Amikor tavaly a női győztessel, Lubics Szilviával beszéltem, ő már pár nap után kívánta a futást, Löw azonban egyelőre megvan nélküle. „A Spartathlon után három napig teljesen retardált állapotban vagyok, néha még az evést is meg kell szakítanom, hogy jó, most akkor pihenjünk egy kicsit. Van, hogy egy hónap is eltelik, mire újra kedvem van futni.”

Így lett a vívásból futás

Löw nem készült futónak, általános iskolásként az MTK-ben kezdett vívni. A kardozók közé került, akik éppen akkor a legkevésbé megbecsült tagjai voltak a klubnak, és talán ezért is tartottak nekik annyi általános fejlesztőedzést. „Később jöttem csak rá, milyen erős atlétikaedzéseink voltak, amellett, hogy mindig kint fociztunk, trambulinon ugráltunk, sokat résztávoztunk és Cooper-teszteket futottunk.”

A vívás később elmaradt, és Löw egyre többször tűnt fel tömegfutóversenyeken. Gyorsan növelte a távokat, 12, 20, 28 kilométereket futott. A maratonra (42,195 km), ahogy szinte mindenki, ő is különös tisztelettel tekintett, de egy barátja bogarat ültetett a fülébe, hogy azon túl is van ám futóélet. A második Duna menti Szupermaratonon már elindult, de 68 és 64 km után a harmadik 68 kilométeres résztávot feladta.

„Nagyon jó arcok vettek körül, miattuk is rögtön elköteleződtem az ultratávok iránt. Egyre-másra szerveződtek a kis hazai versenyek, amiken én is megjelentem. Szegeden 12 órát futottam, na az olyan borzasztó volt, hogy mentem aztán a 24 órásra.”

A Spartathlonról már az első futásain hallott, de 19 évesen úgy érezte, hogy kevés még ahhoz. Az ultrafutás nem a tinédzserek sportja. Végül 25 évesen, 1992-ben vágott neki. „Az első versenyen nem tudtam semmit, fél tízkor felvettem a rajtszámomat, aztán rám parancsoltak a többiek, hogy feküdjek le. Csak úgy történtek velem a dolgok futás közben is. A következő évben derült ki, hogy mekkora szerencsém volt elsőre. 1993-ban szörnyű sikoltás volt belül, óriási volt a hőség, akkor kezdtem ráébredni, hogy ez borzasztó szívás.”

A Nagy Fa emlékeztet a kudarcra

1994-ben Löw végig sem ment, féltávnál feladta a versenyt, belül volt még a szigorú részidőkön, de rossz érzései voltak. „Hat évbe telt, mire ezen túl tudtam magam tenni, és újra elindultam. Azóta minden évben jól megnézem azt a Nagy Fát, amelyiknél üldögéltem, mindig megerősít, hogy voltam én itt már sokkal rosszabb állapotban is. Nagyon szigorú időterveim soha sincsenek, de könnyű Spartathlon sincs. Csak az a kérdés, hogy mikortól lesz nehéz, és mikor kell elkezdeni az önmenedzselést. Idén szerencsére nem volt nagy hőség, az indulók közel 60 százaléka célba ért. Ez volt teljesítés szempontjából a második legjobb arányú verseny.”

Futás közben sokak elkalandoznak gondolatban, vagy ekkor támadnak a legjobb ötleteik. A laikusok pedig legtöbbször azt kérdezik, hogy nem unja valaki halálra magát 30 órányi futás közben. Löw is azok közé tartozik, aki koncentráltan töltik az ultratávot. „Az, hogy én hogy vagyok, mitől leszek jobban, elviszi az egész napot. Csak a vége felé kezdek el időket nézegetni. Nem szeretem, ha a pálya szélén állók mondják, hogy már csak 30 kilométer, ilyen helyzetben hadd tudjam már én, mennyi a csak. Az utolsó 19 kilométer már lejtőn megy, szép lassan bújik elő a város. De a vége mindig nagyon fáj, rá kell érezni, hogyan csináld, ha kiengeded a lábaid, fájnak a combjaid, de előbb vége van.”

Ajándékozni és megajándékozva lenni, mint a karácsony

„Hérodotosz szerint reggel elindult Pheidippidész, de mivel az athéniak nem voltak jóban argosziakkal, nem futhatott akármerre, mert a népviselete miatt biztosan lebukott volna. Ezért is lett olyan kanyargós a Spartathlon. A történet szerint másnap este ért oda, és ezt 1982-ben John Foden be is bizonyította, hogy 36 óra alatt nem nonszensz eljutni Athénból Spártába. Nem mindegyikük ért be szintidőn belül, de nem kezdtek el variálni. Maradt a szintidő. Most is így van, az utolsó két órában érkezik meg a versenyzők fele. Történelmi ez a verseny, de már nemcsak Pheidippidész ókori sztorija miatt, nekem is vannak jó és rossz emlékeim. Egy ünnep ez, máskor is mondtam, hogy kicsit olyan, mint a karácsony. Rengeteg találkozásról szól, de mindig számba vesszük, hogy kik nem lehetnek már köztünk.”

A Spartathlonon nemcsak a futók a visszatérők, hanem a szervezők is évről-évre ugyanazok az arcok. Vannak olyan ellenőrzőpontok, amelyek apáról fiúra öröklődnek. Löw fejből tudja, hogy hol adtak a korábbi években jó tejeskávét, vagy a pult alól jeget. De ha megkívánja, akkor egy-egy kocsmába is befordul, mert egy hideg sör is jó frissítő tud lenni. Mindig elmondja, hogy egy fillér sincs nála, ezen a legtöbben túllépnek, de olyan is van, hogy kidobják, mit képzel magáról.

