2013-ban egy lábműtét után úgy tűnt, végleg lemondhat a versenyszerű futásról, tavaly év elején még tíz perc kocogás is megerőltető volt számára. Karácsonykor azonban elhatározta, hogy a felkészülésbe mindent beleadva, még egyszer rajthoz áll a London Marathonon. Egy Achilles-sérülés keresztülhúzta terveit, nem tudta elvégezni a megfelelő edzésmunkát.. „Felkészületlen vagyok, abban reménykedem, hogy testem emlékszik majd arra, egykor hogy is csináltam” – nyilatkozta nem sokkal a verseny előtt.

Radcliffe nem is a profik között indult, nem volt esélye velük tempót futni, de 2:36:55-ös ideje, ami a világcsúcsához képest kocogás, így is sok futónak elérhetetlen eredmény. „Nem foglalkoztam az időmmel, csak minél több embernek köszönetet akartam mondani. Túl gyorsan kezdtem, aztán egyre jobban elérzékenyültem, csodálatos volt egész végig" – nyilatkozta miután teljesítette utolsó maratonját.

Radcliffe eredményei nélkül is mindig a megjegyezhető futók közé tartozott. A  hófehér bőrű lány kimagaslott a mezőnyből, ahogy loholt kistermetű afrikai ellenfelei között, később térdzoknijairól is fel lehetett ismerni, de mozgása is egyedivé tette. Futás közben hihetetlenül furcsán bólogatott, sosem fogják a stílusosan és könnyedén mozgó hosszútávfutók közé sorolni, de ennek ellenére vagy éppen ezért nagyon nagy időket ért el.

Nem is nagyon tehetett mást, már gyerekkorában is minden a futásról szólt. Apja amatőr maratonista volt, és lányának óriási inspirációt jelentett az, amikor együtt megnézték a London Marathonon a norvég Ingrid Kristiansent, aki egykor minden hosszútávfutó számban világrekorder volt.

A hétéves korától atletizáló Radcliffe sokáig csak egy volt a Nagy-Britanniában futó sok ezer lány között. Nem is tűnt túl tehetségesnek, asztmában és vérszegénységben is szenvedett, de Alex Stanton edző, illetve a felesége olyan fényt látott a szemében, amiből kitűnt, még nagyon sokra viheti elkötelezettségével. Tizenkét évesen még csak 299. volt a mezei diákolimpián, öt év múlva azonban már korosztályos országos bajnok lett 1500 méteren, 18 évesen pedig junior mezeifutó-világbajnokságot nyert.

Ezután, ha sérülések nem hátráltatták, kikophatatlannak tűnt a pályaversenyek döntőiből (eleinte leginkább 1500-ön és 5000-en indult) és a mezeifutó-vb-ken és Eb-ken is állandóan az élmezőnyben futott. Adottságai jobban érvényesültek a terepen, két világbajnokságot nyert (2001, 2002), emellé szerzett még három ezüstöt és egy bronzot.

1999-ben pályán is megszerezte egyetlen világbajnoki érmét, Sevillában tízezer méteren lett második. A tempót szinte végig ő diktálta elöl, de ahogy oly sokszor, a hajrát ekkor sem bírta, az etióp Gete Wami simán megelőzte az utolsó körben. Egy év múlva az olimpián is meccseltek, Radcliffe szokásához híven bátran előrement vezetni, de az utolsó két kilométeren nem bírta az iramot. Brit csúccsal ugyan, de csak negyedik lett, az első Derartu Tulu tíz másodperccel verte, de megelőzte Wami és portugál Fernanda Ribeiro is. Hát igen, a hajrája itt is hiányzott. „Tudtam, hogy nekik erős a hajrájuk, megpróbáltam kifárasztani őket, de senki sem segített nekem” – nyilatkozta Radcliffe, aki el is sírta magát a célban, mert nem sikerült az éremszerzés.

