Javier Sotomayor szombat este óta Budapesten tartózkodik, és hétfőn este a 66. M4 Sport – Az Év Sportolója Gála díszvendége lesz az Operában. A magasugrás fedett pályás (243 cm) és szabadtéri (245 cm) világcsúcsának gazdája, olimpiai és kétszeres világbajnok manapság étterem-tulajdonos Havanna Miramar nevű luxusnegyedében, továbbá a Kubai Atlétikai Szövetség főtitkára. No meg négy fiú és egy kislány boldog apukája. Ha már itt jár, interjút adott az Indexnek.
Javier Sotomayor, minden idők legnagyszerűbb magasugrója a hétfő esti 66. M4 Sport – az Év Sportolója Gála díszvendége a budapesti Operaházban. Az esemény előestéjén a világcsúcstartó, olimpiai és világbajnok interjút adott az Indexnek, amiben
Beégett a retinánkba, ahogy abnormálisan hosszú lépteivel nekifut, és a Dick Fosburyről elnevezett technikával, a lécnek háttal átlibben a 245 centis világcsúcsmagasságon. De amikor 1977-ben, tízévesen elkezdett atletizálni, már akkor is ezzel a technikával ugrott?
Nem, az első két évben a hagyományos ollózó stílusban ugrottam, sőt akkor még nem is specializálódtam a magasugrásra, mert a remek kubai kiválasztási rendszer olyan, hogy amikor egy gyerek elkezd sportolni, engedik, hogy mindent kipróbáljon. Így állapítják meg az edzők, hogy mi fekszik a legjobban a srácnak, mihez van igazán tehetsége. Kezdetben én is futottam, távolt ugrottam, és persze magast is. Gyorsan kiderült, hogy ehhez van kedvem és tehetségem.
És ollózva meddig jutott?
Az első évben 142 centiig, a másodikban 155-ig, aztán 12-13 évesen már áttértem a flopra. Akkoriban, a hetvenes évek végén, 12 évvel a mexikói olimpia után, amikor Dick Fusbury előrukkolt a floppal, és megnyerte az olimpiát, már szinte mindenki ezzel a stílussal ugrott.
Miért?
Egyszerű fizika. Sokkal jobban ki tudod így használni a nekifutás adta lendületet, a dobbantás is erőteljesebb, és a kanyarodó pálya miatt a tested súlypontja is magasabbra emelkedik. Ki van ez találva. Fosbury forradalmasította a magasugrást, semmi kétség.
Személyesen találkoztak?
Ó, hogyne, nem is egyszer. Világbajnokságokon, Monacóban az IAAF, a nemzetközi szövetség gáláján, Barcelonában, amikor a szövetség jubileumát ünnepeltük. Igazából mindannyian, magasugrók, hálásak lehetünk neki. Ha nem találja fel a flopot, még valahol 230 centi környékén botorkálnánk. (Nevet.)
Ha már szóba került az IAAF, ahogy akkoriban nevezték a WA-t, milyen emlékeket őriz Gyulai Istvánról?
Nagyon szépeket. Szerintem a szövetség legjobb főtitkára volt. Számos alkalommal találkoztunk, világbajnokságokon, olimpiákon, gálákon, rengeteget tett az atlétikáért.
És Angyal Jánosról, a salgótarjáni ugrógálák „atyjáról”?
Vele augusztusban, a budapesti világbajnokságon is találkoztam, ahol díszvendégként meghívott voltam. Jánossal jó barátságban vagyunk. Négyszer versenyzőként, egyszer meghívottként jártam Salgótarjánban, szerintem a fantasztikus környezet, a háttérben lévő vár miatt a világ talán leghangulatosabb atlétikai versenye. Életem utolsó hivatalos versenyén is Salgótarjánban ugrottam, 2001-ben. Úgyhogy emblematikus helyszíne a pályafutásomnak.
