Én mindig nevettem, amikor felálltam a rajtvonalra, vagy amikor edzésen otthagytam Iharost az utolsó százon. Rózsavölgyi emiatt el is nevezett Mosolygó Mandarinnak. Sokat futottunk, ami nehéz volt, de egy jó nevetés többet ért, mint bármilyen orvosság

– mondta magáról Tábori, és ez a derűs hozzáállás is kellett ahhoz, hogy nagyon messzire jusson.

A kelet-afrikai futókról az a közkeletű történet él, hogy azért olyan jók, mert már gyerekkorukban rá vannak kényszerülve, hogy a nagy távolságok miatt hosszabb távokat tegyenek meg, és ezt gyakorta futva teljesítik. Valami hasonló módon és nem is túl tudatosan szerzett állóképességet és futógyorsaságot Tábori is a második világháború alatt.

Se cipőm, se biciklim nem volt. Ha elküldtek valahová, futva mentem.

Apám az abaújszántói állomáson volt váltókezelő. Az állomásra amerikai csomagok is jöttek, és az erről szóló értesítőket én vittem ki a faluban, ingben, klottgatyában, mezítláb szaladtam velük. Az értesítőkért pénz járt, megegyeztem apámmal, hogy a feléért kiviszem azokat. Ha úgy vesszük, már ekkor profi lettem. A pénzen aztán egy-két kiflit tudtam venni.”

Az állomás további edzéslehetőségeket biztosított. Tábori csomagokat is segített cipelni, de amikor valakivel hazaért, máris futott vissza, hogy kinek tud még segíteni.

A kihúzó gőzmozdonnyal is gyakran versenyre kelt. „150-200 métert tudtam vele futni, aztán mindig eltűntem a kiengedett gőzben. Minden vasutas rajtam, a Talabircsuk gyereken nevetett” – emlékezett vissza az egykori világcsúcstartó.

Tábori eredeti neve Talabircsuk, de későbbi futótársait is mind átkeresztelték. „Azt mondták, ha Magyarországért versenyeztek, magyarul hangzó nevetek kell legyen. Így lett Izraelből Iharos, Meixnerből Mikes, Reidlből Rózsavölgyi.”

Az abaújszántói állomásról még hosszú út vezetett az első világcsúcsig. Tábori 1947-ben Martfűre került a cipőipari technikumba, itt kezdett versenyezni is. Egy iskolai 3000 méteres versenyen tűnt ki. Óriási fölénnyel nyert, ekkor a testnevelő tanára külön kezdett el foglalkozni vele.

„Edzéstervet adott nekem, amiről azt sem tudtam, mi az, és tanítgatott arra is, hogyan emeljem a lábamat.” Az 1948-es londoni olimpiát rádióközvetítésen hallgatta, a csehek csodafutója, Emil Zátopek versenyeiről is így értesült.

Szép álmok jöttek az agyamba, akkor gondoltam rá, hogy milyen jó volna egyszer olimpián is versenyezni.

Náci bácsi és a kemény edzések

Tábori később a Szolnoki MÁV-nak versenyzett, akkor már 4:05-öt tudott 1500 méteren. 1953-ban bevonult katonának, majd a három hónapos alapkiképzés után a sportszázadba került, és 1953-ban a Budapest Honvéd atlétája lett.

Az atlétika egyik nagy újítójához, az intervallumos módszert tökélyre fejlesztő edzőhöz, Iglói Mihályhoz került. A leginkább Náci bácsiként emlegetett tréner szakított az addig hagyományokkal, és a hosszú futások helyett rengeteg rövidebb, nagy intenzitású résztávot írt elő tanítványainak, akik eredményeikkel igazolták is a módszer sikerességét.

„Iglói kemény ember volt, de jóindulatú. Az első évben egyszer csak szigorúan magához hívott.

– Gyere ide, Tala!

– Mit csináltam, Náci bácsi?

– Mi vagy te, parádés csikó? Úgy dobálod a lábaidat.

Ekkora sértést még az életben nem kaptam. Aztán Náci bácsi megmutatta, hogyan is csináljam."

Iglói atlétái naponta kétszer edzettek, reggel hétkor másfél órát futottak, de már ez is résztávos edzés volt. Tábori azt mondja, sosem számolták a kilométereket, és Iglói minden rezdülésüket figyelte, a tréningek közben is gyakran improvizált. Este jött az újabb edzés, ami két és fél órás volt.

