Milák egyidős a kisebbik lányommal, Enikővel, aki egész jó úszó volt, s természetesen mindig elkísértük a gyermekversenyekre. Egyszer Hódmezővásárhelyen figyeltünk fel egy nyurga, cérnavékony, esetlen mozgású, félelmetesen X-lábú, szemmel láthatóan gátlásos kölyökre, akiről a medenceparton azt gondoltuk, félő beengedni a vízbe, mert még a végén megfullad. Nem fulladt meg. Sőt, lazán hazavágta a mezőnyt, majd kikászálódott a medencéből, és elvonult az uszoda sarkába meditálni.

– mesélte a történetet kollégánk, Ch. Gáll András.

Ez volt Milák Kristóf, aki manapság, tíz évvel később ugyanezt csinálja. Hazavágja a mezőnyt, legfeljebb annyi a különbség, hogy utána nem vonul el a sarokba, hanem nyilatkozik. Méghozzá eredeti, csakis rá jellemző stílusban.

Utólag már nyugodtan leírhatjuk, hogy a tokiói olimpia előtt egyetlen tuti aranyesélyesünk volt – Milák Kristóf a 200 méter pillangón. Még a mindig óvatos Sós Csaba szövetségi kapitány is többször nyilatkozta, hogy ezt az aranyérmet Milák csak elveszítheti. Pedig ha valaki tudja, mennyire rizikós ilyesmit mondani, akkor az Sós. Mégis kimondta.

Tudniillik jó néhányszor elkapta a koronavírust, és az egyik ilyen találkozó 2020-ban annyira megviselte, hogy (átmenetileg) elvesztette izomtömegének jelentős részét. De nem csak az izomtömegét. Ami ennél sokkal tragikusabb (lehetett volna), a motivációját is. Főleg azok után, hogy egy évvel eltolták az olimpiát.

Ami Kopasz Bálintnak szinte kapóra jött, az Milákot nagyon megviselte. Nem látta az alagút végét. Amúgy is fura srác ő, erősen eltér az átlagtól – nem minden tulajdonságában fölfelé, ezt ő is pontosan tudja –, és szegény mesterének, Selmeci Attilának heroikus erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy azokban a vészterhes hónapokban valahogyan rávegye Kristófot az úszásra.

Annyira azért nem, hogy 2020. július 24-én a Széchy Tamás Uszodában ne repesszen egy egészen fantasztikus 51,14-et száz pillangón – totál edzetlen állapotban. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki megnyugodott: Milák, Selmeci, Sós és a szurkoló is. Nem lesz itt baj Tokióban.

Nem is lett, illetve egy kicsit azért lett.

Ugyan elképesztő fölénnyel, 1:51,25 perces olimpiai csúccsal két és fél másodpercet vert a japán Hondára – ócska szóviccel élve Kristóf nem egy Honda, hanem egy Ferrari sebességével szelte a habokat –, de elmaradt 1:50,73-as világcsúcsától, amit két évvel korábban Kvangdzsuban úszott, a világbajnokságon.

És nem volt boldog. Ilyesmit is csak egy istenáldotta tehetség engedhet meg magának, hogy egy olimpiai arany megszerzése után ne legyen boldog.

De a 100 méter pillangó döntője után – amikor pedig „csak” második lett Európa-rekorddal a világcsúcsot úszó amerikai Caeleb Dressel mögött – mindent bepótolt. Lelkendezett, boldogan nyilatkozott, hiszen az egy tökéletes úszás volt tőle, és ha még három métert tart a verseny... De a 100 méter pillangó nem 103 méter pillangó, azt még nem találták föl.

Kristóf arany- és ezüstérméhez fogható élmény volt beszélgetni a diadal hajnalán Milák Mihállyal, a nagy bajnok édesapjával. Ha addig nem tudtuk volna, milyen szerény körülmények között, milyen szegénységben, és mekkora áldozatok árán nevelték fel szülei a gyermeküket, az öröm pillanataiban ez is kiderült az újságíró számára.