Tudja, hogy akár ötszörös olimpiai bajnok is lehetett volna, miközben „csak” 1992-ben, Barcelonában akasztották a nyakába az aranyérmet?
Elméletileg igen, de például 1996-ban, Atlanta idején sérült voltam, ott nem volt esélyem. Viszont kétségtelen, hogy 1984 májusában, 17 évesen már 233 centit ugrottam, ifjúsági világcsúcsot tartottam, amit a mai napig nem tudtak megjavítani. Azzal ezüstérmes lehettem volna a Los Angeles-i olimpián. Dietmar Mögenburg 235 centivel nyert, Patrik Sjöberg 233-mal lett második. De a szocialista országok bojkottálták az 1984-es ötkarikás játékokat, ahogy Kuba négy évvel később Szöult is, így aztán Barcelona lett az első olimpiám. Akkor már 25 éves voltam. Mondjuk, Szöulban szinte biztos, hogy győztem volna.
Miből gondolja?
Mert 1988. szeptember 8-án Salamancában, négy nappal a szöuli olimpia megnyitó ünnepsége előtt 243 centiméterrel világcsúcsot javítottam, és pár nappal később a szovjet Gennagyij Avgyejenko 238-cal győzött. 2000-ben, Sydney-ben pedig 33 évesen ezüstérmes lettem, akkor már túl voltam a csúcson.
De azért nem szomorú, ugye? Elégedett a pályafutásával?
Végül is igen. Amit a körülmények lehetővé tettek, azt kihoztam magamból. És mindmáig én tartom a világcsúcsot fedett pályán és szabadtéren is. Hiába az olimpiai bajnoki cím meg a két szabadtéri és a négy fedett pályás világbajnoki arany, az emberek elsősorban világcsúcstartóként emlékeznek rám.
És a fedett pályás rekordját, ami még ma is él, a 243-at Budapesten ugrotta, az 1989-es vb-n!
Az volt az első világrekordom és világbajnoki címem. Csoda, hogy Budapest az egyik kedvenc városom?!
Mi volt a pályafutása csúcspontja és mélypontja?
Csúcspont kettő is volt, a barcelonai olimpia és Salamanca, 1993, amikor a 245 centis világrekordomat ugrottam. Mélypont? Az volt több is, például amikor néhány alkalommal nem kerültem dobogóra, no meg 1996, amikor sérülten versenyeztem az atlantai olimpián. Sajnos nem kerültek el a sérülések, többször is nagyon komolyan megsérültem.
Salamanca valahogy emblematikus város lett az életében. Hogyan alakult ez így?
Teljesen véletlenül. A szöuli olimpia előtt, ha már nem lehettem ott, be akartam bizonyítani, hogy én vagyok a világ legjobb magasugrója. Megnéztük a versenynaptárt, és éppen akkor rendeztek Salamancában egy viadalt, hát elmentünk oda. A körülmények szerencsés alakulása miatt lett ez Salamanca, máshol is rendezhettek volna versenyt 1988 szeptemberének elején, és akkor oda utazom. De így visszatérő vendég lettem a kasztíliai városban.
Felismerik ott az emberek?
Persze, az utcán leszólítanak, egyszer egy vicces kedvű pasas megkérdezte tőlem, hány óra van, háromnegyed három?
Mi ebben a poén?
Hát nem érti? Háromnegyed három az 2 óra 45 perc. 245. Leesett a tantusz?
Ja, persze, hát a világcsúcsa, amit 31 éve ott ugrott!
Na végre! Egyébként tudja-e, hogy milyen körülmények között ugrottam 1993-ban azt a 245 centis világcsúcsomat?
Nem én!
Szóval, ott volt a verseny Salamancában, és amikor átjutottam a 237 centin, elkezdett esni az eső. Én pedig nagyon utálom az esőt, nem is ugrottam tovább, befejeztem a versenyt, de egy héttel később rendeztek még egy viadalt ugyanott a kedvemért. És akkor már száraz idő volt, át is jutottam a 245 centin. Hát ez a világcsúcsom története.
