Az 1950-ben világbajnoki szintre lépő Forma–1-ben még viszonylag kevés futamból állt egy idény, 1950-ben például egészen pontosan hét versenyt rendeztek csak, ezért is történhetett meg, hogy Fangio mindössze 51 indulással öt világbajnoki címet tudott gyűjteni. Valójában 52 versenyen vett volna részt, ha nincs az 1958-ban még a diktatúra ellen harcoló Fidel Castro váratlan ötlete, miszerint elraboltatja az argentin pilótát.

Az 1958-as F1-szezon áprilisban, Brazíliában kezdődött, de akkoriban még viszonylag sok, a hivatalos naptáron kívüli versenyt rendeztek. Ilyen volt a Kubai, vagy más néven Havannai Nagydíj, amit 1957-60 között háromszor tartottak meg (1959-ben nem volt verseny).

A három futamgyőzelmen Juan Manuel Fangio (1) és Stirling Moss (2) osztoztak, de az arány akár fordított is lehetne,

Az akkoriban a Fulgencio Batista rezsimje ellen harcoló Castro nemzetközi botrányt akart kirobbantani az ötszörös világbajnok Fangio elrablásával, vagyis sokkal inkább az elnöknek, mint a pilótának akart ártani. Castro úgy képzelte, hogy ha sikerrel elrabolják az argentin autóversenyzőt, akkor az amiatt kirobbanó botrány akár el is söpörheti Fulgencio Batistát, ám ez végül nem így lett.

Batista célja az volt, hogy Havannából latino Las Vegast csináljon, abban bízva, hogy ömlik majd az amerikai pénz a helyi kaszinókba. Ehhez a kezdeményezéshez szolgált hírverésül, hogy 1957-től nagydíjakat rendeztek a főváros tengerparti szakaszán. A leghíresebb pilótákat a város talán legnagyobb luxust jelentő szállodájában, a Hotel Lincolnban helyezték el. Itt lakott Fangio, illetve például Sterling Moss és Phil Hill is, akik nagyjából 7 ezer dollárt, mai árfolyamon, inflációval számolva 15 millió forintot kaptak az indulásért. A futam előtti este, 1958. február 23-án viszont meglepő jelenet fogadta vacsorájára tartva a liftből kilépő Fangiót: egy bőrkabátos férfi fegyvert fogott rá, majd állítólag azt kiáltotta, hogy

Fangio, te most velem jössz!

A pilóta egyik barátja megpróbálta egy keze ügyébe eső papírnehezékkel megdobni a támadót, de nem járt sikerrel a pisztolyos emberrablóval szemben, aki ezután a szálloda előtt várakozó autóhoz kísérte az argentin versenyzőt.

Mivel nem akarták bántani Fangiót, ezért jól tartották, közben többször is elnézést kértek tőle. Az elrabolt pilóta később úgy számolt be a fogságban töltött 24 óráról, hogy steaket és krumplit kapott vacsorára, és nagyon jól aludt. Mivel egy percig sem érezte magát veszélyben, később még az elrablói ügye mellé is állt:

Nos, ez is csak egy jó kaland volt. Ha a lázadók jó ügy érdekében tették, amit tettek, akkor nekem mint argentinnak, el kell fogadnom azt.

A futamot később megnyerő Sterling Moss éjszakája sokkal zaklatottabb volt, Fangio elrablása után ugyanis fegyveres őrt állítottak a szobája elé, aki háromóránként bekopogott, hogy ellenőrizze, még a szobájában van-e. Moss futamgyőzelme viszont nem emiatt lett szokatlan, a futamot ugyanis az emberrablás ellenére is megtartották, sőt, Batista hallani sem akart a verseny törlésének lehetőségéről, ő látványt és show-t akart a botrány helyett. 

Az eközben még fogságban levő Fangio kapott egy rádiót, hogy követhesse a futamot, de azt mondta, kicsit elérzékenyült, és nem volt kíváncsi, mit történik a pályán, így azt sem hallotta élőben, hogy a futam hetedik körében tragédia történt. Roberto Mieres Porschéjában elszakadt egy olajvezeték, így pár kör alatt a teljes pályát rettentő csúszóssá tette. Egy ilyen olajfolton csúszott meg a kubai versenyző, Armando Garcia Cifuentes, aki a nézők közé vágódott a fekete, sárgára festett Ferrarijával, hét néző halálát okozva. A versenyt egy körrel később leintették, és mivel ekkor Moss állt az élen, őt hirdették ki győztesnek.

A tragédia további figyelmet irányított Castróék akciójára, alig volt hely a világon, ahol ne írtak volna az 1958-as kubai versenyről. Itthon többek között a Magyar Nemzet követte az eseményeket, Fangio elrablásáról még márciusban is cikkeztek.

