Csütörtökön elkezdődik 2015-ös első osztályú egyetemi amerikaifutball-szezon, és a Houston Cougarsnél egy edzőzseni érkezése teszi izgalmassá az idényt. A bajnoki címvédő Ohio State Buckeyestól jött az új vezetőedző Tom Herman, aki eddig azért az támadójátékért felelt, amiben az elmúlt években három irányító is gond nélkül dominánssá tudott válni Ohióban.

Hogy Herman mekkora sikereket visz majd magával Houstonba, azt még nem tudni, de ez remek apropó arra, hogy visszatekintsünk a Cougars legfényesebb időszakára, amikor John Jenkins run and shoot offense-ével terrorban tartották a fél országot.

Egy negyed alatt 6 passzolt touchdown, egy meccsen 11;  517 passzolt yard egy félidőben, 1021 szerzett egy meccsen; 82-28-ra és 95-21-re megnyert mérkőzések – ehhez hasonló észbontó rekordokat állított fel két irányítóval 1987-92 között a Houston Cougars támadósora, amitől mindenki hanyatt esett.

John Jenkins 1987-ben érkezett a Houstonhoz támadókoordinátorként, de kellett egy kis idő, amíg a csapat felvette a tempót az egyáltalán nem könnyű run and shoot támadójáték végrehajtásához. A Cougars helyzete ekkoriban egyáltalán nem volt irigylésre méltó: 1988 végén, még a Jenkins, illetve az akkori vezetőedző Jack Pardee előtti korszak szabályszegései miatt a csapatot két évre kizárták a szezon végéig a kupaszereplésekből, illetve 1989-ben egyetlen meccsüket sem közvetítették tévében.

Éppen ezért volt akkora sokk, amit 1989-ben művelt a Houston. Utaló jelek persze már voltak 1987-től kezdve, hogy az általában vagy nagy siker, vagy óriási kudarcot hozó run and shoot inkább az előbbi lesz a Cougarsnél.  Első évükben ugyan még csak egy kiemelkedőnek mondható győzelmük volt (60-40 a Texas ellen novemberben), 1988-ban viszont már gépként kezdték szórni a pontokat: rögtön a szezonnyitón 60-0-ra verték a Louisiana Techet, majd 82-28-ra verték a Tulsát (másnak nem sikerült ennél több pontot szereznie abban az idényben), a szezon utolsó hat meccsén pedig 39,5-es pontátlagot hoztak.

Aztán jött a sokk

A jó előző szezon miatt, a Bowl-tiltás ellenére a 21. kiemelt helyen kezdte meg a szezont a Houston a UNLV Rebels ellen idegenben, ahol azonnal beindult a henger. A UNLV-t 69-0-ra intézték el úgy, hogy a félidőben már 56 ponttal vezetettek, az irányító Andre Ware pedig az utolsó 10 percben pályára sem lépett.

Az idény végén 9-2-vel álltak, összesen hat meccsen szereztek 50-nél több pontot, köztük az SMU Mustangs ellen 95-21-re megnyert mérkőzésen.

A nagy menetelés egyik kulcsfigurája természetesen Andre Ware volt: a fekete irányító a szezon során 4699 yardot és 44 touchdownt passzolt, 578 passzkísérletéből 365 volt jó (63,1 százalékos pontosság), és összesen 26 bajnoki rekordot állított be vagy döntött meg – a csapat maga közel 100 bajnoki, főcsoport-, és egyetemi rekordot döntött meg, a meccsenkénti 624,9 yardos támadóátlaguk a mai napig messze a legtöbb, amit valaha összehoztak egy szezonban. Az év végi szavazáson kétség sem férhetett hozzá, hogy ő kapja az év legjobbjának járó Heisman-trófeát,

Korábban az a sztereotípia élt a fekete QB-król, hogy az értelmi képességeik miatt egy sima támadócsapatot sem tudnak elvezetni, nem hogy egy olyan bonyolult rendszert, mint amit a Houston használt abban az időben. Ez a felfogás mára természetesen teljesen megváltozott, 2010-14 között négyből három Heisman-győztes fekete irányító volt. Ezért is mondta azt 2014-ben Ware, hogy manapság többet jelent neki a díj, mint akkoriban, mert látja, hogy hova jutott az a folyamat az egyetemi bajnokságban, amit ő indított el.

