Talán csak a legelvetemültebb Forma-1-rajongók emlékeznek az Indoor Trophy fantázianéven futó eseményre, amit a Bologna Motor Show részeként nyolcszor rendeztek meg 1988 és 1996 között. Az Indoor Trophy eredménye természetesen nem számított bele a világbajnokságba, inkább afféle közönségcsalogató látványosságnak számított, mint valódi versenynek, tekintve, hogy az autók egy parkolóban kialakított ideiglenes és nagyon rövid, mindössze 1,3 kilométer hosszú pályán köröztek. 

A lebonyolítás is különbözött az F1-es nagydíjaktól. Akárcsak a Race Of Championsben, a pilóták egyenes kieséses rendszerben küzdöttek meg egymással: az autók két külön nyomvonalon mentek, a jobb időt elérő pilóta jutott tovább a következő körbe. 

Esélyt kaptak, hogy egyszer győztesek lehessenek

Az alapötlet, hogy bezavarnak néhány F1-es versenyautót egy szűk, kanyargós pályára, kitéve az időjárás viszontagságainak, önmagában nem volt rossz. Ki ne akarta volna megnézni, hogy mire jut ilyen egymással ilyen körülmények között Ayrton Senna és Alain Prost?

Ám pont az volt az Indoor Trophy gyengéje, hogy szinte kizárólag kutyaütő csapatok indultak el rajta, amelyeknek egyébként semmi esélyük nem lett volna, hogy bármit is nyerjenek az F1-ben.

Arról nem is beszélve, hogy korrekt pénzdíjjal járt az indulás. Jól jellemzi a versenyeken megforduló mezőny erősségét, hogy a Minardi számított az Indoor Trophy nyolcéves történetének legsikeresebb csapatának, négy győzelemmel. Az a Minardi, amelynek legjobb eredménye 340 F1-futam alatt mindössze három 4. hely volt (abból is az egyik egy olyan 1993-as versenyen, ahol mindössze 5 pilóta ért célba). 

Pilóták terén már erősebb volt a felhozatal, az évek során olyan feltörekvő tehetségek fordultak meg a bolognai parkolóban, mint Rubens Barrichello, Johnny Herbert vagy Giancarlo Fisichella. Számukra is jól alkalom volt, hogy megmutassák magukat az F1 rajongóinak, ismertséget szerezzenek.

Az első évben a Minardi, a FIRST, a Scuderia Italia, az Osella és az EuroBrun nevezett, a versenyzők közül Nicola Larini (Osella) és Gabriele Tarquini (FIRST) neve lehet ismerős. Mindketten a túraautózásban lettek igazán sikeresek, bár Larininek a tragikus 1994-es San Marinói Nagydíjon összejött egy második hely a Ferrarival, amikor a sérült Jean Alesit helyettesítette. 

Tarquini nevéhez fűződik egy rekord is: 2009-ben 47 évesen és 226 naposan megnyerte a WTCC-t, amivel ő lett a legidősebb versenyző, aki egy FIA égisze alá tartozó sorozatban bajnok tudott lenni. Kilenc évvel később a WTCR bajnoki címét is megnyerte, megjavítva saját korábbi rekordját. F1-es pályafutása sokkal szerényebbre sikerült; 38 versenyen indult és mindössze egyetlen pontot szerzett.

Az 1988-as Indoor Trophyt mégsem nem ők, hanem a kurta mezőny egyetlen nem olasz tagja, a spanyol Luis Pérez-Sala nyerte, Alex Caffit legyőzve a döntőben. Pérez-Sala sem futott be nagy karriert az F1-ben; 26 versenyen indult a Minardival, egyetlen egyszer szerzett pontot, amikor 6. lett az 1989-es Brit Nagydíjon. 

A FIRST szereplése azért volt érdekes, mert abban az évben még a Forma-3000-ben versenyeztek, és a következő évben akartak feljebb lépni az F1-be. Azonban az autó, amivel az Indoor Trophy-ra is neveztek, annyira gyenge volt, hogy egyetlen futamon sem tudtak elindulni. Később egy másik bűnrossz csapat, a Life vette meg a katasztrofális konstrukciót. 

1989-ben sem volt acélosabb a mezőny. A legnagyobb név abban az évben a Scuderia Italiával induló Andrea de Cesaris volt, aki addigra megjárt jó pár csapatot az F1-ben. Emiatt egyből az elődöntőben csatlakozott be a küzdelmekbe, de a trófea - merthogy az is járt a győztesnek - így is megint Pérez-Saláé lett, aki ezúttal minardis csapattársát, a szintén nem túl ismert Pierluigi Martinit győzte le. 

