Vannak olyan jelenetek, meccsek a sportban, amiket ha élőben lát az ember, örökre beégnek, és évekkel később is kirázza a hideg, amikor visszanézi vagy beszél róla. A Manchester United két gólja a Bayern München elleni BL-döntő hosszabbításában. Michael Jordan legendás meccse, amit lázas betegen játszott le, miközben majdnem összeesett. Amikor Lance Armstrong a hátranézett a legnagyobb rivális Jan Ullrichra a Tour de France egyik legkeményebb hegyén, aztán otthagyta. Az amerikaifutballban a 2013. november 30-án lejátszott Alabama – Auburn utolsó másodpercei.

Óriási volt a tét 

2013. november 30-án az év legjobban várt mérkőzésén találkozott az egyetemi amerikaifutball-bajnokságban (NCAA) az első helyen kiemelt, egyben kétszeres címvédő Alabama Crimson Tide és a legősibb riválisa, az akkor negyedik helyre rangsorolt Auburn Tigers. A két csapat meccsének külön neve is van, ez az Iron Bowl, ami akkor is szenvedélyes rangadó, ha épp mindkét fél pocsék szezont játszik, 2013-ban viszont nem is lehetett volna nagyobb a tét: a győztes a Southeastern Conference, vagyis az SEC főcsoportdöntőjébe mehetett. A tétet csak tovább növelte, hogy az előző négy idényben az Iron Bowl győztese később országos bajnoki címmel is ünnepelt, és ehhez a 2013-as Auburn–Alabama előtt is minden adott volt.

A drámai véget érő mérkőzés legemlékezetesebb pillanata természetesen az utolsó másodpercekben indított mezőnygólkísérlet és az az után kitörő téboly volt, de már az odáig tartó, gyakran a feledésbe vesző felvezetés is kellett ahhoz, hogy az elmúlt évtized legmeghatározóbb pillanata legyen a meccs végi rúgás.

Miért utálják ennyire egymást? 

A rivalizálás eredetét a 120 éves gyűlölködésben kell keresni. Az Alabama és az Auburn amerikaifutball-csapatai 1893-ban találkoztak először, innen indul hivatalosan az Iron Bowl, a két egyetem ellentétét viszont nem a futball, hanem a közigazgatás szülte, ezért lehetett, hogy az ellentét még akkor is fennmaradt, amikor 1907 és 1948 között nem játszottak egymás ellen a pályán – a probléma az utazási költségek felosztása és a játékvezetők kijelölése volt, ezekben sem tudtak megegyezni.

A pályán kívüli ellentét fő forrása az volt, hogy 1948-ig az Alabama mindent elkövetett, hogy bezárassa a többször is átnevezett Auburnt, részben azért, hogy rátegye a kezét az Auburnnek megítélt állami támogatásokra. Emiatt az Auburn éveken át nem kapta meg a működésére biztosított pénzt, de végül 1944-ben és 1948-ban két lépcsőben akkorára emelték az Auburn felvételi kvótáját, amivel biztossá vált, hogy nem gyengülhetnek meg annyira, hogy megszűnjenek. Nem véletlen, hogy végül 1948-ban indult újra a párharc.

Az Iron Bowl név egyébként az 1950-es években született meg, miután az első mérkőzéshez hasonlóan 1948-88 között csak a semlegesnek számító Birmingham acélgyárainak tövében játszották a mérkőzést.

Visszatért az élet az Iron Bowlba

A 2013-as meccs körüli felfokozott hangulatban közrejátszott az Auburn előző, két héttel korábbi meccse is, amit szintén nem mindennapi módon nyertek meg (erről bővebben kicsit később), és tartották életben a főcsoportdöntős reményeiket.

