Az egyik legismertebb és legeredményesebb magyar ultrafutó, Lubics Szilvia 2017-ben teljesítette az egyik legnehezebb ultrának tartott Badwatert. A 217 kilométeres táv a nem túl bizalomgerjesztő nevű Halálvölgyön át vezet. A név nem véletlen, nappal 50, éjszaka 40 fok teszi elviselhetetlenné a létezést is, ehhez jönnek még hozzá a végeláthatatlan kaptatók, amelyek még nagyobb terhet raknak a futókra. Lubics küzdelmeiről az Ultrát is jegyző Simonyi Balázs készített Halálvölgy címen filmet, amely az Indexen debütál netes formátumban (interjúnk alján, a cikk végén is megtekinthető). A filmet a Toldi Moziban már kétszer levetítették, ezután beszélgettünk Lubics Szilviával.

A bemutató előtt azt mondtad a közönségnek, hogy számodra is meglepő volt szembesülni magaddal, a nem feltétlenül szerethető éned is megmutatkozott. Ezt a Badwater szenvedése hozta elő, vagy csak a helyzet, hogy minden veled kapcsolatos mozzanatot rögzített a kamera?

Igazából mindkettő,

korábban nem láttam olyan felvételt, ami verseny alatt készült volna rólam. Furcsa volt meglátni kívülről, hogy így is tudok kinézni.

Megdöbbentő volt látni utólag, hogy mi minden volt benne bizonyos helyzetekben Gyuri tekintetében (Lubics György – a futónő férje és kísérője). Amikor benne vagy a versenyben, fogalmad sincs, hogy mi történik körülötted.

A futás közben hogyan fogadtad a kamera jelenlétét, mennyire befolyásolt?

Abszolút nem érzékeltem, bizonyos szituációkban nem is emlékeztem, hogy ott volt, vagy hogy hozzám szólt volna Balázs. A szigorú szabályok miatt nem is volt módja nagyon közel jönni hozzám, és még a kamerája sem volt nagy. Nem jutott eszembe, hogy ebből egy megörökített dolog lesz.

A neved itthon a Spartathlonnal forrt össze, felmerült, hogy esetleg inkább ott filmezzetek?

Nem volt olyan álmom, hogy rólam film készüljön, nem izgatott a dolog, de a Zalai Önkormányzatnál bogarat ültettek a fülünkbe, hogy nagyon klassz lenne, ha készülne egy film. Először azt mondtuk, hogy nem kell, de végül összejött a dolog. Az Ultra című film már megvolt, a Spartathlon ezért sem merült fel, hiszen azt ott forgatták.

A filmezés eléggé változó érzelmeket váltott ki belőlem, tartottam tőle, hogy idegesíteni fog. A Badwateren elvileg nem is szabad forgatni, attól is féltem, hogy a kamerázás miatt fognak kizárni. Utólag aztán kiderült, hogy ez túlzott para volt részemről, mások még nagyobb kamerákkal érkeztek.

Elég sok ultra közül lehet válogatni a világon, de hogy kezd el valaki vágyódni egy pokoli melegben tartott futás után?

A kihívás benne a vonzó. Már 12 éve ultráztam, több elsőre elérhetetlen álmomat teljesítettem már. Ezek egy idő után nem olyan izgalmasak, olyan érzésed van, hogy ezt bárki meg tudná csinálni. Ahogy fejlődsz, egyre nagyobb dolgok várnak elérhetővé. Egy idő után kell valami, ami áttörje az ingerküszöböt. A Spartathlonra jártam vissza a legtöbbször, de mindig kellett mellé valami más is. Tavaly a Badwater volt ez a más. Kellett valami olyan, ami az edzésekben is új kihívást hoz, és már azokban is lelki többletet találsz. Szereted próbálgatni magadat.

A Badwater mennyire alakította át a felkészülésedet? A filmben néhány képkockán látszik, hogy szaunában futópadoztál.

Igen, voltak szaunás futások, külön is szaunáztam, de a rendes edzéseket is igyekeztem mindig melegben végezni. Fontos volt, hogy bírjam a meleget. Általában reggel szoktam edzeni, de a Badwater előtt délre tettem a futásokat, emiatt a rendeléseket is átvariáltam. Több dombos futást is beiktattam, a lejtőkön mentem nagy iramot, hogy erősítsem a combomat és többféle cipőt is kipróbáltam.

A Badwaterre egy nagy táblázattal mentetek, amiben szinte percre ki volt számolva, hogy mikor, mivel és mennyit frissíts. Például óránkénti másfél liternyi folyadékveszteséggel számoltatok. Mindig ennyire megtervezed ezt?

