Jenson Button idén csak egy F1-futamon indult, Monacóban még május végén, életét többnyire LA-ben tengeti, és két triatlonverseny között kutyaneveléssel üti el az időt. Mint kiderült, írt is, ugyanis a napokban jelenik meg önéletrajzi könyve Élet a határon címmel, amiből a The Telegraph közöl részleteket.
Eddig lejött már, hogy milyen kalandjai voltak a Schumacher fivérekkel, Jacques Villeneuve-vel, vagy David Coultharddal, ezeket a sztorikat idézzük mi is, Button szemszögéből, ahogy ő meséli.
10 másodperce voltam F1-pilóta, amikor Ralf berontott a szobába, szembe nézett Frank Williamsszel, és felvette a legjobb dívaarcát.
Nem jövök be holnap, ha a kocsi nem lesz ott, ha nem fog rám ott várni. Tényleg, Frank, de tényleg, ha nincs ott a kocsi a hotel előtt értem, vagy ha késik, nem jövök, nem fogok tesztelni.
Frank nyugalma zavartalan maradt, még ha a legrosszabb Mariah Carey is állt vele szemben.
'Biztosíthatlak, ott lesz a kocsi érted holnap. De fontosabb, Ralf, hogy Jensont választottam a másik pilótánknak.' Ralf Frankre nézett, aztán rám, aztán odadobta, hogy 'ja, tudom'.
Ralf mindig is bizonytalannak tűnt nekem, mint aki folyton azt hiszi, le akarják nyúlni a helyét. Sosem kezelt egyenlőként, lehet, hogy a korom vagy a nyelvi akadályok miatt
Kemény pilóta volt, de velem mindig sportszerű. Sosem hugyozott be, ha versenyezni kellett, elment velem a határig, de nem tovább. Ellentmondásos karakter - kérdezzék csak meg róla Jacques Villeneuve-öt vagy Damon Hillt -, de én mindig jól szórakoztam, ha vele versenyezhettem. Persze főleg akkor, ha a visszapillantómban láttam.
Az egyetlen, aki nem akart engem a BAR-nál 2003-ban, Villeneuve volt. Az első sajtótájékoztatónkon úgy írt le engem, hogy
a kölyök rutintalan, és a külseje alapján egy fiúbandában a helye.
Ezek után nem hogy nem állt szóba velem, de rám se nézett. Ha összefutottunk a paddockban, talált valami érdekesebbet a másik irányban.
Az első futamon a 30. körben kellett volna kijönnie a boxba, nekem a 31.-ben. Bár rászóltak, nem jött a 30.-ban, csak egy kör múlva. Tudta, nekem nincs elég benzinem még egy körre, így kénytelen leszek beállni mögé a 31.-ben.
Miért is tehette? Pszichológiai hadviselés, és mert le akart győzni. De pöcs húzás volt, pláne egy olyan kaliberű pilótától, mint ő. Felfoghatatlan. Oké, nem akarta, hogy egy noname a Westlife-ból megverje, de mint volt világbajnok, tisztában kellett volna vele lennie, mennyire fontos, hogy a csapatot a magad oldalán tartsa. Ezzel a manőverrel maga ellen fordította őket.
(Villeneuve-öt a 2003-as utolsó futam előtt kirúgták a BAR-Hondától.)
DC a karrierem kezdetén a szárnyai alá vett, sokat lógtunk együtt, nyaralni is együtt mentünk. Egyszer Monacóból Szicíliába, majd Szardíniára hajóztunk, és végig bloodymaryztük az utat. Aztán kiszálltunk, és folytattuk a piálást. Nem lehettünk észrevétlenek, mert mikor visszaértünk a hajóra, vagy 15 paparazzo várt ránk. Felszálltunk, és folytattuk a partyt, amíg DC fel nem csattant, hogy
Jó' van, majd csinálok én nekik show-t, megmutatom magam a szülinapi öltönyömben!
És levette az összes ruháját, majd elindult az ablak felé. Ekkor életem rögbiszerelésével megmentettem önmagától. Tényleg megcsinálta volna, ő DC. Az meg, hogy emlékezett rá, megköszönte, és elmesélte a világnak, hogyan mentettem meg attól, hogy bohócot csináljon magából, végképp jellemzi az embert.