Míg sokan kísérőcsapattal, előre megtervezett frissítéssel haladnak, Löw igyekszik mindent maga intézni. „2008 óta egyedül vagyok, persze találkozok magyarokkal is a pálya szélén is, Vagy ott van Seppo (korábbi sokszoros spartathlonos finn futó), aki vagy csak rám kacsint, vagy azzal jön, hogy húzzál innen, mert itt már a halál arat, vagy ad egy kis tejet, mert hallotta, hogy az kértem a magyaroktól. Szeretek megajándékozva lenni, ha be vagyok bástyázva, akkor Seppónak mi dolga lenne?”

Nem azért jöttünk, hogy szívjunk

Löwnek nincs különösebb rituáléja, csak egy  kabalája van: mindig ugyanabban a pólóban fut. „Stabil darab, a verseny után elrakom a fiók mélyére, és aztán szépen lassan feljebb kerül, mikor közeledik szeptember vége.”

A versenyt csak Huber Karl futotta le nála többször, a német 18-nál tart. A 17-szeres teljesítő magyar nem él egész évben a Spartathlon bővületében. „Úgy a szívemben van, de nem szerkesztek Excelt az időkhöz. Nincs otthon múzeum sem.” Ugyanakkor volt, hogy a Street View-n végigkattingatta az útvonalat, mert a pályából több olyan rész is van, amit napfényben még sosem látott. Edzésein viszont gyakran fut Spartathlont, míg az atlétikai pályán fut 30 kört, minden egyes kört egy-egy Spartathlon-szakasznak képzel el, Kapparellitől a célig, így a futás sem olyan monoton.

Löw ugyan jó fizikai alapokat kapott, de nem ez a kulcs, hogy olyan sikeres a Spartathlonokon. A szemlélete és lelki alkata segíti. Ugyan szereti megelőzni az ellenfeleket, de inkább ő is csak önmagával küzd, a helyezésre, időre nem görcsöl rá.

„Nem kellenek nekem plusz terhek, ezek nem segítenek, csak elterelik a figyelmet egyéb nyavalyáktól. Tudom, hogy nehéz azt mondani, hogy vegyék lazára, mert nagyon sokféleképpen lehet futni, de ahogy Rune Larsson is mondja: Élvezni kell a versenyt. A Sparathlon előtt szokássá lett, hogy kiállítanak a magyar csapat elé, hogy mondjak pár szót. Én mindig azt próbáltam átadni, hogy azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat, nem azért, hogy bosszankodjunk és szívjunk. Sokszor éreztem, hogy kivégzésre álló arcok között vagyok, elég csak ránézni néhány csoportképre. Igaz, én nem tudom, milyen úgy nekivágni, hogy már kétszer-háromszor fel kellett adnom. Lubics Szilvivel viszont nagyon üdítő volt három évvel ezelőtt beszélgetni a rajt előtti estén, szóba sem kerültek részidők meg helyezések, hanem csak örömködtünk, hogy mennyire vártuk, milyen jó lesz végre futni. Nekem is minden évben vannak kétségeim, nincs bérletem a mezőny első harmadába. Egy nagy játéknak fogom fel, és így izgalmas. ”

Idén 30 magyar futó vágott neki a Spartathlonnak, és egyre többen próbálkoznak meg itthon az ultratávokkal, néhányan az élmezőnyhöz is tartoznak, elismertek lettek. „Van egy kellően nagy ultrafutó közösség, szoros baráti szálak kötnek össze minket. Borzasztó sokat kaptam már ettől a közösségtől, és igyekszem vissza is adni. Aki megkeres, annak szívesen segítek, nincsenek titkaim, megmondom a saját számaimat, időimet. Amikor meg iramfutó vagyok, akkor meg a bajban lévő futókat biztatom, hogy ne szálljanak fel a záróbuszra, bírják még, vagy igyekszem megóvni őket a sérülésektől."

Nem kell megszállottnak lenni

Löw nem tartozik azok közé, akik megszállottan gyűjtik a kilométereket. Tavaly két Spartathlon közt még 1200 kilométert sem futott. Ennyit egy amatőr félmaratonra készülő futó is összegyűjt az edzésein, nem hogy egy ultrás. Tudja, hogy sokan közülük edzésmániásak, és mindennél előrébb helyezik a futást, de ő le tud mondani róla.

„Egyensúlyt keresek a hétköznapokban, ezért sem futok olyan sokat. A családom elfogadja, hogy futok, bár néha a feleségem zavar el edzeni, mert már látja rajtam, hogy nagyon hiányzik.”

Már gyermekei is írják edzéstervét: „Nyaraltunk, én és a két fiam. Ha ébren van a kicsi, akkor nem futhatok, ha meg alszik és felébred? Hétvégén, mikor meg végre együtt volt a család, pont akkor menjek el edzeni?  Nem gondoltam arra, hogy nem leszek ott az Ultrabalatonon. Hatból hatszor teljesítettem, a hetedikre is hívtak, de egybeesett a Mátra 115-tel, én pedig megígértem a fiamnak, hogy ott fogunk segíteni. Még januárban kérdezem Lackót, milyen volt a bábszínház, kik ültek mellette? De nem tudta megmondani, hanem arról beszélt, hogy milyen lesz majd együtt pontőrködni a Mátra 115-ön."

A Spartathlont teljesítőket itthon a spártai hős megnevezéssel is megtisztelik, de Löw vitatkozik ezzel. „Semmi hősiest nem találok benne, nem is tudom, hogy alakult ez ki, más nyelven nem nagyon létezik ez a szókapcsolat.”

Ha futásról van szó, akkor ő önismeretről és tanulásról beszél, meg egy jó hobbiról.