Tizennyolc évvel ezelőtt a Belga Nagydíj második helyével Michael Schumacher sorozatban ötödször, összességében pedig hetedik alkalommal lett a Formula–1 világbajnoka. Ezzel egy korszak le is zárult, de a német rekordját azóta sem sikerült megdönteni.
Belgiumtól Belgiumig – így lehetne összefoglalni az eddig a pontig eltelt időt, hiszen 1991-ben épp Spa-Francorchamps-ban mutatkozhatott be a száguldó cirkuszban, amikor Bertrand Gachot két hónapos börtönbüntetését töltötte, mivel összetűzésbe keveredett egy londoni taxisofőrrel…
A Jordan kisebb meglepetésre a 22 éves németnek adott lehetőséget, aki már az időmérőn eloszlatta a kételkedő hangokat, miután a hetedik helyen zárt, rutinos csapattársának, a 11. helyen kvalifikáló Andrea de Cesarisnak közel nyolc tizedet adva.
A verseny már nem alakult jól Schumacher számára, hiszen a 7. körben a kuplungja meghibásodott, ezért feladni kényszerült a versenyt, de teljesítményével azonnal meggyőzte a Benetton vezetését, hogy a következő futamon már náluk folytassa. Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban is pontot szerzett, és bár Japánban és Ausztráliában kiesett, így is biztató volt az első idénye.
Az együttműködés első győzelme egy nap híján harminc éve született – talán már mondani sem kell, Belgiumban, amikor a harmadik helyről rajtolva több mint fél perccel előzte meg a másodikként célba érő, év végén világbajnok Nigel Mansellt.
Az 1992-es idényt nagy csatában a harmadik helyen zárta a német (Riccardo Patrese furakodott még be közéjük), egy évre rá egy portugáliai győzelem ellenére a negyedik pozíció lett a vége, majd jött az áttörés:
Schumacher 1994-ben az első hét futamból hatot megnyerve, egyenmásodikként zárva alaposan bekezdett, és Ausztráliában Damon Hill-lel ütközve végül megőrizte egypontos előnyét, így világbajnok lett (92–91).
Ekkor még kisebb szerencsére is szüksége volt, egy évre rá viszont már tükörsima volt: az idénynyitó Brazil Nagydíj után még nyolcszor állhatott fel a dobogó legfelső fokára, a Williams brit versenyzője így a négy elsősége ellenére ezúttal jócskán lemaradt riválisától (102–69).
Schumacher a második világbajnoki címe után a maranellói gigászhoz szerződött, hogy segítse az olasz istálló felemelkedését: a Ferrari 1979 óta nem adott egyéni világbajnokot, a konstruktőrök között pedig 1983 óta nem tudott elsőként végezni.
A Williams duójával 1996-ban ő sem tudott mit kezdeni, de Hill és Jacques Villeneuve mögött harmadikként már ő zárt három futamgyőzelemmel a tarsolyában.
Az új idényben már jóval közelebb volt a Ferrari a riválishoz, a Japán Nagydíj megnyerése után pedig Schumacher egypontos előnnyel várta a zárást.
Az Európa Nagydíjon Villeneuve, Schumacher és Heinz-Harald Frentzen ezredre ugyanúgy zárt az időmérőn (1:21.072), de a rajton a ferraris bizonyult a legjobbnak, és a kerékcserék után is jobban állt riválisánál. A kanadai lényegesen gyorsabban haladt ellenfelénél, és a 47. körben be is ment mellé a féktávon, előtte is haladt már, amikor a német ráhúzta az autót.
Ezt már nem úszta meg kieséssel, kizárták az évad pontversenyéből is, így helyezetlenül zárt.
A következő két évben Mika Häkkinen volt a legnagyobb riválisa, olaszországi sikerével két futammal a vége előtt 80–80-ra egyenlített Schumi, de a záró két versenyen egyaránt a finn örülhetett, 1999-ben pedig a Brit Nagydíjon lábtörést szenvedett, így csapattársa, Eddie Irvine lépett elő első számú kihívónak. Az utolsó futam előtt négy ponttal vezetett az ír, viszont a négy-négy győzelem miatt a McLaren finnje egy japán sikerrel mindenképpen címet védett volna. Ez meg is történt, az utolsó két futamra visszatérő Schumacher két második helyet hozott össze, így épp testvére, Ralf előtt zárt az összetett ötödik helyén.
Ezt az évadot már a Ferrari nyerte meg a csapatok versenyében a McLarent megelőzve (128–124), ez pedig előrevetítette a kétezres évek elejének jó szereplését.
Ennek ellenére hiába indított három győzelemmel Schumi, franciaországi, ausztriai és németországi kiesése miatt Häkkinen visszajött a versenybe, a belga sikere után pedig már hat ponttal vezetett (68–74).
Ezután viszont már nem volt kérdés, a Ferrari német pilótája az utolsó négy futamot behúzva harmadszor is világbajnok lett (108–89), 2001-ben pedig akkora fölényben voltak az olaszok, hogy már Magyarországon csúcsra ért, és végül 58 ponttal előzte meg David Coulthardot (123–65).
A 2002-es idény még ennél is egyoldalúbb volt, itt július 21-én Franciaországban fix volt már Schumacher világbajnoki címe, mivel az ekkor második Juan Pablo Montoya hátránya 62 pont volt (96–34), végül pedig 67-tel előzte meg az utolsó öt futamból hármat megnyerő csapattársát, Rubens Barrichellót (144–77).
Mielőtt az F1 teljesen unalomba fulladt volna, jött a 2003-as évad, amelyet pocsékul kezdett a Ferrari, Schumacher az első három futamon egy 4. és egy 6. helyet hozott össze, Barrichello pedig egy második hely mellett kétszer kiesett.