Ehhez viszont verni kellett az ősi rivális Alabamát.  Azt az Alabamát, ami ellen két éve nem tudtak touchdownt szerezni a támadóoldalon – 2011-ben a védelmük szerzett 14 pontot a 42-14-es vereség során, egy évvel később pedig megalázó, 49-0-s vereséget szenvedtek. Éppen ezért, amikor a mérkőzés első pontszerzése az Auburn-irányító Nick Marshall 45 yardos futásából jött, érezni lehetett, hogy évek után visszatért az élet az Iron Bowlba, aminek története során egyébként csak másodszor fordult elő, hogy mindkét felet a top 5-be rangsorolták a hivatalos erősorrendben. Ez egyébként azért is kisebb csoda volt, mert a szezon előtt a 25 kiemelt csapat közelében sem volt az Auburn, senki nem várt tehát hasonló teljesítményt tőlük.

Ennek ellenére is némi meglepetés volt, hogy az Auburn nagyjából szorosan tudta tartani a mérkőzést, és másodpercekkel a rendes játékidő vége előtt 28-28-ra álltak. Az Alabama ráadásul egy hatalmas, 99 yardos passzal jutott 28-21-es vezetéshez a negyedik negyed elején – joggal gondolhatta mindenki, hogy ez volt a meglepően izgalmas Iron Bowl csúcspontja.

Egy másodperc volt már csak hátra, amikor egyenlő állásnál az Alabama vezetőedzője, Nick Saban úgy döntött, megpróbálják az 57 yardos mezőnygólt. Ez a táv önmagában elég kockázatos az egyetemi bajnokságban, ahol nem minden csapatnál játszik elitképességű rúgójátékos, ráadásul Cade Foster a meccsen korábban három mezőnygólt is elrontott – egyet ezek közül blokkolt az Auburn. Ezért nem is Foster, hanem az elsőéves tanulmányait folytató, tehát meglehetősen rutintalan helyettese, Adam Griffith kapott lehetőséget, hogy hős legyen. Az Alabamának látszólag nem volt mit vesztenie – ha a teljesen ismeretlen, a közvetítésben például Adam helyett tévesen Adriannek nevezett Griffith belövi, nyernek, és mehetnek a főcsoportdöntőbe, ha kihagyja, jöhet a hosszabbítás.

Véletlenek a köbön

Két ok lehet a döntés mögött, amiért a hihetetlen tapasztalattal és tudással bíró Nick Saban a sorsdöntő pillanatban lecserélte rúgóját. Vagy elege volt Foster sorozatos hibáiból, hiszen ha csak egyet is belő a három elrontott mezőnygólból, nyert ügyük lett volna, vagy nem akarta egy esetleges újabb elrontott rúgással még mélyebbre rántani Fostert, akire a hosszabbításban is nagy szüksége lehetett volna.

Mindenesetre Griffitht állította a labda mögé, aki csak egy gyors, de annál fontosabb szünet után lőhetett.  Már magát a rúgást is egy kisebb kavarodás előzte meg, egy pillanatra úgy tűnt ugyanis, hogy a lefújás előtt 7 másodperccel megiramodó T. J. Yeldon a 7 másodperc letelte után futott csak ki az oldalvonalon túlra. Apró különbségnek tűnhet ez, a jelentősége viszont óriási: ha az idő letelte után lépett ki, akkor egyből hosszabbítás jön, ha még előtte, akkor marad 1 másodperc a meccsből. A közvetítő csatorna, a CBS az előbbit látta élőben, úgyhogy át is álltak már arra, hogy jöhet a ráadás, de a bírók visszanézték és kikockázták a jelenetet, és úgy döntöttek, pár századmásodperc még maradt, vagyis van idő még egy játék indítására.

Ekkor jött a döntés, hogy akkor Foster helyett Griffith rúgásán múljon a meccs.