Castróék forradalma még az év végén elérte célját, 1959. január 1-én ellenállás nélkül vették át Havannában a hatalmat Batista kormányától. 1960-ban még megrendezték ugyan a Kubai Nagydíjat, de Castróék a kommunizmussal össze nem egyeztethetőnek, túl burzsoának találták az autóversenyzést, így többé nem tértek vissza az F1-kocsik és -pilóták a szigetországba.

Az egész élete egy kaland volt

Fangio élete, illetve útja a Forma–1-ig semmiképp sem mondható hétköznapinak. 1911. június 24-én, Olaszországból bevándorolt szülők gyerekeként született egy Balcarce nevű kisvárosban. 11 éves korában félbehagyta a tanulmányait, és segédnek állt egy szerelőműhelyben, majd a kötelező katonai szolgálat után saját műhelyt nyitott, ennek köszönhetően is tudott autóversenyeken indulni. 1938-ban, egy Ford V8-cal mutatkozott be, majd 1940-ben már futamokat is nyert, akkor már egy saját maga által átalakított Chevrolet-val. Az évtized végéig sorra nyerte a versenyeket Argentínában, egyedül a második világháború alatt nem versenyzett, de így világossá vált, hogy nemzetközi szinten is bizonyíthat.

37 évesen, 1948-ban indult először európai versenyen, az 1950-ben induló Forma–1-hez pedig már majdnem 40 évesen csatlakozott. Az Alfa Romeo igazolta le, ezt a lépést Olaszországban hazaárulásnak tekintették, annyira ragaszkodott a sajtó ugyanis ahhoz, hogy olasz autóban olasz pilóta üljön.

A legelső F1-szezonban azonnal világbajnoki ezüstérmes lett Giuseppe Farina mögött – a hét futamból haton indult Fangio, abból a felét megnyerte, a másik felén viszont kiesett. Egy évvel később, még mindig az Alfa Romeo versenyzőjeként világbajnok lett, majd miután a márka kiszállt a Forma–1-ből, autó nélkül maradt 1952-re. Júniusig nem is indult egy futamon sem, versenyautót is nehezen szerzett magának, de végül így is nevezni tudott több, a világbajnokságba nem számító futamra. Pont az egyik ilyenből lett majdnem végzetes tragédia. Egy Maseratival indulhatott Monzában, de lekéste a csatlakozását az egy nappal korábbi, észak-írországi versenyről indulva. Így végül közúton, autóval kelt át az Alpokon, és csak fél órával a 14:30-as rajt előtt, rettenetesen kimerülve érkezett meg a legendás pályára. A fáradtság vezetett a balesethez, ami miatt csak 1953-ban ülhetett újra autóba.

Ebben az évben már a Maserati versenyzőjeként lett újra világbajnoki ezüstérmes, majd sorban négy világbajnoki címmel folytatta. 1954-ben két futamot nyert a Maseratival, aztán a szezon közben a Mercedeshez igazolva folytatta a sikerszériát. Velük nyert 1955-ben is, 1956-ban aztán a Ferrarival, 1957-ben pedig már újra a Maseratival lett világbajnok.

Az utolsó, versennyel töltött idénye az 1958-as volt, de az már nem a várakozások szerint alakult neki, és nem a kubai incidens miatt. Argentínában negyedik lett, az Indianapolis 500-on (ami akkoriban beleszámított az F1-be) nem tudta magát kvalifikálni, a Francia Nagydíjon pedig annyira lemaradt a többiektől, hogy félő volt, még lekörözik. A futamot megnyerő Mike Hawthorn viszont nem volt hajlandó ilyen szégyenbe hozni az élő legendát, ezért a célvonal előtt lelassított. Ennek köszönhetően Fangio negyedikként, körhátrány nélkül ért célba. Amikor kiszállt a kocsiból, csak annyit mondott:

Befejeztem.

Fangio visszavonulása után is közeli kapcsolatban maradt a Mercedesszel, Argentínában nagykövete és tiszteletbeli elnöke volt a cégnek. A bajnokságokból ugyan kiszállt, de bemutató versenyeken elég sokáig indult, még az 1980-as években is.

A 80. születésnapján a világ minden tájáról kapott köszöntéseket, köztük az 1958-as emberrablóktól is. A rablás egyik résztvevője, Arnol Rodríguez 1995 februárjában, hónapokkal Fangio július 17-i halála előtt meg is látogatta egykori fogvatartottját. Az akkor már nagyon rossz állapotban levő Fangio kevés vendéget fogadott, de amikor meglátta Rodríguezt, megpróbált felkelni a székéből, ahogy az „Arnol” és a „Kuba” szavakat suttogta.

Szülővárosában, Balcarcéban temették el, itt egy múzeum is őrzi az emlékét, ahogy a világ különböző versenypályáin állított hat szobra is.

Forrás: ESPN

(Borítókép: Juan Manuel Fangio az 1957-es Kubai Nagydíjon. Fotó:  Hy Peskin / Getty Images)