Amíg a többi egyetem korrupciós ajándékokkal próbálta meg rávenni a szavazókat, hogy az ő játékosukra voksoljanak, addig a Houston minden héten csak Ware statisztikáit küldte szét.

A Houston környékén felnőtt Ware útja a csúcsig viszont nem volt egyszerű. Amikor a középiskolában végzett , sok egyetem hívta, de kevesen számítottak rá irányítóként. Nem így az a Bill Yeoman, aki egy option-offense-be hívta a Houston csapatához. Ware őket választotta, de első évében egy bürokratikus hiba miatt elkaszálták : nem az NCAA által előírt napon tette le a vizsgáit, így ki kellett hagynia egy évet, 1986-ban tehát az Alvin közösségi egyetemen tanult, ahol két állást vállalt, hogy fizetni tudja a tandíját.

1987-ben, amikor csatlakozott a Cougarshöz, már nem Yeoman, hanem Jack Pardee volt a vezetőedző, aki egy új támadórendszert hozott az 1-10-es mérleggel szégyenkedő csapathoz. Ware-nek hamar ment az átállás, de a csapat eleinte szenvedett, hiszen egy futásorientált játékról kellett egy olyan rendszerbe váltaniuk, amiben szinte minden a passzról szólt, de egy év után összeálltak.

Passz, passz és passz

Az az 1989 szeptemberi este volt a nagy bemutatkozás a run and shoot számára is, pedig bőven nem akkor született. (89-re már az NFL-ben is használta pár csapat, de az erősebb védelmek miatt érthető módon sokkal gyengébb statisztikai mutatókkal.) A rendszert Mouse Davis dolgozta ki tökéletesen a kevéssé ismert Portland State-en a 1970-es évek közepén, de az ősverzió egy ohiói középiskolához, illetve Glenn „Tiger” Ellison nevéhez kötődik.  Később közepes sikerekkel felbukkant a 80-as évek elején a Florida egyetemi csapatánál is, a Cougarshoz viszont pont egy városi kitérővel jutott el.

1984-ben a helyi USLF-csapat (az NFL holtszezonjában, 1983-85 között működő liga) támadókoordinátora Davis volt, a vezetőedző pedig a két év múlva a Cougarshoz kerülő Jack Pardee.

A rendszert tehát Pardee vitte a Cougarshoz, a nagy ötlet viszont Jenkinstől jött mögé: elkezdte az addig is elég tetszetős támadójátékot megnyújtani, és hosszabbnál hosszabb passzjátékokkal stresszelte a védelmeket.

A run and shoot alapvetése egyébként a következő

• a passzjátékra helyezi a hangsúlyt, a futójáték emellé csak kiegészítő arra az esetre, ha a védelem túlzott erőket mozgósít az elkapók levédésére, és a pálya közepét üresen hagyja,
• szinte minden támadójátékban négy elkapó és egy futójátékos kaphat labdát, az esetek túlnyomó többségében mindkét oldalon 2-2 elkapó áll fel (spread), de lehetnek 1-3-as bontásban is bármelyik oldalra (trips),
• az elkapóknak és az irányítónak menet közben olvasniuk kell a védelmet, mégpedig úgy, hogy a meghatározott elkapónak a védőjátékosok által üresen hagyott területre mutató utat (route) kell megfutnia,
• a játékok előtt az elkapók vagy a futó mozgatásával (motion) próbálták kitalálni, zónavédekezésen, vagy emberfogáson van-e a védelem. Eredetileg minden játék előtt mozogtak ezért, de ahogy a védelmek fejlődtek, jobban el tudták rejteni a szándékukat, így ez változott,
• ahogy az eredeti run and shoot (fuss és dobd) név első felét adó mozdulat is, amikor a támadófal kicsit oldalra blokkol, az irányító pedig ebbe az irányba kiforog kicsit, hogy a védelemnek számolnia kelljen az esetleg meginduló irányítóval.