Az Auburnnél egyébként számítottak rá, hogy 57 yardról rövid lehet a rúgás, ezért nem a pálya közepén, hanem nem sokkal a kapu előtti területre állították fel Ryan Smitht, hogy ha nem ér el a kapuig a labda, megpróbálja visszahordani azt. Smith eredetileg a mezőnygólt blokkoló csapat tagja volt, egész szezonban ő volt az, aki hasonló szituációban visszahordóvá lépett volna elő, de ahogy a rúgásra vártak, az Auburn oldalvonalán a vezetőedző Gus Malzahn gyorsan realizálta, hogy van Smithnél jobb embere is a feladatra. Időt kért, hogy becserélhesse Chris Davist – külön fel is hívták ezzel a figyelmet a vésztervre, de az Alabama valahogy nem foglalkozott ezzel, pedig Davis az ország egyik legjobb visszahordó játékosa volt – egyike az utolsó játékosoknak, akik még az Auburn keretében maradtak a 2011-es bajnoki címet nyerő csapatból. Davis 2013-ban a legjobb átlagot hozta a puntok utáni visszahordásoknál az egész ligában, egyértelmű volt, hogy ha valakire, hát rá kell bízni a visszahordást. Pont Davis volt az egyébként, aki a rúgás előtti utolsó játéknál belépett Yeldon elé, tehát ha nem ennyire akkurátusak a bírók, saját mennybemenetelét akadályozhatta volna meg a szerelési kísérlettel.

Maga az ötlet, hogy legyen egy visszahordó emberük, a védőkoordinátor Ellis Johnsoné volt, ő szólt a mezőnygólokat blokkoló csapatrészért felelő Rodnay Garnernek, hogy az Alabama aligha rúg majd el a kapuig. Griffith odaállt a labda mögé, megindult, és elrúgta a labdát, ami valóban nem repült el a kapuig. Davis egy yardra az alapvonaltól kapta el azt, majd egy villámgyors körbenézés után kilőtt. „Tökéletes munkát végzett, nem is állhatott volna jobb helyre” – mondta Johnson, aki egyébként korábban dolgozott az ellenfél Alabamánál is.

Tizedmásodperce volt a többieknek felkészülni arra, hogy ha nem elég hosszú a rúgás, akkor valahogy utat nyissanak Davisnek.

a pályán levő játékosok úgy kezelték a helyzetet, mintha egy puntot hordanának vissza, vagy a védelem szerzett volna labdát. Vagyis a blokkolók megpróbáltak egy falat állítani a visszahordónak. „Én voltam az első, aki indította a falat, de egyszerűen senki nem ütközött nekem. Szerintem az Alabama-játékosok nem is tudták, hogy vissza akarjuk hordani a labdát, nem is látták, hogy Davis elindult” – emlékezett vissza Jermaine Whitehead.

Pár pillanat után persze az ellenfélnek is feltűnt, mi történik, de Davis tarsolyában volt még egy trükk: direkt elindult jobbra, hogy elcsalja az Alabama termetesebb, de lassabb játékosait, mert tudta, hogy ha elindulnak az egyik irányba, nem lesz elég sebességük, hogy egy irányváltás után beérjék a túloldalon. A csel a rajzon is látszik, ami a játékosok útját mutatja felülnézetből.

Pont ez volt egyébként a siker kulcsa: az Alabamánál csak arra figyeltek, hogy minden esélyt megadjanak a rúgás sikerességének, tehát azon volt a fókusz, nehogy az Auburn blokkolja a rúgást. Ezért a legnagyobb, legtestesebb játékosaik voltak a pályán, akiknek aztán esélye sem volt utolérni a hatalmas sprintet kivágó Davist.

Davisnek így lényegében két embert kellett csak megkerülnie: a 84-es mezben játszó Brian Voglert, aki centikre jutott attól, hogy vetődve elérje, illetve a punter Cody Mandellt, aki a labdát tartotta a rúgásnál Griffithnek, és mint rúgójátékos, nem a szerelés volt az erőssége. Miközben Davis előlük igyekezett elrohanni, csak arra kellett figyelnie, nehogy véletlenül kilépjen a pályáról, mert ha csak fél centivel is kilóg a lába az oldalvonalra, vége a játéknak, és jön a hosszabbítás. Félelmetesen közel került ehhez, de végül sikerült pályán maradnia, és ahogy lehagyta az összes Alabama-játékost, gyorsan bevágott a pálya közepe felé, nehogy véletlenül a vonalra lépjen aztán.

