A vb-ezüstérmes Bagyula István Armand Duplantis biztos győzelmére és újabb világcsúcsjavításra számít a budapesti atlétikai világbajnokságon. Az országos csúcsot 32 éve tartó magyar rúdugró szerint ideális versenyszínhely vár a kollégákra.
Bagyula István 22 esztendős, nagyreményű fiatal atléta és már junior világbajnok volt, amikor 1991. július 5-én Linzben 592 centiméterre javította a rúdugrás magyar rekordját, amelyet honfitársai azóta sem tudtak megdönteni. Másfél hónappal az ausztriai verseny után a tokiói világbajnokság sűrűjében sem veszett el, amikor a legjobbjától két, a győztes Szergej Bubkától pedig öt centiméterrel elmaradva a dobogó második fokára lépett fel. Ő és a diszkoszvetésben harmadik helyezett Horváth Attila voltak a szabadtéren megrendezett világbajnokságok első magyar éremszerzői, kettőjük közül sajnos már csak Bagyula van az élők sorában.
Pályafutásom legszebb éve volt az 1991-es, aminél szebb sajnos már nem következett. Az a mondásom, hogy igyekezetem ellenére egyszezonos rúdugró lett belőlem, pedig vihettem volna többre is
– nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak az idén 54 esztendős Bagyula István, aki hiába lett fedett pályás Európa-bajnoki ezüstérmes, nyert hat amerikai egyetemi bajnokságot és emellé három Universiade-aranyat is, pályafutásának mérlegét túlzóan lekicsinyelve elégedetlenül tekint vissza a versenyzői éveire.
Az 1991-es esztendőben úgy futott neki a tokiói világbajnokságnak, hogy előtte 18-szor dicsekedhetett 570 centiméternél jobb eredménnyel, ebből fél tucatnál is több volt 580-as, ráadásul a világranglista második helyezettjeként utazott el Japánba.
„Mindez úgy jött össze, hogy a technikám gyatra volt, az önkritikát tompítva is sokkal rosszabb, mint Szergej Bubkáé, a rúdugrás koronázatlan királyáé. Ő a tökéletest testesítette meg, én meg a tökéletlent. Erről jómagam is tehettem, a magasabb korlátokat viszont az állította elém, hogy az edzőim kivétel nélkül olyanok voltak, akik versenyzőként csak az 5 méteres magasságot ostromolták, kevés volt az ismeretük az annál jobbhoz. Aki valaha is volt rúdugró, tisztában van azzal, hogy az, ami jól működik az 530-as ugrásoknál, korrekcióra szorul az 550-nél, még inkább a 6 méter felé közelítve. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az álomvilágban él.”
Abban a felejthetetlen 1991-es évben, amikor Bagyula az 592 centiméteres eredményével a csúcson járt, Szergej (ukrán lévén Szerhij) Bubka már belekezdett a világcsúcsok jól fizető sorozatgyártásába. Néhány hónap leforgása alatt 607-ról 608-ra, majd 609-re és 610-ra javította a világ legjobbját, és 1992-ben is volt egy ilyen elképesztően jó sorozata.
„Az a mozgássor és az a film, ami akkoriban elém tárult, megfejthetetlen titkot jelentett számomra, maga volt a nagy Bubka-rejtély. Ott voltam a közvetlen közelében, nemcsak a világbajnokságon, hanem a 608-as, a 610-es és a 613 centiméteres világcsúcsjavításainál is, lestem minden mozdulatát, elém tárult a mozaik minden kockája, azt magamban kirakni mégsem tudtam. A tökéletesben felfedezni a kiválót nehezebbnek tűnt, mint a rosszban a hibásra akadni. A magam gyengeségének oka is csak akkor világosodott meg bennem, amikor a pályafutásom legvégén jártam, de akkor már minek. Amiben viszont biztos vagyok: Bubka győztes ugrása az 1991-es sevillai fedett pályás világbajnokságon a csúcsok csúcsát jelentette, a felülmúlhatatlant” – hangsúlyozta Bagyula, aki az egyéni csúcsával bronzérmes lehetett volna a 2021-es olimpián…
Bagyula, akit jelenleg csak egy vékony szál köt a magyar atlétikához, mindenképpen ott szeretne lenni a budapesti világbajnokság (amelyre már 100 ezer jegyet eladtak!) rúdugró versenyein, és aligha hibázik azzal a jóslatával, hogy a férfiak mezőnyében a svéd Armand „Mondo” Duplantis a favorit, aki a nevéhez fűződő 621 centiméteres világcsúcs megjavítására is képes lehet.
„Ez a fiú, aki körülbelül olyan idős most, mint én a tokiói világbajnokság esztendejében, akkora talentum, akinek a tudását és a technikáját bátran Bubkáéhoz hasonlíthatom. Az ugrók többsége a rúdját a leérkezőhely előtti szekrényben tűzi le, ő viszont a szélvészgyors rohamának utolsó két lépése közben ugyanezt a talajon csúsztatva teszi meg, amin soha nem változtat. Szülei az edzői, ez pedig erős hátteret jelent számára, amit én annak idején csak nyomaiban éreztem.”
A helyét kereső Bagyula, aki a fairfaxi George Mason Egyetemen diplomázott, idehaza pedig atlétaedzői oklevelet szerzett, kipróbálta magát a multinacionális cégek világában, de külföldön az építőiparban is, majd egy ideig Vaszi Tünde edzője is volt.
„A rúdugrás világcsúcsa 32 év leforgása alatt 607 centiméterről 621-re javult fel, és ez még nem a végállomás. A rudak minősége nem lett sokkal jobb, a versenyzők fizikai felkészültségében sem látok óriási különbségeket, így az lesz a legjobb, aki az erejét és a gyorsaságát a legjobban tudja átvinni a technikai végrehajtás néhány másodpercébe. A rúdugrás nem olyan műfaj, ahol a forgatókönyvet menet közben csak úgy át lehet írni. Aki meggondolatlanul improvizál, az csúnyán megjárhatja – mondta a magyar csúcstartó rúdugró, aki nemrégiben tapasztalt versenyzőtársaival együtt látogatást tett a Nemzeti Atlétikai Központban. – Minden tetszett, bár lett volna nekünk is ilyen stadionunk! Abban biztos vagyok, hogy a rúdugrókollégák is elégedettek lesznek, mert a versenyszínhelyük szélcsendesnek tűnik, ami azért nagyon fontos, mert 6 méter magasságában más szelek fújnak, mint a pálya közelében.”
(Borítókép: Bagyula István 1988. szeptember 6-án. Fotó: Németh Ferenc / MTI)