Joe Thomas 55 évesen, négy rövidke és nem túl sikeres futással váltotta valóra gyerekkora óta dédelgetett álmát. A történelmi pályára lépést egy életnyi küzdelem előzte meg, amiben az is benne volt, hogy bármennyire büszke volt szülőként, hogy a fia az NFL-ig jutott, mindig ott motoszkált benne, hogy nem ő, hanem csak a fia váltotta valóra az álmát. Egészen november 19-ig, amikor az egyetemi amerikaifutball bajnokság legidősebb játékosa lett.

Süket vagy, hülye és haszontalan

A 11 testvér között felnövő Thomasnak nagyon kemény gyerekkora volt. Sosem tartozott a szorgalmasabb vagy akár tanulmányi, akár fizikai adottság alapján a tehetségesebb gyerekek közé, amin az sem segített, hogy halláskárosult volt, amit a rossz körülményeik miatt majdnem felnőttkoráig nem is kezeltek.

Sőt, nem is tudtak róla, ezért amikor szülei azt hitték, hogy nem figyel rájuk (valójában nem is hallotta őket), elektromos vezetékkel verték, hogy jobban figyeljen. Testvérei ugyanezért hülyének csúfolták. Amikor Thomas rájött, hogy a fülével lehet valami baj, egy hajpánt tüskéjével próbálta megtisztítani hallójáratát. Végül 17 évesen mosták ki a fülét, ez hozott fordulópontot az életében.

Mindent kipróbált, amit tudott

A hallással együtt az önbizalma is megjött. Elkezdett játszani a dél-karolinai Blackville középiskola amerikaifoci csapatában, harmadévesként egyből második helyen zárt a védők között szerelésben. Ez sem volt neki elég, és elképesztő mennyiségű izmot pakolt fel 178 centis testére, amiért meg is kapta a Hulk becenevet társaitól.

Ennek is köszönhette, hogy a szezon utolsó meccsén a támadók közé is beállhatott futni – egyből 5 touchdownnal zárt, a csapat által a TD-t ünneplésére használt miniágyú a végére kifogyott lőporból. Végzősként már mindkét csapatrészben alapember volt, óriási szerepe volt abban, hogy az állami bajnokság elődöntőjéig jutottak, ám ott végül kikaptak.

Bármennyire jó is volt Thomas, nem kapott ösztöndíjat egyetlen egyetemtől sem, így előbb megpróbálkozott a bokszolással, de hamar újra otthon találta magát, előbb egy gyártósor mellett, majd a helyi börtönben őrként. Ekkor ismerte meg a pankrációt egy barátja révén, és az amúgy is izmos Thomas jó pár évig Bone Crusher, vagyis Csonttörő néven verekedett, de sosem tudta igazán elfogadni, hogy az előre meghatározott forgatókönyvű bunyókban olyanok nyerjenek ellene, akiket egyébként fél kézzel legyűrne.

Amikor a harmadik gyereke, Elijah is megszületett, felhagyott a pankrációval, hogy több pénzt biztosítson a koraszülöttként, mentális problémákkal világra jött gyerekének. Kisebb vállalkozásokba fogott, végül az építőiparban kötött ki, ahol 2012-ig jól is ment neki minden, de végül csődöt kellett jelentenie.

Előbb a fia, majd ő váltotta valóra az álmát

Ekkor, 51 évesen döntött úgy Thomas, hogy megpróbál bekerülni a South Carolina State egyetemre, méghozzá két okból. Egyrészt szakmát akart tanulni, hogy amíg még dolgozik, stabil állása lehessen, másrészt a soha valóra nem vált álmát teljesítette volna be, és pályára lépett volna az egyetemi bajnokságban. Mindezt ráadásul fia, ifj. Joe csapattársaként tette volna, amivel az egyetemi bajnokság (NCAA) első apa, fiú párosa lettek volna.

Csakhogy 2013-ban súlyos autóbalesetet szenvedett idősebb Thomas, amit 2014-ben újra meg kellett műteni, így nem hogy meccsen, de edzésen sem tudott a fia mellett játszani, ifj. Joe Thomas ugyanis 2014-ben már az NFL-ben volt, ahol máig a Green Bay Packers egyik védője.

2015-ben is csak az edzéseken számítottak rá, 2016-ban, végzős hallgatóként pedig egyre fogyott az esélye arra, hogy pályára léphessen tétmeccsen. A Sports Illustrated egyetemi sporttal foglalkozó aloldala, a Campus Rush jó érzékkel pont a múlt héten hozott le egy hosszú anyagot Thomasról, aki pár nappal később, szombaton négy játékra lehetőséget kapott a Savannah State elleni 32-0-s győzelemben. Négy futással egy yardot vesztett összesen, de 55 évesen alighanem ez érdekelte legkevésbé.

Mindezt úgy érte el, hogy két nappal a meccs előtt még a csapat játékoslistáján sem volt rajta, mert az NCAA csak hetekkel előtte adta meg neki a játékosengedélyt a felülvizsgált tanulmányi eredményei alapján.

„Igazi hősnek éreztem magam. Életem egyik legboldogabb napja volt. Hatalmas köszönettel tartozom az egyetemnek, a vezetőedző Buddy Poughnak, az edzői stábnak, és minden csapattársamnak. 36 éve vártam erre” – mondta a meccslabdát is megkapó Thomas.

Fia, aki nem lehetett jelen a történelmi pillanatnál, mert csapatával, a Packersszel épp a vasárnapi bajnoki meccsükre utaztak, legalább ilyen lelkes volt: „Sosem gondoltam volna, hogy látni fogok egy 55 éves futójátékost meccsen. Hihetetlenül büszke vagyok rá. Kitalált valamit, és véghez is vitte.”

Thomast a meccs után csapattársai a vállán vitték le a pályáról, az ellenfél játékosainak gratulációi közben.