Néhány hete tele a média Klein Dávid himalájai mászásával, most meg a Facebookomat is elöntötték a posztok, hogy nem sikerült feljutnia, visszafordult. Az ismerőseim fele dicséri a bölcs döntést, a többiek pedig fikázzák, hogy feladta. Miért van ez a felhajtás a hegymászás körül?

A magashegyi mászás könnyen megragadja az emberek figyelmét: van egy iszonyú magas, havas hegycsúcs, amire széltől cibált ruházatú alakok próbálnak feljutni. A feladat világos, a kihívások vérfagyasztóak, a heroikus küzdelem pedig megszólítja az ember ősi felfedező ösztönét. Az expedíciók ráadásul direkt fokozzák az érdeklődést. A himalájai mászás ugyanis drága, a hegymászók szponzorok pénzéből juthatnak csak ki a távoli Himalájába. Cserébe nagy médiafigyelmet kell produkálniuk.

De van egy harmadik ok is, mégpedig az, hogy Klein Dávid közel húsz éve mászik hegyet az említett nagy médiafigyelem közepette, és ezalatt kevés sikert, de annál több kreatív kifogást tudott felmutatni.

Mit jelent a kevés siker?

Tizenhét himalájai expedíción indult el, amiből 13 sikertelen volt, csak négyszer ért fel a csúcsra.

Ez azért még mindig jobb teljesítmény, mint az enyém. Múltkor Dobogókőre is alig jutottam fel.

Nagy különbség, hogy Klein Dávid nem hobbiból, hétvégente megy a hegyre, hanem hivatásos sportemberként, szinte főfoglalkozásban mászik. Mindennek pedig elég nagy feneket is kerít: ahogy te is láttad, tele van vele a tévé, a rádió, interjúk az újságokban és élő közvetítés a neten. És ezekben az anyagokban nem csetlő-botló magyarként tűnik fel, aki az Alföldről indulva megkísérel a világ tetejére jutni, hanem ő a profi alpinista, aki világhódító tervei mellett életbölcsességeit is megosztja a síkság lakóival. Szóval Klein mindent megtesz azért, hogy ne csak a szakma, de a széles közönség is hivatásos hegymászónak tekintse. Érthető, hogy az emberek kíváncsiak az eredményeire.

Akkor most joggal ostorozzák a kommentelők?

A mostani helyzet még vadabb, ugyanis Klein idén kilencedszer próbált felmászni a világ legmagasabb hegyére, a Mount Everestre. És most kilencedszer fordult vissza. Ráadásul volt olyan hat éve, amikor minden évben elindult az Everestre, és minden évben feladta valamilyen indokkal. Lehet, hogy ez már beégett az emberek agyába.

Rendben, de Klein azért már járt egész közel a csúcshoz. Megírták, hogy néhány éve 150 méterre volt csupán tőle. Azt mondjuk nem értem, innen már miért kellett visszafordulni.

Klein jelentéseiben összemosódik a tengerszint feletti magasság a távolsággal. Egyszer valóban járt 8700 méteren, és honlapja szerint alig 150 méterre a csúcstól fordult vissza. Ez azonban magasságban, nem pedig távolságban 150 méter. Tehát olyan, mintha te azt mondanád, New Yorkban kevesebb mint 100 méter választott el, hogy megérintsd a Szabadság szobor fáklyáját. Azaz a talapzatánál álltál, mint mindenki más, és feletted 93 méterre volt a fáklya.

150 méter magasságkülönbség legyőzése 8500 felett még félnapos út is lehet, szóval Klein magasan volt, de nem éppen közel a csúcshoz.

Már ha 8700-on volt egyáltalán. Az elért magasság a nyilatkozatokban ugyanis egyre csak nőtt. Az első jelentések szerint Klein 8600 körül fordulhatott vissza: „Ma hajnalban mintegy 8600 méteres magasságban sorsfordító döntést kellett meghoznia Dávidnak” – jelentették a visszafordulást az alaptáborból a 2014-es expedíción.

Néhány nappal későbbi jelentésükben azonban már kicsit többet, 8600 és 8700 közti magasságot írtak. A végső jelentésben a kezdeti maximum 8600 már simán 8700 méter lett: „Dávid egyéni legjobb eredményét érte el (8700 m). A magyar expedíciózás történetében utoljára 2002-ben járt ilyen magasságban palack nélkül magyar alpinista.”

Száz méter magasságbeli különbség (tehát nem távolság) ebben a zónában nem kis csúsztatás. Érthető, ha a témához értő hegymászók fenntartással fogadják mindazt, amit Klein jelent a hegyről.

Na jó, de arra azért emlékszem: Dobogókő felé olyan szél és eső volt, hogy ha a többiek nem hagynak le, már rég visszafordultam volna. A világ legmagasabb hegyén még durvábban tombolnak az elemek, szóval nem lehetetlen, hogy Klein leküzdhetetlen körülmények miatt fordult vissza.