A Honvéd három legjobbja Iharos, Rózsavölgyi és Tábori volt. „Iglói nagyságát jelzi, hogy ezt a három nagyon különböző természetű embert tudta kezelni, és mi mindig össze tudtunk dolgozni, az edzéseken is segítettük egymást. Mindenki vitte a tempót, ha a másik fáradni látszott. Iharos volt a kedvence, mert vele már 1950 óta együtt dolgozott, legfiatalabbként én meg pingponglabda lettem a sokszor összevesző Iharos és Rózsavölgyi között” – emlékezett vissza Tábori, aki Iglói két társának több világcsúcsnál is önzetlenül diktálta a tempót.

Világcsúcs rendelésre

A rengeteg munka Tábori számára is hamar meghozta az eredményeket.

 Egy évvel később pedig már ez elvárás volt tőlük.

„Szinte parancsba adták, hogy 1955-ben a magyar néphadsereg napján fussunk egy világcsúcsot. A hadseregtől leszóltak Iglóinak, hogy mit tud felajánlani szeptember 29-ére. Így futottunk 4x1500-at a Fradi-pályán. Mindannyian nagyon jól futottunk, az utolsó váltótag Iharosnak, Rózsavölgyi már oda is szólt: Sanyi, ne fuss olyan gyorsan, hagyjunk valamit holnapra is.”

A váltó 15:14,8-cal hozta, amit elvártak tőlük, de a sikerben mindenki biztos volt, már előre megvésették a serlegeket, amit az új csúcsért adtak át a rekordereknek.

Az álommérföld is összejött

Ebben az évben Tábori egyéni csúcsokat is futott, szeptember 6-án beállította Iharos 1500-as világrekordját (3:40,8), de ekkorra már túl volt élete egyik legnagyobb sikerén. Május 28-án ő lett a világon a harmadik ember Roger Bannister és John Landy után, akinek sikerült áttörnie egy mérföldön a négyperces álomhatárt.

A londoni versenyen hárman kerültek a bűvös négy perc alá.

„Nem nagyon tudtam, hogy mi történik velem. Csak hallottam, ahogy mondják, hogy: Bravo, Tabori. Aztán odajött hozzám Náci bácsi, aki megölelt és arcon csókolt, ő is annyira örült, különben sosem csinált ilyet” – mondta Tábori, aki úgy véli, ezzel az eredménnyel lett világszerte ismert és elismert futó.

Mindent felborított '56

A magyar futók nagy reményekkel várták az 1956-os melbourne-i olimpiát, de a forradalom mindent felülírt. Az atléták hetekig nem jutottak edzéslehetőséghez, Prágában várták az indulást. Iharos ki sem utazott Ausztráliába, Rózsavölgyi már az előfutamban kiesett.

Tábori a lehető legtöbbet hozta ki a helyzetből: 1500-on negyedik, 5000-en hatodik lett. 1500-on szoros volt a verseny, de a hajrá előtt Landy kibillentette a magyar futót, akinek újra lendületet kellett vennie, de ekkor már késő volt.

Az olimpia után Iglóival úgy döntöttek, hogy nem jönnek vissza Magyarországra. Az Egyesült Államokban telepedtek le, és az amerikai távfutás fejlődését is meghatározták. Tábori továbbra is versenyzett, volt olyan év, hogy 13 versenyéből 11-et megnyert, de az akkori honosítási szabályok szerint világversenyen nem indulhatott.

Öt évet kellett várnia az amerikai állampolgárságig, így a római olimpiáról le kellett mondania, 1962-ben pedig abbahagyta a versenyzést. Az 1964-ben ötezren olimpiát nyerő Bob Schul a mai napig hálás Táborinak, amiért együtt edzettek, de az első fedett pályás négy percen belüli mérföldet teljesítő Jim Beatty is sokat köszönhet a magyaroknak.

A Los Angelesben élő Tábori az atlétikától azonban nem távolodott el, Iglói keménységét és módszereit átvéve edzősködött. Úgy érezte, hogy az intervall edzésmódszer elemei akár maratonfutóknál is jól alkalmazhatók. Ezt igazolta több futója: Jacqueline Hansen kétszeres világcsúcstartó lett maratonon, míg Miki Gorman megcsinálta azt a bravúrt, hogy a New York és a Boston Marathonon is nyerni tudott.