És az miért van, hogy a kétezres évek elején 233–234 centivel is lehetett nagy versenyeket nyerni, és még ma sem tudják igazán megközelíteni az ön rekordját?
Nézze, manapság Mutaz Barshim és Gianmarco Tamberi a legjobbak, de ők már túl vannak a harmincon, nem tartom valószínűnek, hogy meg tudnák javítani a csúcsomat. Viszont az én időmben rengetegen tudtak 240 körül ugrani, Patrik Sjöberg 242-vel tartotta a világcsúcsot, de a lengyel Artur Partyka, Mögenburg, Hollis Conway, Tim Forsyth, Troy Kemp is hatalmas klasszisok voltak. Egymást toltuk egyre feljebb és feljebb, nekik köszönhetem, hogy halhatatlan lettem.
Manapság mivel foglalkozik?
A kubai szövetség főtitkára vagyok, és ezenkívül van egy éttermem Havanna Miramar negyedében.
Miramar? Az Havanna Rózsadombja!
Szép helyen van, az már igaz. Tudja, mi az éttermem neve?
Nem. Barcelona? Budapest? Salamanca?
Az is lehetne, de nem az, hanem 245!
Úgy tudjuk, belevetette magát a zenébe is.
Azért az túlzás, mivel semmilyen hangszeren nem játszom, de alapítottunk egy bandát Salsa Mayor néven. Tudja, amikor 2001-ben befejeztem az aktív sportot, hirtelen rengeteg szabadidőm lett, és elhatároztam, hogy csinálunk egy salsazenekart. Ez lett a Salsa Mayor. De én csak a vezetője voltam, magam nem játszottam benne. Táncolni viszont nagyon szeretek.
Beszéljen egy kicsit magáról! Van családja? Ide most a barátnőjével érkezett.
Igen, de van öt gyerekem. Négy fiam és egy kislányom, ő a legfiatalabb. A középső fiam 16 éves, és ő is magasugró. Már két métert ugrik, igaz, én ennyi idős koromban már 233 centinél tartottam, de ez nem jelent semmit, mert én korán érő típus voltam.
Meséljen a családjáról, a szüleiről!
A nagyapám pék volt Limonarban, ez Matanzas tartományban van, Havannától körülbelül száz kilométerre keletre. Szóval, pék volt a forradalom előtt, majd utána annak a péküzemnek lett a vezetője. Az édesanyám tanítónő, az apám pedig cukorgyári munkás volt. Sportolók nem voltak a felmenőim között, illetve az egyik nagybátyám a sportban dolgozott, de ő maga nem sportolt.
Tartja a kapcsolatot az egykori ellenfeleivel, versenyzőtársaival?
Ó, persze, szinte mindegyikkel. Különösen Patrik Sjöberggel vagyok jóban. Egyszer küldött nekem egy fényképet a kutyájáról, fekete a teste és fehér a lába, mintha zoknija lenne. Sotomayornak hívja, és azért, mert én is mindig hosszú zokniban ugrottam, az vált a védjegyemmé. Büszke vagyok rá, hogy Patrik rólam nevezte el a kutyusát!
Ön népszerű otthon, Kubában és a nagyvilágban?
Kubában inkább, de a világban is ismernek. Otthon, amikor megugrottam a világcsúcsomat, és megnyertem az olimpiát, rengeteg újszülött fiúgyermek kapta a Javier keresztnevet. Nagyon büszke vagyok erre, rengeteget jelent nekem a kubaiak szeretete.
A 19.30-kor kezdődő M4 Sport – Az Év Sportolója Gáláról az Index folyamatosan frissülő cikkben számol be. Tartsanak velünk!
(Borítókép: Javier Sotomayor. Fotó: Papajcsik Péter / Index)