Az igaz, hogy 8000 méter felett olyan szélsőségesek a viszonyok, hogy azt itt nehéz elképzelni. Az oxigénszint az Everest csúcsán kevesebb mint harmada annak, amit most belélegzünk. Minden egyes lépés olyan, mintha egy-egy gyors sprintet futnánk a székből felpattanva. Ráadásul a hőmérséklet mínusz negyven fokra is eshet, miközben akár 150 kilométeres szél is fújhat.

Klein sikertelenségét a kommunikációban hol az erős szél, hol a mély hó, hol a rendkívüli lavinaveszély okozza. De azt nem árt tudni, hogy visszafordulásainak napján azért egy sor hegymászó simán feljutott a csúcsra.

Idén Klein Dávidot például leküzdhetetlen szél fordította vissza. „Azt hiszem, nem nagyon éltem még át időjárás szempontjából ennyire szeszélyes szezont” – írta azon a napon, amikor a csúcsra ért Kilian Jornet katalán sportember. Jornet ráadásul oxigénpalack nélkül, világrekordot beállítva mászta meg az Everestet. Igaz, a hegy északi oldaláról indulva, de 17 óra alatt ért fel a csúcsra, majd 12 óra alatt újra az előretolt alaptáborban volt. 29 óra alatt tehát a legaljától a tetejéig oda vissza megjárta az utat. És hogy teljesítményét árnyaljuk, ez volt öt napon belül a második csúcsmászása. Május 22-én is megmászta a hegyet, csak akkor nem volt annyira elégedett az eredményével.

Micsoda? Ilyenekről miért nem írnak az újságok?

Az újságok írnak, csak nem Magyarországon. Nálunk nincs kultúrája az alpinizmusnak, csak néhány szakportál foglalkozik a témával. A nagyközönség nem tudja, mi a valódi teljesítmény, és mi olyan kamu, mintha én azt jelenteném be, hogy holnap egy saját készítésű űrhajón megkísérlek eljutni a Holdra.

De ő azért nem jelent be ilyen meredek dolgokat.

Sajnos ennél bonyolultabb a kép. Klein expedícióinak van egy másik típusa is, amikor olyan tervekkel áll elő, amiket hegyekkel és hegyi kultúrával rendelkező országokban kinevetnének.

Klein Dávid még kezdő mászóként, 2001-ben jelentős állami támogatást szerzett például arra, hogy a világ egyik legnehezebb útján, a Kangshung-falon jusson fel az Everestre. Erre addig csupán egyetlen, világklasszisokból álló amerikai csapat volt képes. Kleinnék alig 6400 méterig másztak, ami a Kékeshez képest ugyan jelentős magasság, a Himalájában azonban nagyjából a hegy lábát jelenti. Innen elmondásuk szerint a lavinaveszély miatt kellett visszafordulniuk, és nem pedig azért, mert a csapat nem volt alkalmas egy ennyire nehéz hegyoldal megmászására.

Klein 2013-ban az amúgy is durva Nanga Parbatra indult el. De hogy igazán különleges legyen a terv, bejelentették, hogy télen vágnak neki. Bár ez akkor még soha egyetlen hegymászónak sem sikerült, Magyarországon senki nem tette fel a kérdést, hogy van-e realitása a tervének. Nem volt. A csapat szinte a hegyre sem jutott fel. A Nanga Parbatot télen négy évvel később egy nemzetközi szupersztárokból álló csapat mászta meg.

De ugyanilyen volt néhány éve a K2-expedíciójának ötlete is. Ez a Föld második legmagasabb hegye, viszont falai olyan meredekek, hogy tized annyian másztak fel a csúcsára, mint a Mount Everestre. Míg az Everest több mint 4000 hegymászónak sikerült, a K2 csupán 306-nak. Kleinék még 7000 méterig sem jutottak fel.

Na jó, de Klein oxigénpalack nélkül próbálkozik. Az azért nagy különbség, úgy olvastam. Vagy ez is kamu lenne?

Nem, az oxigénpalackos és az anélküli mászás majdnem olyan távol áll egymástól, mint palackkal búvárkodni, vagy úgy merülni, hogy az ember visszatartja a lélegzetét. Nem véletlen, hogy az Everest első megmászása után 25 év telt el, míg Reinhold Messner és Peter Habeler 1978-ban végül oxigénes segítség nélkül is csúcsra ért.

Akkor itt lehet a magyarázat. Klein több interjújában is arról beszélt, hogy tiszta eszközökkel, segítség nélkül mászik. Se oxigén, se serpák, és a sátraikat is maguk viszik.

