Az Eb-bronzérmes Madarász Viktória otthon érzi magát a mexikói magaslatokon, mert ott minden a kedvére való. Évente ezer kilométereket gyalogol, hogy a budapesti világbajnokság hatodik napján boldog atléta lehessen.
Nem minden úgy alakult Madarász Viktória életében, ahogy a tavalyi müncheni Európa-bajnokság után gondolta, pedig bronzérmet vett át, amihez hasonló sikerrel rajta kívül magyar gyaloglónő még soha nem dicsekedhetett. Titokban azt remélte, hogy lelkes magyar fiatalok tucatjai kapnak kedvet az ő kicsit fura és a külső szemlélő számára mókás versenyszámának gyakorlásához, de tévedett, pedig a gyaloglásban sokkal kisebb a konkurencia, mint például a sprint- vagy a középtávfutó számokban. Záros határidőn belül a felnőttmezőny létszáma aligha fog gyarapodni, következésképpen az országos bajnoki címre a jövőben féltucatnyian sem fognak pályázni.
Ez inkább a sportág és az utánpótlásnevelés gondja, nem úgy, mint a szomszédos Szlovákiában, ahol a válogatásnál egyre nagyobb a választék. Persze Viktória is jobban örülne, ha több hazai ellenfél szorongatná, miközben az UTE legsikeresebb atlétáját mostanában inkább egy egészségügyi rendellenesség inti óvatosságra.
„A tokiói olimpián csak Covid elleni oltással rendelkező sportolók vehettek részt. Mi Pfizer-vakcinát kaptunk, amitől biztonságban éreztük magunkat, de a lehetséges utóhatásokról sokáig nem lehetett hallani, olyan, az oltással összeköthető rendelleneségekről, amelyek nagyobb bajt is okozhatnak. Mivel éppen erre utaló panaszaim jelentkeztek, kivizsgáltak, és azt javasolták, hogy ezentúl jobban figyeljek az edzéseimre, azokra a jelekre, amiket a testemtől kapok. Így is teszek, de a céljaimról nem mondok le” – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak a 37 esztendős, a maga 44 kilójával könnyűsúlyú élsportolónő.
A baj azért nem lehet olyan nagy, mert Viktória az edzőjével együtt nemrégiben Mexikóba utazott, ahol magaslati körülmények között folytatja felkészülését a 2023-as versenyidényre, amelynek csúcspontját az augusztus 19-én kezdődő budapesti világbajnokság jelenti.
„Megszerettem az Észak-Amerika déli részén elhelyezkedő Mexikót, de nem csupán az országot, hanem azokat az egyszerű embereket, akikkel találkoztam, a segítőkészségüket és a jó szándékukat is. Megkedveltem a főztjüket, még ha néha egy kicsit csípős is. Tudok a mexikói maffiáról, a közbiztonság problémáiról, de manapság hol van az az ország, ahol az emberekre semmiféle veszély nem leselkedik? Ha a 4-es vagy a 6-os villamoson utazom, ott bizony gyakran szólnak be az utasoknak, célozgatnak és mutogatnak, úgyhogy fellélegzek, amikor leszállhatok. Ilyen kínos helyzetbe soha nem kerültem az aztékok földjén, pedig a két kezemen sem tudom megszámolni, hogy hányszor kaptam már lehetőséget mexikói felkészülésre. Aminek csak akkor van értelme, ha az legalább három-, három és fél hetes, mert az első napok mindig az akklimatizálódással mennek el, az ahhoz igazított terhelésű edzésekkel. Ez most is így lesz, valamikor húsvét előtt térünk haza Rácz Sándorral, az edzőmmel, akivel kilenc éve dolgozom együtt. Személyes okok miatt sokáig nem tudott foglalkozni velem, így az alapozásnak egyedül kezdtem neki. Az edzőmnek más területen főállásban kell dolgoznia, így szerencsémnek mondhatom, hogy a Magyar Atlétikai Szövetség segítségével most mégis velem tudott tartani, de hogy mi lesz a mexikói edzőtábor után, arra most senki sem tud válaszolni.”
A futásról szinte teljesen leszokott, furcsán is érzi magát, ha valahová sietve szaladnia kell, a gyalogló edzésadagjai azonban tekintélyt parancsolnak. Ha már sikerült átállnia Mexikóban, hetente minimum 150 kilométert fog talpalni, általában ennek a harmincszorosát hagyja maga mögött egy év leforgása alatt. Eddig három olimpián versenyzett, Londonban 41. helyezettként ért célba, négy évvel később Rio de Janeiróban előrelépve 28. lett. Legutóbb a tokiói olimpián, pontosabban a gyaloglóversenyeknek otthont adó Szapporóban hősokkot kapott, összeesett a pályán, javítani ezért nem tudott. A negyedik nekifutás lehetőségét Párizs kínálja a 11-szeres magyar bajnok gyaloglónőnek.
Előbb legyünk túl a budapesti világbajnokságon, amely lényegesen nagyobb kihívást jelent ahhoz képest, amit a jól sikerült müncheni Európa-bajnokság jelentett számomra. Már a felkészülés sem tűnik teljesen akadálymentesnek, nem is beszélve magáról a versenyről. Mert jönnek majd az igen jó kínaiak, japánok, Kolumbiának és Spanyolországnak is van nagyágyúja, de még folytathatnám a dobogóra pályázó versenyzők sorolását. Akkor leszek okosabb, ha visszatértem az 1800 méteres mexikói magaslatról, és még inkább fel tudom majd mérni az esélyeimet, ha a világbajnokság előtti olaszországi magaslati tábor feladatait is hiánytalanul teljesítettem
– mondta befejezésül a Münchenben kellemes meglepetést okozó atlétanő, aki eddigi munkáját úgy jellemezi, hogy az Európa-bajnoki harmadik helyében két évtized erőfeszítései tükröződtek.