Mindig így csinálom, és ez működik is. Tudom, hogy mi kell nekem,a 12 éves tapasztalat ebben segít, és a Badwatert korábban lefutó Kónya Ákos tanácsai is segítettek. A folyadék- és a sóbevitelt totálisan megtervezzük.

A Badwateren folyamatosan szomjas vagy, nem kell erőltetni a frissítést, nem teher meginni egy óra alatt másfél litert. Simán megy, és még csak vizes sem vagy, a forró szél azonnal felszárítja az izzadságot. Ha utána számolunk a 36 órával, akkor ez elég rendes mennyiség, a testtömegemmel egyenértékű folyadékot fogyasztottam.

Amikor az ember a Spartathlon befutóiról lát képeket, euforikusnak tűnik. A Badwater célja kiváltott hasonló érzelmeket?

Nagyon sok múlik azon, hogy milyen körülmények között futsz. A Spartathlonon fantasztikus a hangulat, a táv közben is sok olyan szurkoló van, aki tudja, mit csinálsz, és még a kietlen semmiben is rád dudálnak. A befutó felemelő, kívülről is jönnek olyan érzelmek, amelyek ezt előidézik. A Badwateren pedig kaptatsz a végtelen szerpentinen, amely az istennek sem akar véget érni. Aztán az utolsó 20 méteren meglátod, hogy ott van a célt jelentő sátor, azt már tudod, hogy eléred. A körülmények nem adják meg annyira a felemelő érzést.

Bár a filmben arra utalsz, hogy elég volt egyszer a Badwater, a bemutatón már azt mondtad, úgy érzed, van még dolgod vele.

Jó lenne majd még kipróbálni magam, de nagyon nehéz a logisztikája, sok tényezőn múlik, hogy kijutok-e még oda. A következő években lehet erről szó. Ahogy megnéztem kétszer a filmet, újra kedvet kaptam hozzá. Tök klassz lenne, ha nem ez lenne ott a legjobb eredményem.

Helyezésben vagy időben szeretnél jobbat?

Minden évben óvatos vagyok, szerencsére eddig elkerültek a sérülések, de bármi közbejöhet. Nagyon sokszor szerencse kérdése is, hogy hogyan tudsz teljesíteni. Csak időben tudok gondolkodni, azon szeretnék változtatni. Inkább egy 32 órás időeredménynek örülnék, mint egy dobogós helynek.

A Badwatert tartod életed legnehezebb versenyének?

Az aszfaltos ultrák közül ez viselt meg legjobban. Leginkább a körülmények miatt. Nagyon nehéz volt a Badwater, de sokak szerint a Spartathlon nehezebb. Azt hétszer megcsináltam, de egyszer nem szenvedtem ennyit. A féltávnál még jó volt az időm, de aztán elfogytam a végére, talán más erőbeosztással vágnék neki újra.

Egy korábbi interjúnkban említetted, hogy annyi visszajelzést és rajongást kapsz, hogy már csak azért sem teheted meg, hogy például kihagyj egy edzést. Elfogadtad a példakép szerepet?

Nekem természetes, amit csinálok, ezért is zavarba ejtő a figyelem, amit kapok. Annak nagyon örülök, hogy nemcsak a futásban, hanem az élet más területein is erőt adok. Sok ilyen visszajelzés érkezik, nem vagyok jobb senkinél, egyszerűen így alakult. Mindenki jó valamiben, és én is elég sok erőt kapok, amikor néhányan leírják, milyen helyzetekből álltak fel az életben, amelyekről azt gondolják, nem nagy dolgok.

Az ultrafutás az amatőrök világa, néhányan élnek meg csak belőle. Fel sem merült benned, hogy profi legyél?

Lehet, hogy megtehetnénk, hogy csak futok, de nem lenne teljes az életem, nem szeretném a csak sportra áldozni. Tizenhárom éves korom óta fogorvos akartam lenni, nagyon szeretem csinálni. A futás inkább csak legyen a hobbim.

A film végén arról beszélsz, hogy jó lenne egy-két olyan év, amikor saját magad felállított teljesítménykényszer nélkül futsz, ez még kicsit várat magára, de mik az igazán önfeledt pillanatok neked a futásban.

Nagyon sok minden tud jó lenni a futásban, például, ha sikerül egy kemény edzés, amitől félek, de az is, ha verseny vagy edzés közben barátokkal futunk és közben beszélgetünk. Sok jó ismerőst kaptam a futástól, de ritkán edzek együtt másokkal, ezért is örömforrás egy-egy ilyen alkalom. A mindennapi öröm pedig az, amikor a kutyáimmal futok a természetben. Nekem sincs kedvem kimenni mindennap, kellenek az ilyen helyzetek is.