Kocka Terézia lehet az első magyar nő, aki hatvanévesen körbevitorlázza a Földet. Az, hogy ehhez az autóját is el kellett adnia, nem fáj neki. Az viszont annál inkább, hogy az unokáját nem látja egy évig.
Minden 10 évben szeretek megállni és csinálni valamit, változtatni valamit. Ötvenévesen, az El Camino teljesítése után megígértem magamnak, hogy hatvanévesen valamilyen módon megkerülöm a Földet, de egészen 2009-ig nem foglalkoztam a dologgal. Akkor elkezdtem nézni, összerakni a nagy tengerjáró hajók útvonalait, de arra gondoltam, hogy így nagyon fogok unatkozni. Gondoltam, majd könyvet fordítok közben, vagy megtanulok bridzsezni rendesen. Erre mondta valaki, hogy tud egy érdekesebbet: Ha az az egyetlen félelmem, hogy unatkozni fogok, akkor miért nem vitorlázom körbe a Földet. Amikor belenéztem a verseny katalógusába, a belső oldalán ott volt egy fotó, ahogy a Golden Gate híd alatt mennek át a hajók. Ez volt az a bizonyos horog: azt mondtam, oké, én ott akarok ülni egy ilyen hajón.
12 darab teljesen egyforma, vadonatúj, 70 lábas hajó indul el, hogy közel egy év alatt megkerülje a Földet. 20 ember hajózik vitorlásonként. A verseny érdekessége, hogy teljesen amatőrök is indulhatnak. Ennek a húszfős legénységnek körülbelül a fele földkerülő. A másik fele ki-be ugrál, csak szakaszokra költözik a hajóra. Kétévente rendezik meg, és gyakorlatilag a két verseny között folyamatosan szerveződik a következő verseny. A verseny pedig szeptemberben indul, de a 2015/16-os versenyt már meghirdették, lehet rá jelentkezni.
A Clipper földkerülő vitorlásversenyt Sir Robin Knox-Johnston alapította, aki elsőként hajózta egyedül, megállás nélkül körbe a Földet 1968–69-ben. Ez az egyetlen olyan verseny, ahol amatőr részvevők versenyezhetnek a világ körül, függetlenül korábbi vitorlástapasztalatuktól. Nem feltétele a részvételnek a vitorlástudás, ugyanis egy átfogó tréningprogram biztosítja, hogy a résztvevők elsajátítsák azokat az alapismereteket, amik a versenyzéshez és a hajós léthez szükségesek.
Hát kettő is. Cape Town és Ausztrália között, Ausztráliától délre. A másik Csingtao és San Francisco között: ennek híre van vitorláskörökben. A déli óceánokon a negyvenes szélességi foktól a déli sarkkör felé, az kemény rész: a melegebb óceáni víz és a sarkkör felől érkező hidegebb találkozik, ott 20-22 méteres hullámok vannak. Eddig maximum 5-6 méteres hullámokkal találkoztam, de már az sem volt egyszerű.
Olyan a rendszer, hogy nincsen túl sok kritérium, azon kívül, hogy 18 feletti kor, plusz kalandvágy. A többire megtanítanak. Van egy háromhetes kötelező tréning, és egy opcionális hetet még hozzá lehet tenni. De ezen felül lehet navigációs tréninget is venni vagy a hajó műszaki adatairól tanulni. 650 ember indul a versenyen, és négyezernél is többen jelentkeznek. Van egy kiválasztási folyamat. Kértek egy esszét, amiben különböző kérdésekre kell válaszolni: miért csinálom, milyen kihívásra számítok, hogy fogok kijönni másokkal, mit gondolok, hogy fogom tűrni a bezártságot, hogy tűröm a szagokat, mi zavar a legjobban.
Nem tudom. Nincs hasonló tapasztalatom, de vágyom rá. Amúgy egész nap kemény munka folyik. Az ember vagy dolgozik, vagy alszik. Szerintem inkább az lesz majd nehéz, ha megáll a szél. Majd elmondom, ha hazatértem. A másokkal való összezártsággal kapcsolatban nincsenek elvárásaim. Biztosan lesznek majd nagyon nehéz pillanatok is. Bízom benne, hogy észnél leszek akkor is. És ha nem, az is rendben lesz. Nem várom, hogy luxusutazás legyen, ahogy azt sem várom, hogy kibírhatatlan lesz. Mindenki hazajött még élve.