Ő és a társai is folyamatosan figyeltek hátra, de a közelben már csak a sokkal lassabb támadófalemberek jöttek, Davisnek nem volt mitől tartania – amint átlépte a gólvonalat a 109 yardos visszahordás végén, kitört az őrület, amit talán a résztvevők visszaemlékezése ad vissza a legjobban.

A Kick Six név egyébként egy másik amerikaifocis kifejezés átalakítása, az interceptionből (becenevén pick) szerzett touchdownokra mondják, hogy pick six, hiszen hat pont jár érte, ezen csavartak egyet, hiszen az ilyen visszahordásoknál a rúgásból, vagyis kickből jött a hat pont.

Oldalra néztem, és azt mondtam magamban, ezt nem tudom elhinni

Richard Stephens a stadion eredménykijelzőjét kezelte a mérkőzésen: „Már éppen beállítottam a kijelzőt a hosszabbításra, amikor a játékvezető megkért, hogy rakjak vissza az órára egy másodpercet, szóval visszaállítottam mindent. A rúgás aztán rövid lett, Davis elkezdett a labdával futni, és mire a félpályához ért, úgy tűnt, hogy befuthat vele. Azonnal felugrottam a székemből. Miután megszerezte a touchdownt, rögtön elkezdtem pásztázni a pályát, hogy van-e szabálytalanságot jelző zászló, aztán megint végigpásztáztam, hogy meggyőzzem magam, ez tényleg megtörtént. Aztán megnyomtam a hazai +6 gombot, és elkezdtem eszement módjára ugrálni, ahogy az egész stadion tette.”

Gary Danielson, aki egy másik kommentátorlegendával, Verne Lundquisttel együtt közvetítette a meccset: „Számomra ez felért azzal a csodával, mint amikor az amerikai hokicsapat megverte az oroszokat 1980-ban. Alabama volt a tökéletes gépezet, a gépek pedig nem szoktak hibázni. Azt hiszem, egyszer az életben lát ilyet az ember, nagyon örülök, hogy részese lehettem.”

Közvetítőpartnere, az azóta már visszavonult Verne Lundquist: „Touchdownt szerzett az Auburn, meghallgatták az imáikat! Nincsen zászló a pályán – üvöltöttem, aztán egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy tényleg nincs-e. De rá egy másodpercre visszatértem normál üzemmódba, és tényleg nem volt. Egy perc és húsz másodpercig nem szólaltunk meg, hagytuk, hogy a képek mondjanak el mindent helyettünk. Ezalatt Steve Milton rendező, akinek Emmyt kellett volna később kapnia ezért a teljesítményért, összesen huszonegy különböző kameraképet vágott be, ami tökéletesen átadta a győzelem és vereség hangulatát az Auburn-szurkolók extázisától addig az alabamás srácig, akinek kiült a döbbenet az arcára.”

Chris Davis, az Auburn játékosa, aki a győztes touchdownt szerezte: „Az első időkérésig fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán van-e nálunk hátul valaki a kapunál, aztán az edző szólt, hogy menjek inkább én oda Ryan Smith helyett, ha rövid lenne a rúgás. Ahogy elkaptam a labdát azonnal éreztem, hogy lesz elég területem, mert atletikusabb embereink voltak fent a pályán, akik meg tudnak védeni, és területet nyitni nekem. Amikor a félpálya után oldalra néztem, azt mondtam magamban, ezt nem tudom elhinni.”

