Vasárnap Miamiban rendezik a Super Bowl LIV-t, az NFL-döntő tizenegyedszer tér vissza a floridai városba. Ennyi idő alatt nem csoda, hogy minden megtörtént a döntőkkel kapcsolatban, amit el lehet képzelni, de tulajdonképpen olyan is, amire gondolni sem mert senki. Az NFL-bronzmeccsek emlékét például szinte mindenki kitörölte már az agyából, pedig egy évtizeden át azt is Miamiban tartották. 

Az első három Super Bowlt még nem is Super Bowlnak hívták, az első négyet pedig nem is a mostanáig használt római számokkal számozták. Az első, aminek a nevében ott volt a római szám, a Super Bowl V volt 1971 januárjában, ám ekkorra már harmadszor tért vissza Miamiba az NFL nagydöntője. A floridai város azóta sem vesztett jelentőségéből a Super Bowlok szempontjából. 1976 januárjában például ugyancsak Miamiban volt az első Super Bowl (X), amin már nem rezesbandák szolgáltatták a félidei műsort.

Az első miami döntőn a Vince Lombardi vezette Green Bay Packers (címet védve) felmosta a padlót az Oakland Raidersszel, 33-14 lett a vége, egy évvel később viszont csak a döntő tért vissza Miamiba, a résztvevő csapatok kicserélődtek. Az NFL-t a Baltimore Colts képviselte, az AFL-ből jött a New York Jets, aminek nagyszájú irányítója, a magyar származású Joe Namath azt találta mondani egy medence partján heverészve, hogy garantálja, hogy elkenik a Colts száját. Namath mondatain mindenki csak derült, a fogadóirodák 18 ponttal látták jobbnak a Baltimore-t. Namath viszont rácáfolt mindenkire, és végül 16-7-re nyertek, sokkolva az országot, és megerősítve saját szupersztár-státuszát.

Amikor két évvel később a Super Bowl visszatért Miamiba, már egészen új érában járt az amerikaifutball. A Super Bowl V volt az első, amiben már az NFC és az AFC főcsoportok bajnoki találkoztak. A Baltimore Colts itt már végre csúcsra ért, 16-13-ra verték a Dallas Cowboyst, és elsőként emelhették magasba a bajnoknak járó, immár a legendás edzőről, a két évvel korábban meghalt Vince Lombardiról elnevezett Lombardi-trófeát.

A Super Bowl X az első évtized legnagyobb Super Bowl-jelenetét hozta, a végül győztes Pittsburgh Steelers elkapója, Lynn Swann szürreális módon kapta el a labdát Tarry Bradshaw felpattanó labdájából. Ez önmagában még nem hozott touchdownt, de később egy TD-t is szerzett a négy elkapásból hozott 161 yard mellett, ez kellett a Steelers címvédéséhez.

Három évvel később Pittsburgh újra eljutott a Super Bowlba, és újra Miamiba repülhettek a döntőre. Az ellenfél, ahogy 1976 januárjában, ezúttal is a Dallas Cowboys volt, a dallasiak pedig nem akartak még egy csúfos vereséget, így abban bíztak, ha kihozzák a sodrukból Bradshaw-t, talán nyerhetnek. Az egyik védőjük, Thomas (Hollywood) Henderson ezért azt mondta a Steelers irányítójáról, hogy annyira buta, hogy akkor sem tudná lebetűzni azt hogy cat (macska), ha előre leírnák neki a lapra a c és az a betűket. Bradshaw válasza? 318 passzolt yard, 4 passzolt touchdown és egy 35-31-es győzelem. 

De másképp is lehetett fegyverként használni a Super Bowlt: az 1979 januári döntő volt az utolsó, amit az Orange Stadiumban rendeztek, a Miami Dolphins tulajdonosa, Joe Robbie ugyanis rájött, hogy elég jó vonzerő, ha azzal próbál meg új stadionra pénzt és engedélyt szerezni, ha a Super Bowl-rendezéshez köti a projektet. Manapság ez már nem hogy mindennapos, de szinte alapkövetelmény egy új NFL-stadionhoz, az 1980-as években viszont még ismeretlen terep volt.