Ha az ember beteg, hogy egy hétig vizes ruhában van, hogy nulla személyes tere van, hogy a legintimebb dolgait egy olyan környezetben kell csinálni, ahol karnyújtásnyira mindig van valaki. Túl kell lépni a szocializációs gátjainkon. A vécének például nincsen ajtaja, van egy ponyva, amit le lehet húzni cipzárral. Nem hangszigetelt, nem szagszigetelt. Ez sok, ez mentálisan sok tud lenni. Ezt úgy lehet talán kezelni első lépésben, hogy beszél róla az ember, hogy készül rá. A tudatosság az első lépés: jogos, hogy vágyom az egyedüllétre, de itt ez az adottság. Aztán se az északi óceánon, sem a délin nem száradnak meg a ruhák. Az nagyon ki tudja készíteni az embert, ha folyamatosan vizes ruhában kell lennie, aludnia. Kétszer egy hónapig semmi nem szárad meg.
Az élet a hajón úgy néz ki, hogy 24 órában hajózunk, mivel ez verseny. 24 órában van három darab négyórás és két darab hatórás műszak. Tehát vagy fönt van az ember a fedélzeten, vagy alszik, és ezt egy évig. Kivéve, amikor 24 órás szolgálatban van a konyhán. A vécéket is akkor kell takarítani, ez nyolcnaponként van. Az nem a szárazföld. Én nem szoktam gyógyszereket bevenni, de a tengeri betegséget nem tudtam elkerülni az első tréningen. Nem fair, ha én ezzel küszködöm, és valaki más dolgozik helyettem, így megígértem a kapitánynak, hogy nem kísérletezem tovább, be fogok venni gyógyszert. Egy hétig nincs fürdés, csak a konyhai szolgálat után lehet zuhanyozni, mert az édesvizet csinálni kell, az kincs. Azzal lehet védekezni, ha olyanba öltözik az ember, amiben nem lesz büdös és a bőrét nem kezdi ki.
Sok mindenről le kellett mondani, számolgattam, gondjaim voltak. Komoly igen, gyakorlatilag egy lakás ára a részvételi díj. Az autómat például el kellett adnom, a lakásomat végül nem. De ez nekem nem egy hajóút, én nem így gondolkodom erről. A személyiségem minősége szempontjából ez egy komoly befektetés. A szakmámban, azt gondolom, tökéletesen tudom hasznosítani. Coachként dolgozom (személyi tréner), nekem a személyiségem minősége a munkaeszközöm, emiatt majdhogynem a kellemetlen helyzeteket kell keresnem, hogy azokba belemenjek, és azt nézzem magamon, hogy abból, hogy jövök ki. Biztos vagyok benne, hogy egy új ember jön vissza a versenyről.
A versenyzők körülbelül 40%-a nő.
Pedig egyre több női vitorlázó van. Sőt, most hallottam, hogy mostanában érkezett meg egy kanadai nagymama a világkerülő útjáról. Egyedül csinálta, hatvan év fölött van ő is. Csak Magyarországon szokatlan, hogy a nők ilyeneket csinálnak. Nekem az az ambícióm, hogy legyen több ilyen Magyarországon is. Az őrültek mindig jót tesznek. Sok őrültet nem lehet elviselni, de az őrültek mindig húznak.
Amit igazán szeretnék: inspirálni! De van egy kifejezett célközönségem. Kerestem és megtaláltam Veszprémben egy alapítványt, amelyik azért dolgozik, hogy hátrányos helyzetű gyerekek a legreménytelenebb környezetből is el tudjanak jutni akár egyetemre is, és ki tudják magukat teljesíteni. Egyébként is a boldogság azt jelenti: kiteljesedni. De ezt sokszor nem lehet megcsinálni, mert annyira lehetetlenek a körülmények. Az én ambícióm az, hogy amennyivel tudok, segítsek nekik. Azt gondoltam ki, hogy minden megteendő tengeri mérföldemért 3000 Ft adományt kérek a „Clipper Race for Children” néven nyitott számlára, a számla teljes bevételének felhasználásáról pedig a Hátrányos Helyzetű Gyermekek Oktatásáért Alapítvány kuratóriuma dönt, pályázatok alapján. Előbb-utóbb persze 40 ezer adakozó kell. Nem tudok mást, mint beszélni róla. Persze van egy tehetetlensége az elején a projekteknek, de bízom benne hogy beindul. Tervezem, hogy az utazáson végig blogolok. A blogomon egyébként van egy külön menüpont erre a gyűjtésre is.