Clisby Wilson , aki pizzafutárként dolgozott a mérkőzés alatt: „Éppen egy rendelést vittem ki, és azon voltam, hogy visszaérjek az étterembe, hogy lássam a meccs végét, de tudtam, hogy nem fog menni, szóval leálltam az út szélére, és rádión hallgattam. Ahogy kimondták, hogy az Auburn megnyerte a meccset, elvesztettem az eszemet! Kiszálltam az autóból, körberohantam vagy párszor, még talán a tetejére is felmásztam, nem emlékszem pontosan. Annyira örültem, hogy nyertünk, miután annyian leírtak minket.”

Jay Jacobs, az Auburn Egyetem sportprogramjának igazgatója: „A 30 yardos vonalnál ültem, nem messze attól, ahonnan az Alabama elrúgta a labdát. Láttam, hogy a rúgás után felmegy a labda szép magasra, de aztán elvakítottak a reflektorok, és nem tudtam követni tovább, viszont úgy tűnt, ez egy jó rúgás. A következő, amit látok, hogy Chris Davis elkapja, és elrohan előttem. Tengernyi terület volt előtte, annyira szabadon rohanhatott.”

Nick Saban, az Alabama többszörösen bajnok edzője: „Életemben először vesztettem el így meccset, de igazság szerint életemben először láttam olyat, hogy így dől el egy mérkőzés. A szélirány velünk volt, meg kellett volna csinálnunk azt a mezőnygólt, nem lett volna szabad, hogy így kapjunk ki.”

Rod Bramblett, a Voice of Auburn Tigers rádióállomás közvetítője: „Volt egy pillanat, amikor a mellettem dolgozó szakkommentátor, Stan White elüvöltötte magát, hogy ÚRISTEN, ezután némították a mikrofonját. A kollégáim tudták, hogy Stan fel fog robbanni, és ha bekapcsolva marad a mikrofonja, semmit nem lehetne hallani tőle a következő pillanatokban. Ami igazán klassz, hogy ha meghallgatják a felvételt egy csöndes helyen, akkor hallani lehet Stant a háttérben, és hogyan őrült meg mindenki más körülöttünk.” (Az alábbi videóban meg is hallgathatják az őrületet.)

Gus Malzahntól, az Auburn Tigers edzőjétől a meccs utáni sajtótájékoztatón azt kérdezték meg, ez élete legszebb napja-e. Malzahn elkezdte sorolni, hogy miért volt fontos a győzelem, milyen jó lesz főcsoportdöntőt játszani, mire a terem szélén álló felesége, Kristi hangosan közbeszólt: Mondd már ki, hogy igen! „Szóval igen, valószínűleg ez az egyik legszebb, ezt mondanám” – mondta, mire kitört a röhögés a teremben.

A.J. McCarron , az Alabama irányítója: „Hát, érzelmekben gazdag befejezés volt az biztos. Totál eszement, ami történt, tényleg olyan volt, mintha egy videojátékban lennénk.”

Az Auburn rezesbandájára egy külön kamera volt állítva a mérkőzésen, a róluk készült felvételen is tökéletesen átjön a meccs utolsó játékának drámája. A karmester csak hátra-hátra tekint, miközben a zenekar hangszerekkel a kezében ugrálva nézi Chris Davis visszahordását, ahogy pedig Davis megszerzi a touchdownt, egyből elkezdik játszani az indulót, miközben az emberek elkezdenek bemászni mellettük a pályára.

Persze a stadionban is eszement jelenetek játszódtak le a touchdown után. Az első sorokból rögtön elkezdtek bemászni, percek alatt megtelt a pálya, és annyira őrjöngtek az emberek, hogy a tévéközvetítő csatornák pályamenti riportereinek  ordibálva kellett interjút csinálniuk az edzőkkel, játékosokkal. Az ünneplés később a Toomer’s Corner nevű helyen folytatódott, ami az Auburn egyetem egyik kultikus helyszíne, a nagyobb győzelmek után mindig feldíszítik a fákat.

