Egy évtizede dolgoznak együtt, szeretettel és tisztelettel tekintenek egymásra, azt viszont a kalapácsvető világbajnoki bronzérmes Halász Bence és Németh Zsolt, a mestere sem tagadja, hogy egy dologban soha nem fognak közös nevezőre jutni. Aggodalomra azért nincs ok, mert örökös ellentétüknek semmi köze az atlétikához, sem az edzésmunkához, sem pedig a célok meghatározásához.

A nézeteltérés abban rejlik, hogy az augusztusi budapesti vb-re készülő magyar éremvárományos soha nem fog szurkolóként elpártolni a német Bayern München futballcsapatától, ahogy az 1999. évi sevillai világbajnokágon ezüstérmet nyert mestere sem fog azon a véleményén változtatni, hogy a spanyol Real Madrid a labdarúgás „királya”, ezért is a Bajnokok Ligájának első számú favoritja. Az elmúlt héten viszont együtt örültek annak, hogy Bence a portugáliai Leiriában megrendezett EA dobó-Európa-kupán a tavalyi első helyét megvédve győzelemmel üzent az ellenfeleinek. Ezek után a versenyző és az edző együtt válaszoltak az SzPress Hírszolgálat kérdéseire.

Mi az értéke egy márciusi győzelemnek, amikor a szabadtéri idény nemzetközi erőpróbáinak sorozata csak május végén kezdődik el, a budapesti világbajnokságot pedig augusztusban rendezik meg?

Halász Bence: A győzelem Kiskunhalason és Leiriában is győzelem, amit meg kell becsülni, de nem szabad túlértékelni. Senki sem lepte meg az ellenfeleit igazán nagy dobással, ez most nekem sem sikerült, de ahogy én sem vagyok csak 74 méterre képes kalapácsvető, úgy a legyőzött, ötszörös világbajnok Pawel Fajdek is jó 10 méterrel többet tud a mostani eredményénél. Kisebb sérülésből és betegségből kászálódtam ki, ezért sem várhattam valami nagyon fényeset. Másoktól is azt hallottam, hogy egyelőre nincsenek igazán jó állapotban, van, akit betegség hátráltat a munkában, másokat sérülés. Az igazán nagy csaták csak ezután következnek, de azért a mostani verseny eredményének jelzésértéke van.

Németh Zsolt: Ez az erőpróba igazából arra volt jó, hogy a dobók az alapozás kellős közepén kiszabadulhassanak a műhelyből, és néhány órára a versenyzés örömét élvezhessék. E közben mi, az edzők árgus szemmel figyeltük a dobóinkat, és igyekeztünk felmérni, hogy miben van lemaradásunk vagy javítanivalónk a felkészülés második szakaszában. A világbajnokságtól öt hónap választ el, időben vagyunk, nincs ok az aggodalomra. A jelenlegi rangsor pedig azért csalóka, mert azok az élen álló orosz atléták se készülhetnek a budapesti versengésre, akik eddig azért kaptak zöld jelzést, mert nem a hazájukban vettek részt az edzéseken, és nem orosz laborban vizsgálták a tőlük levett mintákat. Az ukrajnai háború az eddig különlegesen kezeltek előtt is leeresztette a szankciók sorompóját.

Tavaly ilyenkor Bence azt nyilatkozta, hogy annyi súlyt mozgat meg, és annyit szökdel, hogy a terheléssel már a teljesítőképességének a felső határát súrolja. Lehet ennek tudatában még egy lapáttal rátenni és kitolni a határokat?

Halász: Nem elsősorban a mennyiségen van a hangsúly, persze arról sem lehet lemondani. Semmit se érne, ha háromszázzal többet guggolnék mázsás súlyokkal, vagy körbeszökdelném háromszor a pályát, a járható út inkább más képességfejlesztő gyakorlatok beépítése a munkába.

Németh: Ha belenyugodnánk abba, hogy a plafonhoz érkeztünk, ahonnan nincs tovább, akkor megállnánk a fejlődésben. Ha a hosszú külföldi edzőtáborok nem arról szólnának, hogy egyre feljebb kapaszkodunk, maradhatnánk akár itthon is. Át kell törni a plafont, de a most kezdődő tenerifei edzőtáborban inkább az lesz a feladat, hogy a mennyiségi munkát folyamatosan átvezessük minőségibe, miközben a dobótechnika csiszolásánál a legapróbb hibákat is igyekszünk majd kijavítani.

Ahogy a kalapácsvetők közül sokaknak, úgy Bencének is egyszer csak elkezdett fájni a térde, emiatt műtétre is szükség volt, ráadásul nagyobbra és összetettebbre, mint az gondolták. Változott ezek után a rizikófaktor mértéke?

Halász: A műtét és a rehabilitáció sokat segített, a gyógytornáról a jövőben sem mondhatok le. Kimondhatom, hogy az elmúlt 3-4 hónap a panaszmentesség időszaka volt, elhagyhattam a térdszorító viselését, sokkal bátrabban terhelhetem a térdemet az erősítésnél és a dobókörben is.

Németh: Bence 100 százalékos javulást szokott emlegetni, én egy fokkal óvatosabb vagyok. Figyelem a mozgását, visszajelzéseket kérek tőle, hogy ennek megfelelően terhelhessem. A műtétek olykor csak átmeneti megoldást jelentenek, versenyzőnek és edzőnek jó összhangban arra kell ügyelnie, hogy újabb problémák ne zavarjanak be. Egy dobóedzőnek ezt sem szabad kihagynia a számításaiból.

Egyetértenek abban, hogy a legjobb közös évük eddig a nehezen felülmúlható 2022-es volt?

Halász: Annak ellenére, hogy a 2019-es dohai világbajnokságon bronzérmet nyertem, jobb az osztályzata a tavalyinak, ami kitűnő is lehetett volna, ha Eugene-ben is a dobogóra állhatok, pedig azon a világbajnokságon először a 80 méteren túljutva egyéni csúcsot javítottam.

Németh: Nem kérdés, hogy 2022-ben azért mondhattuk kétszer is azt, hogy ejha, ez most nagyot szólt, mert Bence két egymást követő világversenyen is megjavította az egyéni csúcsát, másodszorra pedig úgy lett Európa-bajnoki ezüstérmes, hogy a döntőben szakadt az eső. Az alkalmazkodáshoz is érteni kell, szóval soha rosszabbat!

A pályán kívül is gyakran találkoznak, kapcsolatuk barátinak is nevezhető. Mit tennének, ha hajótöröttként egy lakatlan szigetre vetődnének, ahol még térerő sincs?

Halász: Én azt mondanám, hogy ilyen is csak velünk történhet meg, akik már repülőjáratokról maradtak le, és kényszerültek várakozni másfél napon át, akik legutóbb nagy szerencsével maradtak ki Dél-Afrikában egy krimibe illő buszrablásból…

Németh: Amilyenek vagyunk, az első ijedtség után valószínűleg hozzáfognánk valamilyen fogadásos játék megszervezéséhez, majd körülnéznénk, hogy hol lehetne egy kiadósat edzeni...