Mindezt egy ránézésre egyszerű, de bonyolultabb sémában kell elképzelni, aminek az érzékeltetésére az egyik legnagyobb run and shoot-guru June Jones két mondatát idéznénk egy oktatóvideóból:

„Tulajdonképpen két felállást alkalmazunk csak, ezért az egyiket el sem neveztük. Ha a játék elején nem mondtunk formációt, akkor tudták, hogy az alapfelállás jön, egyedül a tripset jeleztük.” Majd az egyik játékot felrajzolva három rögzített route után a negyedik elkapóra térve közölte: „ő meg elindul fölfelé, aztán a védelmet olvasva megfutja a 6-7 opciójából azt, amelyiket kell.”

Ez azt jelenti, hogy az elkapónak minden játéknál 6-7 variánssal kell tisztában lennie, ami mellé tökéletes összhang kell az irányítóval, hiszen ha nem oda megy, ahova QB várja, az sosem hoz jót.

Persze ahhoz sem kell asztrofizikusnak lenni, hogy valaki boldoguljon a rendszerben, ahogy a korábbi Houston Oilers-irányító, Warren Moon mondta: „Mint irányító, azt mondhatom, ennél könnyebb rendszerben sosem játszottam. Nyilván sok opciót kell megtanulni, van, hogy 3-4, vagy akár 8-10 is van egy elkapónak egyetlen játékban, de ha az ember megtanult védelmet olvasni, onnan már megy.”

Ami Jenkins trükkje volt a Houstonnál, az nagyjából úgy foglalható össze, hogy

Az 1992-es csapat playbookjában például 8 oldalt szánt arra, hogy összefoglalja a szabálykönyv adta lehetőségeket és azokat az elvárásokat, ami alapján korának leggyorsabb támadójátékát összerakta. Az az úgynevezett hurry-up offense, amit ők vezettek, felveszi a versenyt azzal, amivel a már NFL-edző Chip Kelly Oregonja éveken át rettegett és megállíthatatlan volt az egyetemi bajnokságban 2007-től kezdve.

Nyilván az sem ártott, hogy két, erre a rendszerre tökéletes irányítója volt Ware és Klingler személyében. A run and shoothoz ugyanis egy gyorsan és jól olvasó QB kell, aki hihetetlenül pontos, azzal ugyanis, hogy minden játékban 4-5 lehetséges elkapója van, elképesztően sűrűvé válik előtte a pálya. Főleg, ha erre a 4-5 emberre további 6-7 védő vigyáz.

Jenkinsnek egy célja volt: összetörni és felőrölni az ellenfél védelmét, ezért a playbookban szinte minden második sor arról szól, hogy ha az adott játékot így vagy úgy hajtják végre, azzal kicsinálják az ellenfelüket. Ehhez persze kellett a tempó is, vagyis olyan gyorsan elindítani egy játékot, ahogy csak lehet, hogy a védelemnek ne legyen ideje lehetőleg cserélni sem, de rendesen felállni és elosztani az embereket semmiképp.

Jenkins egyedi megoldása volt az is, hogy a motiont szinte teljesen kivette a játékukból, csak előre rögzített felállásokban gondolkodott. A hihetetlen bonyolult játékokat is kicsit szétbontotta, nem terhelte az elkapóit 6-7 opcióval, de túlzottan persze nem könnyítette meg az életüket. Az 1992-es playbookban 9 olyan passzjáték van, ahol előre fix az elkapók mozgása, és 48 olyan, ahol legalább egy elkapónak olvasnia kell a védelmet, de azt is ő vezette be a run and shootba, hogy a szokottnál jobban kihasználta a futójátékost, vagy ahogy ő hívta, a superbacket. Chuck Weatherspoon három houstoni évében mindig 1000 yard fölött futott, de 1989-ben és 1990-ben 58, illetve 49 elkapása volt, összesen 1295 yardért.

