Több mint egy órával voltál gyorsabb, mint 2011-ben, mi kellett ahhoz, hogy ennyit fejlődj?

Annak, hogy ennyit javultam, nagyon sok összetevője van, két év folyamatos munka kellett hozzá. Az idén próbáltunk változatni az edzéseken is. A futóedzéseket magasabb pulzusszámon végeztem a megszokottnál, és próbáltam minél több olyan elemet is belerakni a edzések mellé, ami nem kifejezetten a futásról szól. A lelki felkészülés is fontos szerepet kapott Lénárt Ágota sportpszichológussal. A jó eredményhez kell a helyismeret is, nekem ez már megvolt, negyedszer futottam. Ugyan a verseny előtt mindenki tanulmányozhat egy szinttérképet, de egy 200 kilométer után következő emelkedő azért így is nagyon tud fájni. Jó, ha ez ember tudja, mi vár rá.

A rajtnál tudod magadról, hogy milyen teljesítményre lehetsz képes vagy ez futás közben, tízkilométerek után derül ki?

Mindig nagyon határozott elképzeléssel indulok a versenyeken. Az edzőm, Lőrincz Olivér tart is ettől a tudatosságtól. Az egész távra van egy tervem, de akármelyik irányba is térnék el, tudom kezeni a helyzetet. Egy csuklópántra írtam fel a tervezett részidőket, ezek most a 2011-es futásom eredményei voltak. Azt tudtam magamról, hogy jobb állapotban vagyok, és ez igazolódott is, előzetesen két, a táv vége felé lévő szakaszt néztem ki, hogy azokon esetleg gyorsabb lehetek, de már az első 80 kilométeren 20 perccel jobb voltam, mint két évvel ezelőtt. Gondoltam is, te jó ég, mi lesz ebből, nehogy megborulás legyen a vége.

Ahogy az edzéseimet, úgy versenyeimet is pulzuszónákra és időtartamokra osztom. Az alapterv az volt, hogy nem megyek 140-es pulzus fölé vagy ötperces kilométerek alá, erre építettem mindent, de valamiért az első perctől kezdve nem működött rendesen a pulzusmérőm, valószínűtlen értékeket mutatott. Nekem is furcsa volt, hogy emiatt nem lettem ideges, meggyőztem magam, hogy ennek így kellett történnie.

Az ultrafutók többsége azt mondja, ilyen hosszú távokon a lelki tényezők döntenek, osztod ezt a véleményt?

Nagyon fontos a lelki része, de csak fejből nem lehet ennyit menni. Úgy gondolom, fizikailag is nagyon jó állapotban kell lenni, minél jobb valaki, annál később kell elővennie a fejét meg a szívét ahhoz, hogy tudja tartani magát.

Szintén sokszor elhangzik az ultrásoktól, hogy a versenyt elsősorban magatokkal vívjátok, az ellenfelek csak másodlagosak.

Itthon még halálra izgulom magam, de mikor már ott vagyunk Athénban, nagyon nyugodt vagyok. Most úgy állhattam oda a rajthoz, hogy tudtam, mindent a megtettem a felkészülés során. Nem a helyezésért mentem, mert ugye azt nem tudhatom, hogy a másik milyen állapotban van, milyen munkát végzett el, én csak a tervemet akartam teljesíteni. Persze azért figyeltem a többieket, tudtam, mikor haladtak át az ellenőrzőpontokon. Negyven kilométernél már vezettem, de ennek nem volt szabad jelentőséget tulajdonítanom, csak 200 kilométer felett jelent az előny valamit. Nem is tudtam lazítani, csak a céltól 10 kilométerre tudtam felfogni, hogy első vagyok.

Már rutinos futónak számítasz a Spartathlanon is, fel lehet készülni a holtpontokra?

Minden évben más szakaszt élek meg nehéznek, most is volt pár hányásom, és hajnallal is meg kellett küzdneni, mikor sötét van és hideg, sok a kóbor kutya és dögtelepek között futunk, ott is volt egy mélypont. 150 km után jött egy hosszú szerpentin, mire lejöttem a hegyről, nagyon rossz állapotba kerültem, pedig a tervem szerint pont itt kellett volna gyorsítanom. Nagyon össze kellett kaparnom magam, arra próbáltam gondolni, hogy oltári sokat edzettem, tehát megvan bennem az erő, csak valahogy vissza kell hoznom. Ezt mantráztam magamban, és hatott. Ha valamit nem hiszek el, akkor nem is működik.

Mennyire eufórikus a célba érkezés?

A szokásommal ellentétben nem akartam átöltözni, de a férjem nem akarta engedni, hogy úgy fussak be, hogy nem nézek ki túl jól, végül kaptam egy tiszta pólót meg sapkát. Ott akkor a célban egyszerűen nem tudtam örülni, pedig már a spártai utcákon integetnek, dudálnak, de most pokolba kívántam minden egyes dudálást, képtelen voltam mosolyogni meg örülni, annyira fáradt voltam. Csak egy kis pihenés és masszírozás után tudtam felfogni, hogy győztem.

A Spartathlon légköre is varázslatos, a favorit ultrafutások között van. Nem a győzelmek fontosak, úgy érzem, akárhányszor indulnék el, sohasem lenne kevés a 36 órán belüli teljesítés, azt is nagyon nehéz megcsinálni, évről évre küzdeni kell érte.

A magyar ultarsportolók sok sikert értek el az utóbbi években, a célba érkezésed után nem sokkal már te is drukkoltál az éppen harminc iromant gyűrő Szőnyi Ferenc facebook-oldalán, mennyire összetartó ez a közösség?

Tényleg családias a légkör, családként is működünk, nagyon tudunk örülni egymás sikerének. Éreztem, hogy a Spartathlonon induló fiúk is büszkék rám, de ha valakinek nem jön össze egy verseny, együtt búslakodunk, velem is van olyan, hogy futás közben másért sokkal jobban szorítok, mint magamért. A tisztelet kölcsönös, mindenki tudja, hogy milyen óriási munkát végez el a másik.

Mit jelent neked az ultrafutás: addikció, önmegvalósítás, vagy kikapcsolódás, versenysport?

Talán ezt mind együtt. Az biztos, hogy napi szinten tudsz sikerélményeket elérni, ha megcsinálsz egy nehéz edzést, mondhatod, hú, ez szuper volt, ki lehet pipálni. A versenyek közben meg nagyon sok jó barátot is szereztem. És ami szeretetet kapok egy-egy sikerem után, az nagyon sok pluszt visz a következő időszakba.

Sokan követik a példádat, milyen érzés?

Rengeteg levelet kapok, ebből tudom, hogy inspirálólag hatok másokra, tanácsokat kérnek tőlem az ultrafutáshoz, az edzéshez. Sokszor kicsinek is érzem magam ahhoz, hogy miattam futnak. Vannak, akik rám gondolnak, ha nehezen megy nekik az edzés, „biztos a Lubics is kint van”, – és általában minden nap kint vagyok – „neki is van három gyereke, akkor én is megcsinálom.”

2011-ben csak kilenc pihenőnapod volt, most hogy állsz?

A Spartathlonig csak három napot hagytam ki, mert például egy 24 órás verseny után nem futottam. A Spartathlon óta azonban még nem volt módom kimenni, de már nagyon futnék, talán most este sikerül is. (interjúnk szerdán készült)