Az játék alatt és után a szurkolók otthon, bárokban és a stadionban is megőrültek, az ő reakcióik talán még a többin is túltesznek, ezeket itt láthatják.

A csoda már egyszer megtörtént abban a szezonban

Két héttel az ősellenség Alabama elleni meccs előtt az Auburn a Georgia Bulldogs ellen játszott szintén hazai pályán, de a hajrában vesztésre álltak. Ha ott kikapnak, akkor az Iron Bowlnak sem lett volna ekkora tétje, mert az Auburnnek az lett volna a második veresége az idényben, és emiatt gyakorlatilag tét nélküli lett volna az Alabama elleni rangadó.

Aztán jött a szezon első csodája. 38-37-es Georgia-vezetésnél az Auburn 4 és 18-nak ment neki, ami azt jelentette, hogy ha nem csinálnak legalább 18 yardot támadásból, akkor kész, vége, ennyi, lőttek a nagy álmoknak. Elindult a játék, Nick Marshall irányító kivárt, hogy legyen ideje felfutni az elkapóinak, előrelépett néhányat, és eleresztette a labdát. Elsőre úgy tűnt, hogy baromi kockázatos a passz, mert abba az irányba repült a labda, ahol három Georgia-védő is volt, és csak egy Auburn-elkapó, Ricardo Louis. Ezután valami olyan történt, amit ritkán látni amerikaifutball-pályán: a két felugró védő úgy ütötte el egymás elől a labdát, hogy az Louis kezében landolt, akinek már csak be kellett futnia a célterültre.

A stadion tombolt, a Georgia-játékosok alig akarták elhinni, ami történt. Maradt még huszonöt másodperc az órán, viszont ennyi idő alatt már nem tudott touchdownt szerezni a Georgia, így nyert az Auburn 43-38-ra, és ütközőpályára kerülek az Alabamával.

Az Auburn elment a legvégéig

Miután lecsengett az Iron Bowl befejezése utáni őrület, az Auburnnek a következő nagy feladata a főcsoportdöntő volt, ahol az a Missouri volt az ellenfele, amely szintén csak egyszer kapott ki az alapszakaszban, és az SEC egyik legdinamikusabb támadójátékát vonultatta fel.

A főcsoportdöntő ennek megfelelően ezer fokon pörgött, az utolsó negyedre úgy fordultak rá a csapatok, hogy az Auburn 45-42-re vezetett. Az Auburnnek végül az utolsó öt percben sikerült eldöntenie a meccset: a csapat húzójátékosa, Tre Mason két touchdownt is futott, és ő állítota be az 59-42-es végeredményt.

Mint később kiderül, a főcsoportdöntő azt jelentette, hogy az Auburn 1957 és 2010 után a harmadik nemzeti bajnoki címéért játszhatott, az ellenfél a Florida State Seminoles volt, amely az ACC főcsoportot nyerte meg.

De az Auburn nemzeti döntős részvételéhez is kellett egy kisebb szerencse, vagy legalábbis külső segítség. Akkoriban egy olyan rendszert használtak az egyetemi bajnokságban, ami különböző szempontok alapján állított fel erősorrendet a csapatok között. Ezen a listán az Auburn harmadik volt a döntő előtt, és csak annak köszönhetően lépett előre a második helyre, hogy a Michigan State meglepetésre megverte a második az Ohio State-et. Mivel az első két hely automatikusan döntőt ért, így végül az Auburné lett a másik döntős hely.

A nemzeti döntőben az Auburn végig meccsben volt az esélyesebb Florida State-tel szemben, sőt, bő egy perccel a vége előtt át is vették a vezetést, és nyerésre álltak. Csakhogy az utolsó percben a Florida State egy majdnem tökéletes támadást vezetett végig Jameis Winston irányításával, és végül egy Chris Davisre fújt büntetés után miatt fordítottak, és nyertek.