A frissen felhúzott Joe Robbie Stadium 1987-ben meg is nyitott, 1989-ben pedig már hatodszor ment januárban a Super Bowl a dél-floridai városba. Ez volt az a meccs, amin a San Francisco 49ers irányítója, Joe Montana a döntő jelentette nyomásra fittyet hányva, a körülményekkel mit sem törődve csak úgy kiszúrta a lelátón az ott tartózkodó színészt John Candyt. A 49ers épp 16-13-as hátrányban volt a negyedik negyed végén a Cincinnati Bengals ellen, tehát lett volna más, amire koncentrálhat Montana, de ez valahogy megnyugtatta a társakat, és végül 20-16-ra nyertek. A nyomást nem mindenki viselte egyébként ilyen jól, a Super Bowl előtti este az ellenfél Bengals futójátékosa, Stanley Wilson a hosszú ideje húzódó függőségének engedve kokainmámorban töltötte az éjszakát, így a csapatnak nem maradt más választása, kivágták a keretből a döntő előtt, az NFL pedig, mivel harmadszor vétett a drogszabályok ellen, életre szóló eltiltással sújtotta. 

Pont egy évtizeddel később még ennél is nagyobb botrány lett: a Super Bowl XXXIII előestéjén az Atlanta Falcons védőjátékosa, Eugene Robinson példamutató magatartásáért és vezetői tulajdonságaiért vehette át a liga egyik díját, ahol még a családjával pózolt, majd pár óra múlva egy magát prostituáltnak álcázott rendőr kapcsolta le nem messze onnan, ahogy épp extra szórakozást keresett az éjszakában. A nyilvánvalóan zaklatott lelkületű Robinsonra vadásztak a másnapi döntőben a Denver Broncos játékosai, Rod Smith például egy 80 yardot touchdownt szerzett róla a 34-19-re megnyert meccsen.

Az 1990-es évektől a Super Bowl-rendezés óriási üzlet lett, így Miami is egyre nagyobb konkurenciával találta magát szemben, de így is behúztak két rendezést a következő évtizedben. 2007 februárjában Peyton Manning első bajnoki gyűrűjét nyerte az Indianapolis Colts élén, 29-17-re verték a Chicago Bearst az első olyan Super Bowlon, amiben két afroamerikai edző vezette a két csapatot. A 2009-es szezon után pedig náluk vállalta be a Super Bowlok egyik legtökösebb játékhívását a New Orleans Saints vezetőedzője, Sean Payton, egyből egy visszaszerzett kirúgással indítva a Colts elleni második félidőt.

A méltán elfeledett bronzmeccsek

Még a legelhivatottabb NFL-rajongók közül sem tudja mindenki, hogy a 60-as években a bajnok mellett harmadik helyezettet is hirdettek az NFL-ben. Sőt, a liga annyira eltökélt volt a bronzmeccs ügyében, amit végül a két rivális liga, az NFL és az AFL egyesülése nyírt ki.

Nem csoda, hogy nem sokan emlékeznek rá, ugyanis még a neve körül is elég nagy a zavar. Eleinte Bert Bell Benefit Bowlnak nevezte az NFL az elsőként 1960-ban megrendezett mérkőzést az 1959-ben meghalt NFL-vezér, Bert Bell emlékére. Bell, aki alapítója volt a Philadelphia Eaglesnek és társtulajdonosa volt a Pittsburgh Steelersnek, épp az Eagles és a Steelers meccse alatt, a helyszínen kapott szívrohamot. A bronzmeccset később átnevezték Playoff Bowlra, 1960-66 között az NFL két főcsoportjának második helyezettjei találkoztak, 1967-től viszont kicsit bonyolódott a helyzet, mert egyrészt az NFL négy csoportra bontotta a két főcsoportot, és bevezette az elődöntőket így az elődöntők vesztesei mentek a bronzmeccsre. Másrészt ekkor már megindult a nagy közeledés az NFL és az AFL között, aminek része volt az eleinte AFL–NFL World Championship Gamesnek nevezett, mára már Super Bowlként ismert nagydöntő is, a bronzmeccsre így még kisebb figyelem hárult.

