhez, Fittipaldi nélkül is megtartották a nagydíjat. A Nemzetközi Autómobil Szövetség (FIA) és a szervezők komoly nyomást helyeztek a versenyzőkre, hogy aggályaik ellenére rajthoz álljanak. 

Aztán elkezdődött a futam, melynek már az első körében többen összeütköztek. A pole-pozícióból induló Niki Laudát Mario Andretti ütötte ki, aki Vittorio Brambillával akadt össze. A baleseteket látva Wilson Fittipaldi és Arturo Merzario a bokszba hajtottak, és feladták a versenyt. A roncsderbinek még nem volt vége, mert néhány körrel később Alan Jones és James Hunt is összetörte autóját. A sorozatos kieséseknek és a kerékcseréknek köszönhetően az Embassy Hill német pilótája, Rolf Stommelen került az élre.

Csodával határos módon Stommelen túlélte a balesetet, eltört a lába és a csuklója, illetve megrepedt pár bordája.

Történelmet írt Lella Lombardi

A 75 körösre tervezett versenyt négy körrel később leintették. Mindössze nyolcan értek célba,  Jochen Mass nyert, Jacky Ickx a második, Carlos Reutemann pedig a harmadik helyen futott be. A lerövidített táv miatt csak a pontok felét kapták meg. Jochen Massnak ez volt az első győzelme az F1-ben, és egyben az utolsó is.

Rolf Stommelen balesete után sem hagyott fel a versenyzéssel, még indult pár F1-es futamon, legjobb helyezése egy 6. hely volt. Később háromszor sikerült megnyernie a daytonai 24 órás versenyt, és 1979-ben második lett Le Mans-ban. 1983-ban, egy amerikai túraautó-versenyen halt meg, a hátsó szárny meghibásodása okozta a végzetes balesetet. 

Az 1975-ös montjuïci futam nem csak a tragikus baleset miatt vált híressé;

A Montjuïchöz kapcsolódik egy másik mérföldkő is: az 1971-es futamon használtak először slick gumikat a Forma–1-ben, a Firestone vezette be az új típusú abroncsot. A tragédia után soha többé nem rendeztek F1-es futamot a Montjuïcen, ma már csak egy emléktábla jelzi, hogy a hangulatos utcákon valaha olyan legendák versenyeztek, mint James Hunt, Niki Lauda vagy Jackie Stewart. 

(Borítókép: Niki Lauda és Clay Regazzoni az 1975-ös futamon a Montjuicen 1975. május 2-án. Fotó: Bernard Cahier / Getty Images Hungary)