Sajnos 1978 óta megváltozott pár dolog a világban, és az Everesten már nincs olyasmi, hogy tiszta mászás. Egyrészről kialakult a magashegyi turistaipar, amely szükségtelenné tette az eddigi nagy expedíciókat, előkészületeket, útkeresést. Ma a hegymászók a neten kiválasztanak maguknak egy szimpatikus expedíciószervező céget, és befizetnek 1-5 millió forintnak megfelelő dollárt. Kirepülnek Katmanduba, ahol várja őket a társaság képviselője. Elkalauzolja őket az alaptáborig, miközben a csomagjairól is gondoskodnak. Az alaptáborban már a felállított sátor várja, ahol lepihenhet. Az alaptábori serpa szól, ha kész a vacsora, amit az étkezősátorban fogyaszthat el. Itt van egy poszt, amiben bemutatom, milyennek láttam egy himalájai alaptábort.

Amíg az alpinista készül az útra, az alaptábor több száz expedíciója által összedobott pénzből fizetett kötélkifeszítő serpák a csúcsig kötelet feszítenek ki. És mire jön a jó idő, már a sátrak is állnak a hegyen, hogy csak be kelljen feküdni a fárasztó mászás után.

Ebből a pörgésből szinte lehetetlen kikerülni. Még ha a mászó direkt nem a serpák által felállított sátorban alszik, hanem mellé rakja le a hátán felcipelt sajátját, akkor is nehéz a kirakott kötél érintése nélkül mozogni. Ott van letaposva a hó, ott a legkönnyebb és leglogikusabb a haladás. Elképzelhetetlen, hogy a kitikkadt hegymászók kerülőket tegyenek a nehéz terepen, nehogy a kötélhez érjenek.

A Nanga Parbat téli megmászóinak egyike, Simone Moro a kötelek mellett torlódó rengeteg amatőr mászó miatt jelentette ki néhány éve, hogy többet nem megy a Mount Everestre. Független alpinistaként ott már nem lehet megmozdulni sem. A Klein által említett tiszta eszköz itt az oxigénpalack nélküli mászást jelentheti csak.

Akkor egy megoldás van: oxigént kellene használnia! Anélkül amúgy is veszélyesebb a mászás. Nagy felelőtlenség az életünket kockáztatni a csúcsért.

Klein Dávid annyiban valóban progresszív, hogy nem használ oxigént. A kortárs hegymászásnak ugyanis lényege, hogy az alpinista csak saját erejéből, segítség nélkül jut fel a csúcsra. Az oxigénhasználattal az Everest 8850 méteres csúcsán úgy érzi magát a mászó, mint aki jó pár száz méterrel lejjebb tartózkodna. Szóval valójában egy kisebb hegyet mászik meg. Ez olyasmi, mintha te úgy lennél magasugró világbajnok, hogy egy létrán mászol fel a lécig, és onnan huppansz le a szivacsra a másik oldalon. Jó, ez kicsit túlzó példa, de érted.

A progresszív hegymászás szerint ha te csak 7500 méterig tudsz feljutni oxigénpalack nélkül, akkor mássz inkább 7500 méteres csúcsokat. Azok is gyönyörűek, és a nehézség nemcsak a magasságtól, hanem a mászóút stílusától is függ. Nem véletlen, hogy a hegymászás Oscar-díjának számító Piolet d'Or kitüntetést évek óta 6-7 ezres hegyek mászásáért kapják a világsztár mászók.

Klein azért csak meghódított négy nyolcezres hegyet. Annyira nem lehet tehetségtelen.

Klein négy sikeres expedíciójából látható, hogy alacsonyabb nyolcezreseken megfelelő számú próbálkozás után elérhet sikereket. Annyit tudni kell, hogy a négy megmászott himalájai csúcsból három közismerten szakmailag könnyűnek számít: a Cso Oju, a Gashebrum 2 és a Manaszlu alig magasabbak 8000 méternél, és gyakori célpontjai a kereskedelmi expedícióknak.

Kleinnek van azonban egy bravúros teljesítménye: megmászta az Annapurnát, ahol szintén nem a magasság jelenti a nehézséget, hanem a kiszámíthatatlan időjárás és a lavina. A sok halálos balesetet okozó hegyre 2016-ban jutott fel.

Ha ezeken járt, akkor lehet esélye az Everesten is?

Esélye persze lehet, hiszen sokszor próbálkozik, simán összejöhet, hogy egyszer nagyon jó időjárási körülményeket fog ki, és eléri a célját. De azt is tudni kell, hogy a Mount Everestet valójában nem lehet együtt emlegetni a már megmászott csúcsokkal. A 8850 méteres Everest inkább egy alacsony 9000-es hegy, más súlycsoport, mint a 13 másik nyolcezres.

Akkor Klein Dávidnak fel kellene hagynia a hegymászással?

Dehogy. A 2001-es expedíciót leszámítva Klein mindig magáncégek szponzorálásával mászott, úgyhogy minden joga megvan tovább próbálkozni, ahogy a cégek is szabadon eldönthetik, támogatják-e, hogy akár tizedszerre is nekiugorjon az Everestnek.