A hivatalos név mellett több nemhivatalos is felbukkant az NFL-ben, volt aki Toilet Bowlnak (vécé-kupa), volt aki Shit Bowlnak (szar-kupa), mások Losers’ Bowlnak (vesztesek kupája), az edzőlegenda Vince Lombardi pedig csak hinky-dink game-nek, vagyis himi-humi meccsnek nevezte. Mindegy, melyik gúnynevet nézzük, az üzenet elég jól átjön: igazából egy púp volt csak a döntőről lemaradó legjobb csapatok hátán, hogy Miamiban még egy mérkőzést játsszanak, még úgy is, hogy a januárban is kedvező időjárású floridai kiruccanás felért egy vakációval.

A legtöbben így is fogták fel. 1967-ben például a Cleveland Browns az elődöntőből kiesve mehetett a bronzmeccsre, két játékos, Fred Hoaglin és Ernie Kellerman pedig úgy gondolták, jó buli lesz majdnem 2000 km-t levezetni Clevelandből Miamiba, és golfozgatni, amíg a csapat többi tagjának érkezésére várnak. Meglepetésükre rájuk is várt már valaki, igaz, elsőre nem ismerték fel, hogy a veretlen bokszbajnok, akkor már 12 éve visszavonult Rocky Marciano az, aki szeretett volna beszállni a két NFL-játékos golfpartijába. Beszédes, hogy 50 év elteltével Marciano ruházatára tökéletesen emlékezett Hoaglin, ahogy arra is, hogy a pálya 16. lyukánál Marciano majdnem egy ütésből betalált. A bronzmeccs végeredményét viszont nem tudta felidézni, azt sem, hogy nyertek-e vagy sem.

Ez egyetlen ember, akinek számított a dolog

Egyébként nem nyertek, 30-6-ra kaptak ki a Los Angeles Ramstől. Nekik nem volt nagy dolog a bronzmeccs, mert Hoaglin karrierje elején járt, és nyilván a bajnoki cím volt a fő célja, amit végül edzőként az 1986-os és az 1990-es szezon után meg is szerzett.

Ha volt valaki, akinek fontos volt a bronzmeccs bármilyen szempontból, az Roger Brown, aki a 10 Playoff Bowlból 5-ben is szerepelt. Az első háromban a Detroit Lions, az 1967-as és az 1969-es szezon utáni mérkőzéseken pedig a Los Angeles Rams játékosaként. Brown hírhedt mozdulata a Head Slap (fejcsapás) volt: teljes erőből fejen vágta a vele szemben felálló támadófalembert, és amíg az megszédült, simán megkerülve rontott a labdás emberre. Hoaglin emléke szerint egy játékostársa, aki kézzel próbálta meg elhárítani a pörölycsapás szerű ütést, az ujját is eltörte a mozdulatban, és a füle is elkezdett vérezni a hatalmas csapástól. Brown és a Rams 30-6-ra nyertek, Brown pedig később mind az öt bronzmeccsét megnyerte, a döntőbe, vagyis a Super Bowlba viszont soha nem jutott el.

A bronzmérkőzések felvezetése is fontos szerepet kapott az amerikai történelemben: 1964 januárjában is a Cleveland Browns volt az egyik érdekelt a bronzmeccsen, a csapat fehér és fekete játékosait viszont külön szállóban helyezték el, mert Miamiban még nem voltak integrált hotelek. A fekete játékosok a Sir John’s klubban ütötték el az idejüket, ahol egyik este a Sonny Liston elleni mérkőzésére edző Cassius Clay is betoppant. Ekkor még nem vette fel a Muhammad Ali nevet, de később emlékezett, hogy mély beszélgetést folytatott a Browns játékosaival, így a vietnámi háború kitörése után nem véletlenül Clevelandben hívta össze az Ali-gyűlésként elhíresült politikai fórumot a kor többi meghatározó fekete sportolójával, így többek között a Browns-játékos Jim Brownnal, illetve a két kosárlegendával, Bill Russell-lel és Kareem Abdul-Jabbarral.

Források: Sports Illustrated 1 | 2

Borítókép: A 2020-as Super Bowl LIV helyszíne, Miami. Fotó: Cliff Hawkins / Getty Images Hungary