Az Auburn álma ezzel véget ért, de ahhoz is csodák sorozata kellett, hogy a döntőig eljussanak, pláne, hogy a szezon előtt a top 25-be sem fértek be a hivatalos rangsorban.

Öt évvel később

A legendás Kick Sixnél a labdát visszahordó Chris Davis az Auburn után az NFL-drafton senkinek nem kellett, viszont nem sokkal később leigazolta a San Diego Chargers, ahol a 2014-es szezonban 12 meccsen lépett pályára, leginkább visszahordásoknál használták. 2015-ben megváltak tőle, a 49ers igazolta le, ahol 2016 végéig játszott. 2018-ban került ismét csapathoz, a 2019-ben induló, NFL-riválisnak szánt Alliane of American Football nevű ligában az alabamai Birmingham Iron igazolta el.

Adam Griffith, akinek a rúgása túl rövid lett, a következő három idényben az Alabama Crimson Tide első számú rugója volt. Az utolsó évében már egész elfogadhatóan, 75 százalékos hatékonysággal rúgta a mezőnygólokat. Az Alabamának azóta is rúgóproblémái vannak.

Gus Malzahn azóta is az Auburn Tigers edzője. A 2013-as szezonhoz hasonlót viszont nem tudott produkálni az Auburn. 2017-ben eljutottak ismét a főcsoportdöntőig, de ott kikaptak a Georgia Bulldogstól, pedig az alapszakaszban ismét megverték az Alabamát. A 2017-es idény után hét évvel hosszabbították meg a szerződését.

Az Alabama Crimson Tide-edző Nick Saban még mindig az Alabama edzője, egyben az egyetemi amerikaifutball legmeghatározóbb embere. A 2014-ben bevezetett négycsapatos rájátszásos rendszerben minden egyes alkalommal ott volt az Alabamával, 2015-ben és 2017-ben is nemzeti bajnok lett. Bajnoki címeit tekintve holtversenyben az egyetemi amerikaifutball legeredményesebb edzője. Idén is ők a bajnokesélyesek.

A.J. McCarron irányítónak a 2013-as szezon volt az utolsó az Alabama Crimson Tide-ban. Az Auburn elleni vereség után az Oklahomától is kikaptak a bowlmeccsükön. A következő évi NFL-drafton az ötödik körben vitte el a Cincinnati Bengals. Négy év alatt 13 meccsen lépett pályára, majd egy rövid kitérő után a Buffalo Billsnél, idén szeptemberben került az Oakland Raidershez.

Soha

A Kick Six az elmúlt öt évben hivatkozási alap lett az amerikaifutballban, de azon kívül is: az olyan válogatásokban, ahol sportágtól függetlenül minden idők legőrültebb meccsbefejezéseit gyűjtik össze, rendre ott van a toplistákon. Az ESPN éves díjkiosztóján az Év Meccse és az Év Meccsjelenete díjat is megkapta. Azóta számtalan módon dolgozták fel, kapott például legós adaptációt.

A hasonló legós videókra specializálódott Jared Jacobs (nicknevén goldyeller) 2018-ban hatalmas munka árán megcsinálta a Kick Six Lego-mását, amiben olyan apró részletekre is figyelt, mint hogy a 9-es számú Auburn-játékos, Jermaine Whitehead a jobb kezével integetett a játék indulása alatt, vagy ahogy Mandell nekirohan az egyik Auburn-edzőnek az oldalvonalon, de a bosszús Nick Saban és a barátnője karjában vigaszra találó Alabama-irányító A. J. McCarron sem maradt ki.

Az Auburn-szurkolók azóta is ezzel trollkodják az alabamásokat, az Alabamánál pedig azóta sem tudnak napirendre térni fölötte. Az edzőzseni Nick Saban sem, aki azt mondta egy interjúban évekkel később:

Sosem fogom feldolgozni, hogy visszahordták a labdát azon a meccsen, soha.