A gyakorlatban ez egy rendkívül gyors tempójú játékot jelentett az akkori védelmeknek, de a korabeli szakíróknak is úgy festett, mintha a támadócsapat csak elkapókból és egy irányítóból rakták volna össze.

Ez persze nem is csoda. Az 1980-90-es évek fordulóján a Miami és a Florida State voltak a legerősebb csapatok, de mellettük az Alabama, a Notre Dame és a Colorado is többször befért a legjobbak közé, ők pedig egészen más játékot játszottak. 1989-91 között a Houston meccsenként átlagosan 80,2 támadójatékot indított, míg az ebben az időszakban két bajnoki címet szerző Miami csak 69,8-at, meccsenként 10-zel kevesebbet. De még drasztikusabb ezeknek a megoszlása: a Houston átlagosan 58,25 passz- és 21,95 futójátékot indított, míg a Miami sokkal kiegyensúlyozottabb 36,6-33,2-es arányt vállalt.

A fájó vég

Az amerikaifutballban viszont semmilyen csoda nem tart sokáig. Egyrészt zone blitz védelmek fejlődésével, másrészt a túlzott passzközpontúság miatt a run and shoot lendülete megtört. A mai napig használják ugyan (June Jones az előző szezon végi visszavonulásáig használta az SMU Mustangsnál, de az NFL-es New York Giants is a run and shoot egyfajta változatát játssza), de mára sokkal könnyebb megállítani, mint bő 20 éve.

Ebben közre játszik a run and shoot ellen felhozott több fő kritika is: mivel nincs tight end a pályán, és a futójátékos is része a passzjátéknak, nem kap túl nagy védelmet az irányító, akit emiatt túl sok ütésnek tesznek ki minden meccsen. Az sem ideális, hogy bár őrült számok elérésére alkalmas a rendszer, egy közepesen nagy, vagy akár kicsi előny stabil megtartására nem, hiszen a támadóidőt leginkább futásokkal lehet lepörgetni, a sebességre hangolt run and shoot viszont képtelen ezt megtenni.

Erre a legjobb példa az 1992-es NFL-szezon AFC Wild Card-meccse, amin hiába vezetett a Houston Oiler 35-3-ra a harmadik negyed elején, a második félidőben 22 passz- és 4 futójátékot hívva végül elvesztették a mérkőzést 41-38-ra: azóta ez a meccs A Fordítás néven lett része az NFL-történelemnek. Az Oilers vezetőedzője akkor egyébként a korábbi cougarses Pardee volt.

A rendszer mára, de már a 2000-es évek közepére is teljesen halott lett magában, de ez nem azt jelenti, hogy el is tűnt volna teljesen. Az, amit a passzjátékban kifejlesztettek, vegyült olyan felfogásokkal, mint a west coast offense, a manapság nagyon divatos spread offense, és ezekben él tovább.

A remek egyetemi évek után sem Andre Ware-nek, sem David Klinglernek nem jött össze a hasonló folytatás az NFL-ben: előbbi négy évet töltött a Detroit Lionsnál, majd csak edzőcsapatokba, illetve kanadai és európai ligás keretekbe fért be, míg Klingler négy évet húzott le a Cincinnati Bengalsnél és kettőt az Oakland Raidersnél, aztán ő is kikerült a ligából.

A 2013-ban meghalt Jack Pardee 1995-ig edzősködött, de az NFL-es Houston Oilersnél töltött öt szezon után még egy évet vállalt Kanadában, aztán visszavonult. A most 63 éves John Jenkins 1992-ig maradt a Cougarsnél, utána ő is Kanadába ment, de megfordult arénafocis csapatnál is. 2001 után már csak nagy kihagyásokkal hívták bárhova, utoljára 2014-ben dolgozott.