Ha minden jól megy, vasárnap játszották az utolsó olyan NFL-mérkőzést, amelyen egy baseballpályát is láthattunk az amerikaifutball-pálya közepén.

A történelmi meccs az Oakland Raiders otthonában a Kansas City Chiefs elleni meccsen volt, és mivel mire legközelebb, november 3-án otthon játszik a Raiders, már vége lesz a baseballszezonnak, biztos, hogy nem lesz újabb ilyen együttállás idén. Jövőre pedig már Las Vegasban, egy teljesen új stadionban kezdi meg az idényt a Raiders, végleg pontot téve egy furcsa korszakra.

Ez a pont egyben az Oakland-Alameda Coliseum történetének is a végét jelenti, hiszen a legendás pályát a Raiders mellett a baseballcsapat, az Oakland Athletics is elhagyja majd. De mi szükség volt egyáltalán ilyen furcsa megoldásra, és miért utálták azt a játékosok?

Az amerikaifutball-pálya közepére rakott homokos baseballgyémánt semmi előnyt nem jelent még az arra készülő hazai csapat számára sem, és amellett, hogy csak nehezíti a játékot, még sérülésveszélyt is jelent. “Hatalmas előny, a játékosaink is imádják” – tért rá a pálya különlegességére erős szarkazmussal a hangjában a Raiders mostani (és 20 évvel ezelőtti) vezetőedzője, Jon Gruden, aki gyorsan hozzátette, hogy hasonló a helyzet, mint amikor a floridai Tampa Bay vezetőedzője volt, és mindenki azzal jött, hogy a 40-45 fokos hőség micsoda előny nekik a hűsebb helyről odautazó csapattal szemben, miközben mindenki tudja, hogy 40 fokban mindkét csapat játékosai megdöglenek a melegtől.

Azt azért hozzátette, hogy az old school énjét kicsit felvillanyozta, hogy még egyszer, utoljára a baseballelemekkel tarkított pályán játszhattak a Chiefs ellen, amikor az AP hírügynökség kérdezte a közös pálya búcsújáról.

De mi is a gond az egésszel?

Egyrészt, hogy teljesen elavult, az 1970-es években kitalált konstrukció, hogy egy NFL- és egy MLB-csapat is közösen használjon egy stadiont. Akkoriban persze jó ötletnek tűnt, hiszen egy létesítmény felhúzásával egy amerikaifutball- és egy baseballcsapatot is ki lehetett szolgálni, a két tulajdonos pedig felezhette a beruházás – elég sok közpénztámogatást igénylő – költségeit, de gyorsan kiderült, hogy a pratikus oldal pozitív érveit elnyomják a kényelmetlenségek. Pedig 1981-ben, az utolsó szezonban, amikor a Raiders még Oaklandben játszotta NFL-meccseit a St. Louisba lelépés előtt, a 28 NFL-csapatból 16, tehát a mezőny több mint fele egy helyi baseballcsapattal osztozott a stadionon, 10 ráadásul füves pályán, ahol az oaklandi mintához hasonló homoknégyzet került a pályára, amikor átfedésben volt a két szezon.

Ugorj egy hasast a betonba!

Olyan, mintha teljes sebességgel sprintelnél, majd amikor eléred a csúcssebességed, ugrasz egy hasast a járdára

– írta le a korábbi NFL-futójátékos Justin Forsett, milyen érzés is a fű közepén húzódó homoksávon játszani pár nappal a vasárnapi meccs előtt. Nem kell sokat keresgetni a játékosok között, hogy olyat találjunk, aki osztja a véleményét.

A Raiders mostani irányítója, Derek Carr azt emeli ki, hogy minden csapattársa testét horzsolások, vagy épp az azokat megelőzendő óriási kötések borítják a föld miatt. A csapat újonc futójátékosa, Josh Jacobs sem rajong érte, szerinte ugyanis sokkal nehezebb a homokon irányít váltani, mint a füvön, elszakítja a mezeket és átrágja magát mindenen a borítás. „Jobban fáj a földet érés, mint maga a védőkkel való ütközés” – tette hozzá.