Volt, aki soha többet nem ült F1-es autóban

1990-ben sem talált legyőzőre a Minardi, ezúttal Gianni Morbidelli hódította le az Indoor Trophyt. Az olasz Morbidelli abban az évben debütált a Forma-1-ben, pontot nem szerzett. Később megfordult a Footwork és a Sauber csapatánál is, összesen 8,5 pontot szedett össze hatéves F1-es pályafutása alatt. 1991-ben egy verseny erejéig beülhetett a Ferrariba, miután az ausztráliai szezonzáró előtt az olasz csapat kirúgta Alain Prostot. Az idő előtt leintett versenyen 6. lett, amivel megszerezte első világbajnoki pontját az F1-ben. Pontosabban első fél pontját, mivel a lerövidített táv miatt felezték a pontszámokat. 

Ekkor is akadtak furcsaságok; az EuroBrun pilótája, Domenico Schiattarella úgy vett részt az Indoor Trophyn, hogy Forma-1-es bemutatkozására még négy évet kellett várnia. Mondani sem kell, akkor sem alkotott marandót, legjobb eredménye egy 9. hely volt. 1991-ben az Andrea Moda csapat pilótája, Antonio Tamburini még őt is felülmúlta azzal, hogy el sem jutott az F1-ig. 

1991-ben Gabriele Tarquini lett a bolognai parkoló királya, a döntőben a karrierje elején járó Johnny Herbertet győzte le. A brit pilóta akkoriban a szebb napokat látott Lotusnál versenyzett, 1994-ben került a Benettonhoz, ahol Michael Schumacher csapattársa volt. A Benettonnal kétszer, a Stewarttal pedig egyszer tudott futamot nyerni a brit, utóbbit a legendás 1999-es esős Európa Nagydíjon szerezte. 

Valószínűleg ezeket a győzelmeket nagyobb becsben tartja Herbert, mint a 92-es Indoor Trophy-győzelmét. Pedig komoly bravúr lehetett a szakadó esőben végigterelgetni a több száz lóerős gépeket a kanyargós pályán. Ez Herbertnek ment a legjobban, a döntőben az 1995-ös Le Mans-i győztes finn JJ Lehtót múlta felül. Az indulók között volt Alex Zanardi is, aki inkább az amerikai CART-ban volt sikeres, kétszer nyert bajnokságot, az F1-ben egy 6. hely volt számára a csúcs. 

Az 1992-es Indoor Trophy:

1993-ban kicsit csavartak a lebonyolításon a szervezők. Az öt induló előselejtezőn vett részt, a legjobb négy indulhatott az egyenes kieséses szakaszban, ahol két győzelemig ment a párharc.

Nem meglepő módon egy Jordan-pilóta, az 1993-as szezon egyik újonca, Rubens Barrichello nyerte meg a tornát. Barrichello pályafutása során összesen 326 F1-futamon indult, ezzel ő a csúcstartó. A győzelem ellenére nem lehetett túl vonzó Eddie Jordan csapatának a parkolói száguldás, mivel soha többet nem indultak. 

Először és utoljára nyert versenyzőként

1995-ben csak a Minardi és a Forti nevezett be a bolognai cirkuszra, 3-3 autóval. A Minardi ekkor húzta negyedik, egyben utolsó Indoor Trophy-győzelmét Luca Badoer révén. Nem akárkit győzött le a fináléban, a Minardi tesztpilótája, a nagy tehetségnek kikiáltott Giancarlo Fisichella 2-0-ra kapott ki tőle.

Elég dicstelen körülmények között búcsúzott az F1-től Badoer: hosszú évek tesztpilótáskodása után 2009-ben a Ferrari őt ültette be a Hungaroringen súlyos fejsérülést szenvedő Felipe Massa helyére, de annyira lassú és ügyetlen volt versenykörülmények között, hogy mindössze két futam után lecserélték, helyette Fisichella kapott lehetőséget. 

Az utolsó Indoor Trophy volt a legerősebb mind közül; a Minardi mellett a Ligier és az előző évi konstruktőri világbajnok Benetton is indult, a pilóták közül Giancarlo Fisichella, Jarno Trulli és a 96-os monacói győztes Olivier Panis számított nagy névnek. 

Nemcsak a legerősebb, hanem egyben a legdrámaibb Indoor Trophy volt az 1996-os. Panis már az előselejtezőben összetörte az autóját, az egyik kerékvető csúnyán megdobta a Ligiert. Csapattársa, a japán Shinji Nakano ugyanígy járt, és mivel a csapat nem tudta időben helyrehozni a kocsikat, mindketten kiestek. Helyettük az előselejtezőben elvérzett Minardik mentek tovább, Giovanni Lavaggi az egyik benettonost, Trullit legyőzve egészen a döntőig jutott, ahol aztán simán kikapott Fisichellától. A következő évben már F1-es autók nélkül rendezték meg a sportág történetében kuriózumnak számító Indoor Trophyt.

Az F1 azért nem tűnt el teljesen a Bologna Motor Showról, a Ferrari rendszeresen tartott bemutatókat a közönségnek.