A következő öt futamból négyet megnyerve már ő vezetett Kimi Räikkönent megelőzve (54–51), de ezután megint jöttek a gyengébb versenyek, Montoya pedig belelendült, ezzel a Magyar Nagydíj után elképesztően szoros csata alakult ki: Schumacher 72 ponttal vezetett, Montoya 71-gyel volt a második, Räikkönen pedig 70-nel a harmadik.
Az Olasz és az Amerikai Nagydíj megnyerése viszont ismét nyerő helyzetbe hozta Schumachert (92), Räikkönen esélyei a minimálisra csökkentek (83), Montoya (82) pedig el is szállt. Japánban a finn ugyan kozmetikázott a második helyével, a nyolcadikként beérő német elsőségét viszont Barrichello sikere már biztosította (93–91).
Hatodik vb-címével Juan Manuel Fangiót (1951, 1954, 1955, 1956, 1957) az örökranglista második helyére taszította, de étvágya véletlenül sem csökkent ettől.
A 2004-es évadban ugyanis az első 13 futamból 12 alkalommal is őt intették le elsőként, és erre Monacóban is jó esélye lett volna, ha a biztonsági autó mögött nem fékez hirtelen az alagútban – és ütközik ezért Montoyával.
A Magyar Nagydíj után a Ferrari már konstruktőri világbajnoknak tekinthette magát, napra pontosan 18 évvel ezelőtt Belgiumban pedig egy második hely is elég volt a dicsőséghez – Barrichello a végén még kozmetikázott (148–114).
Ez tehát azt jelentette, hogy Michael Schumacher egymás után ötödször is világbajnok lett, amire azóta sem volt képes senki, ahogy hét elsőségét sem tudták megdönteni.
Igaz, azt hozzá kell tenni, hogy a 2014 és 2020 között hét évadból hatot is megnyerő Lewis Hamilton hét világbajnoki címével beérte az örökranglista tetején, ahogy számos korábbi csúcsát, így a futamgyőzelmek számát (91–103) is megdöntötte a brit.
No de vissza a némethez. A 2005-ös évad már nem sikerült jól, az Egyesült Államokban nyert ugyan, ez a verseny ugyanakkor arról marad híres, hogy csupán a hat, Bridgestone-gumikat használó pilóta állt végül rajthoz a michelinesek csúnya balesetei miatt, Fernando Alonso és Kimi Räikkönen mögött pedig csak a harmadik helyre volt esélye (133–112–62).
A 2006-os kiírásban már lényegesen jobban festett a helyzet az olaszok szempontjából, no nem azért, mert Kanadáig bezárólag kilenc futamból Alonso hatot megnyert, háromszor második lett. Schumacher ugyanakkor nem szakadt le nagyon, mert két elsőség mellett négyszer volt második, így csupán 25 pont volt a hátránya (59–84).
Az Egyesült Államok ismét szerencsét hozott Schuminak, aki Franciaországban és Németországban is nyert, és 11 pontra kapaszkodott, az olasz és kínai sikerével pedig több győzelmének köszönhetően már ő volt lépéselőnyben (116–116).
Japánban úgy festett, hogy újabb első helyével nagy lépést tesz a nyolcadik világbajnoki címe felé, de a hajrához közeledve az élen körözve megadta magát a Ferrari motorja, emiatt kiesett, Alonso nyert, így 10 pontos előnyre tett szert a brazil zárás előtt, ahol már nem volt reális esélye a németnek fordítani (121–134).
Az idény után vissza is vonult, és a csapat tanácsadójaként kezdett ténykedni, bár 2009-ben kis híján visszatért Felipe Massa magyarországi balesetét követően, de erre végül nem került sor.
A versenyzői vágy ugyanakkor visszatért, ezzel együtt az év végén bejelentette, hogy 2010-ben ismét az F1-ben versenyez, csakhogy ekkor már a Mercedes színeiben.
A Brawn GP jogutódjaként megalakult csapatban Nico Rosberg csapattársaként versenyzett, első évében három negyedik hely volt a legjobb eredménye, 2011-ben Kanadában zárt közvetlenül a dobogósok mögött, 2012-ben viszont az Európa Nagydíjon már fel is állhatott a pódium harmadik fokára – pályafutása során utoljára.
Mivel sokáig nem tudta eldönteni, hogy folytatja-e, az istálló időközben Lewis Hamilton mellett tette le a voksát a 2013-as évadra, és két negyedik, valamint egy ötödik hely után ebben az idényben már a konstruktőri verseny második helyére ért a német istálló.
Az év végén Schumacher síbalesetet szenvedett, ami után hónapokig kómában feküdt, és bár azóta felébresztették, állapotáról azóta sem szólnak hírek – igaz, a Netflixen megjelent film azért enged az állapotára következtetni.
Schumachernek elévülhetetlen szerepe volt a Benetton és a Ferrari felemelkedésében is, és azt se felejtsük el, hogy a Mercedes 2014 és 2021 között nyolcszor volt egymás után a legjobb autó, pilótái pedig hétszer szereztek egyéni világbajnoki címet – a felemelkedésben alighanem ezúttal is volt része a kezdeti fázisban.
Feleségétől, Corinna Betschtől két gyermeke született, Gina-Marie 1997 februárjában, Mick pedig 1999 márciusában – utóbbi a ranglétrát végigjárva tavaly óta már ugyancsak F1-es pilótának vallhatja magát, igaz, egyelőre édesapja sikereiről csak álmodozhat.
(Borítókép: Schumacher napra pontosan 18 éve szerezte meg utolsó világbajnoki címét. Fotó: Hoch Zwei / Corbis via Getty Images)