Külön probléma az is, hogy a baseballpálya külső részein keményebb, vagyis jobb a fű, hiszen ott sokat futnak, a dobódomb környékén viszont kevés a mozgás, így ott eléggé csúszós a talaj, pont a pálya közepén.

De hasonló gondot jelent maga a homokos, földes rész is: ha túl nedvessé válik, semmi tapadást nem biztosít a rajta futó játékosoknak, ha meg nem elég nedves, olyan keménnyé tud válni, hogy semennyire sem vágnak bele a stoplik, így a megfelelő cipő kiválasztása is külön kihívást jelent.

Pont ez a tapadási gond okozott gondot a rúgójátékosoknak. A 2018-ban visszavonult lengyel Sebastian Janikowski karrierjének túlnyomó részét a Raidersnél töltötte, és bár azt nyilatkozta, hogy nem különösebben foglalkozott, hogy fűről, vagy földről kell elrúgnia a labdát, a statisztikai mutatói másról árulkodnak: hazai pályán csak 78,8 százalékkal voltak sikeresek a rúgásai, idegenben viszont 82,1 ez a szám – igaz, torzít, hogy nem az összes hazai meccsén kellett baseballos borításon játszania.

A baseballal közös szeptemberi, néha októberig is kinyúló közös borítás csak az egyik indok, amiért a Raiders elhagyja az oaklandi stadiont, és Las Vegasba költözik. Az öltözőket 25 fős baseballcsapatokra méretezték, az 53 fős NFL-csapatok szoronganak bennük, a sajtótájékoztatókat nem ritkán az edzőteremben, vagy a baseball ütőjátékosok gyakorlótermében kell megtartani. A szennyvíz-vezetékek elavultak és gyakran öntik el a belső folyosókat, ami miatt elég sok játékos Amerika legundorítóbb stadionjának tartja a Coliseumot.

Az átépítés is külön tortúra

A kettős használat a játékosok mellett a pályafenntartóknak is nyűg, van ugyanis, hogy 23 órájuk van csak arra, hogy baseballról amerikaifutballra (vagy fordítva) átalakítsák a stadiont, vagyis átszabják kicsit a lelátót, átfessék a füvet és felássák vagy felépítsék a dobójátékos dombját a pályán. Mindez ráadásul mintegy 250 ezer dollárba kerül alkalmanként, tehát nem is olcsó procedúra, és van, hogy az idő szűke miatt már akkor belekezdenek, amikor még vannak szurkolók a stadionban.

A munkálatok után azért nem árt vigyázni a pályán, csavarok, anyák, egyéb kisebb fémdarabok maradhatnak a fűben (főleg az elbontott lelátórész alatt).

Egy kihaló faj utolsó példánya

Ahogy az 1990-es években az NFL és az MLB is egyre inkább pénznyomdává vált, a közös stadionnal való spórolás lekerült a napirendről, hiszen szinte minden csapatnak lehetősége nyílt saját, több milliárd dolláros stadion építésére – van olyan baseballcsapat, amely alig 26 év után máris új stadiont épít magának.

Eleinte elég sok NFL-csapat kéredzkedett be a helyi baseballcsapat stadionjába, így a korai közös háztartásoknál kényszermegoldások kellettek. Az első, direkt baseball-amerikaifutball közös célra épült létesítményt 1961-ben adták át, ez a washingtoni D.C., később Robert F. Kennedy (RFK) stadion lett.

A már említett RFK és az oaklandi Coliseum mellett elég sok hasonló stadion volt, többek között Miamiban, San Diegóban, Philadelphiában, Pittsburghben, Cincinnatiben, Houstonban, Atlantában, Seattle-ben, Chicagóban, Clevelandben, illetve New Yorkban három külön helyszínen is volt közös pálya. Többségük maximum a 2000-es évek legelejéig húzta.

Források: SF Chronicle | CBS Sports | Washington Post