Van egy elképesztő projekt most a versenyen, amit szintén az egyik utastárs hozott be, a szervezők pedig rábólintottak. Dél-Afrikából hoznak nyolc gyereket, szakaszonként egyet. A verseny vállalja a költségeket. Ők a tréningen is részt vesznek, tehát megtanulnak vitorlázni valamilyen szinten. Ennek a nyolc gyereknek egyike sem volt soha a falu határán kívül. És a vitorlázásnak és a csapatban való munkának van egy iszonyatosan jó nevelő ereje, és sok energiát ad. Ez adhat egy olyan löketet a gyerekeknek, hogy látják, a világ nagyobb, mint a falujuk. Szeretném, ha lennének ilyen magyar gyerekek is, akik megláthatják ugyanezt, mert ezzel másképp kezelnének sok helyzetet az életben. Az életem erről szól: először magamat rakom rendbe, aztán segítek másoknak, akiknek nem megy magától.
Hát kellett a gyerekeim hozzájárulása, hogy visszatérvén a hatvankét éves anyjuk a nulláról fogja kezdeni. Nekem erre szükségem van, hogy tudjam, merre menjek tovább. De áldozatot nemcsak én hozok, hanem a gyerekeim és a családom is. A nagyobbik unokámmal nem merünk belegondolni, hogy egy évig nem leszek. Három fiam van, úgyhogy ők támogatták az ötletet, sőt szerintem még irigyek is. De kemény belegondolni, hogy kiadok egy évet az életemből úgy, hogy nem látom őket egyáltalán. És nem tudom, milyen hosszú az életem, persze remélem, hogy még nagyon hosszú.
Van egy bakancslistám, rajta van a hetvenéves projekt is – amit most nem tudok elképzelni –, hátra van még nekem India, Nepál. Bár lesznek fizikai korlátaim, de rajta leszek, hogy olyan állapotban legyek, hogy egy értelmes határig felmászhassak a Mont Blanc-ra. Van egy be nem teljesített ajándékom Erőss Zsolttól, és ezt sajnos már nem is válthatom be nála. A terv az volt, hogy Zsolt vezetésével megyek föl 55 éves koromban a Mont Blanc-ra, de aztán mindig tologattam.
Nem tudom, ezen a gyerekprojekten szeretnék sokat dolgozni. De szeretem a szakmám, a klienseim várnak vissza. Valószínűleg folytatni fogom ezt. De az sem lenne baj, ha valami tök más dolgot csinálnék, valami tök más helyen. Nyitott vagyok bármire.
Igen, bármi is jöhet utána. A kíváncsiságom egyik oka pont az, vajon milyen ember jön vissza. Hogy az az ember mit fog akarni, azt nem tudom. De a család az fix. Ha minden kötél szakad, szerintem azzal is boldogok lesznek, ha nagymama leszek.
20 százalék csinálja végig azok közül, akik körbemennek.
Elege lesz. Addig bírja, ez tényleg ledarál. Én sem vagyok magamban biztos. Eddig az volt rám a jellemző, hogy amit elkezdtem, azt végigcsinálom. Most is erre készülök, de nem vagyok benne biztos. A kapitányomat felhatalmaztam, hogy ha azt mondom, elegem van, kiköthet az árbochoz. Mindenáron akadályozza meg, hogy elhagyjam a hajót.
Ha kritikus szint alá nem csökken a személyzet, akkor igen. Ha sokan szállnának ki, akkor más hajókról átszállnak, de erre rá sem kérdeztünk, sokkolt minket is ez a 20 százalékos arány. Az lehet egy cél, hogy az ember mindig abban a pillanatban legyen benne, ami ott és akkor van. Nem könnyű ez. Ha állok a fedélzeten, és jön a hullám, és arra gondolok, „jaj, mindjárt lesodor”, abból csak az a pillanatnyi helyzet, hogy jön a hullám. Az, hogy lesodor, az nincs ott. .
Nem tudom, hogyan számolnék el vele.
A határokról is csak úgy lehet hitelesen beszélni, ha elmegy az ember addig. Ha komolytalan lennék, azt mondanám, hitelesen csak a halott ember tudna beszélni a határairól. Nem tudjuk, hogy hol vannak a határaink. Én sem tudom, hol vannak az enyémek. Kíváncsi vagyok!