Bár szinte mindig döntőt futott, a vb-ken és olimpiákon a pályán nem ért csúcsra, nem is tűnt rossz gondolatnak, hogy még hosszabb távokon versenyezzen. 2000-ben és 2001-ben is megnyerte a félmaraton-vb-t. Itt annyival jobb tudott lenni ellenfeleinél, hogy elkerülhette a sprintbefutót.

Ennyivel nem elégedett meg, még feljebb ment, és ha akarta, ha sem, új szintre emelte a női maratonfutást. A 42 kilométeren Londonban debütált 2002 áprilisában, egészen nagy idővel, 2:18:55-tel nyert, csak nyolc másodperccel maradt el a kenyai Catherine Ndereba világcsúcsától.

De nem volt megállás, októberben már Chicagóban futott, és óriásit, több mint másfél percet javított a rekordon. 2:17:18-cal ért célba. Körülbelül négyszáz méterrel megverte volna a korábbi csúcstartót. Már ez is egészen hihetetlennek tűnt, de a következő évben megint elképesztette a világot. Londonban 2:15:35-re javította saját csúcsát. A rekord nagyon erős, míg a férfiaknál évről évre faragnak a csúcsokon, addig Radcliffe idejének közelében sem jártak az elmúlt tizenkét évben, a doppinggyanúba keveredett Lídia Sobukova is közel három perccel gyengébb időt tudott csak összehozni. Radcliffe rekordját sokszor hasonlítják Bob Beamonéhoz. A távolugró 1968-ban 890 centimétert ugrott, de túlszárnyalni csak 23 év múlva tudták.

Sokszor próbálták megfejteni, hogy vajon a meglehetősen csúnyán futó Radcliffe hogyan lehet ilyen gyors, hogyan lehet képes a hosszútávfutást általában uraló kenyai és etióp atlétákat is elég simán legyőzni. Fizioterapeutája, Gerard Hartmann szerint Radcliffe azzal emelkedett a többiek fölé, hogy mindenki másnál magasabb a fájdalomküszöbe. A maratonfutás és felkészülés pedig rengeteg fájdalommal jár. Radcliffe-nek voltak olyan hete, amikor edzésein több mint 300 kilométert futott. „Hatvanhárom olimpiai érmessel dolgoztam együtt, de senki, Haile Gebrselassie-től Kelly Holmesig nem volt olyan, aki ennyi fájdalmat elviselt volna. Már eljutott a Marsra, sőt még azon is túl. Olyan teljesítményt nyújtott, amire a fiziológusok sem gondoltak, hogy lehetségesek ” – mondta.

Az űrkoszakot idéző csúcsok miatt természetesen a doppingvádakkal is szembe kellett néznie annak a Radcliffe-nek, aki mindig harcosan kiállt a csalók ellen. Az edmontoni vb-n még külön táblát is készített, hogy demonstráljon az EPO-vel megbukó, de az eltilást mégis elkerülő Olga Jegorova ellen. Radclife sokszor hangsúlyozta, hogy teljesen tiszta, a vérértékeit is nyilvánosságra hozta, és bármikor újravizsgálhatják mintáit.

A világcsúcsok után a britek mi mást vettek volna biztosabbra az athéni olimpián, mint a női maratonfutás győzelmet. Tévedtek.

 Radcliffe-nek az olimpiákon sosem jött ki a lépés. Athénban 36 kilométernél feladta a versenyt, gyomra teljesen kikészült egy korábbi sérülésére szedett fájdalomcsillapító miatt. Egyszerűen nem szívódtak fel rendesen benne a tápanyagok. A 2008-as pekingi olimpián is jó esélyekkel indult, de a nagy melegben begörcsölt, meg kellett állnia nyújtani, végül csak a csalódást keltő 23. helyen futott be. A négy év múlva rendezett hazai, londoni olimpia pedig már eleve hattyúdalnak volt kikiáltva. Két szülés után már nem ő volt a topfavorit, de nagyon szeretett volna bizonyítani. Az utolsó pillanatban azonban sérülésre hivatkozva mégis visszalépett.