1958. február 6-án 15 óra négy perckor a München Riem repülőtér kifutópályáján túlszaladt, majd kigyulladt a British European Airways (BEA) 609-es járata. A gép 44 utasa közül 21-en a helyszínen, vagy később, a kórházban életüket veszítették. Az áldozatok többsége a Manchester United játékosa, vezetője vagy a csapatot kísérő újságíró volt.

Roncs a hóban. Képek

A futballisták többsége nagyon fiatal volt, és a klub történetének talán legnagyobb csapatát alkotta. Halálukkal megszületett a Busby-bébik legendája, a megvalósulatlan álom, a tisztán maradt tehetség hagyománya. Az ötven évvel ezelőtti csapat a manchesteri klubtörténet, az angol futball mai napig élő része lett.

A müncheni tragédiára szerdán több helyen is emlékeztek és emlékeznek. A katasztrófa helyszínén is rövid szertartást rendeznek, a bajor főváros külvárosában, Truderingben, az ott található emlékhelyen.

Az Old Traffordon a München-dombormű a megemlékezés központja. Itt lehet a virágokat, az üzeneteket elhelyezni, és itt éneklik el a Flowers of Manchester (Manchester virágai) című dalt a tragédia időpontjában. 15 óra négy perckor egy percre elnémul a stadion, minden munka megáll, az egyébként nyitva tartó klubmúzeumban leállnak a csoportok. A stadion 1200 fős nagytermében istentiszteletet tartanak, erre ötszáz bérletest is meghívtak.

A klub tévécsatornája, akárcsak az online tv adása, ingyenes lesz ezen a napon.

Este az Anglia-Svájc barátságos válogatott meccs előtt a korábbi terven változtatva egyperces csenddel tisztelegnek az elhunytak előtt.

A United évfordulóhoz legközelebbi meccsét szombaton, hazai pályán játssza, épp a városi rivális City ellen. Rendhagyó módon az MU az 58-as szerelés másolatában lép pályára, a mezeken a szponzorlogók, a sportszermárkák mellett elhagyják a játékosok neveit is, és hagyományosan 1-11-ig számozzák azokat. A vendégek szintén feliratok nélküli dresszben játszanak, fekete csíkkal a mezen.

Ez is jelzi, a Manchester United történetének egyik, ha nem a legfontosabb eleme az 1958-as légi katasztrófa. Ezeket a fiatalembereket azonban nemcsak tragikus haláluk, hanem már eredményekben is megmutatkozó tehetségük tette máig emlékezetes alakokká.

A történet 1945. február 19-én kezdődött, amikor a Liverpool korábbi játékosa, Matt Busby elfogadta az MU ajánlatát, és ő lett a csapat háború utáni első menedzsere. Az akkor még a hadseregben szolgáló 36 éves skót volt klubjánál készült hasonló szerepre, de az igazgatóság megfúrta, mert teljes hatalmat akart a csapat körüli ügyekben. Októberben, leszerelése napján foglalta el állását végleg. Végül 1971-ig maradt így a Unitednél, amelyet Európa egyik legnagyobb klubjává emelt.

Busby első nagy sikere az FA-kupa 1948-as megnyerése volt, majd sorra jöttek a második helyek a bajnokságban. 1951-52-ben meglett a bajnoki cím. A menedzser ekkor érzékelte, a 33 éves csapatkapitány, Johnny Carey köré épülő együttes után újat kell építenie. Nem vásárolni akart, hanem az újjászervezett és egyre hatékonyabb megfigyelői hálózat segítségével fiatalokat vitt Manchesterbe.

A 16-17 éves Bill Foulkes, Mark Jones, David Pegg, Liam Whelan, Eddie Colman is így került a csapatba, de mind közül Duncan Edwards volt a legkiválóbb.

A Nyugat-Angliában született Edwards 1952-ben került a Unitedhez, és a következő év áprilisában a legfiatalabb játékos lett, aki az élvonalban bemutatkozott. Majdnem két évvel később a válogatottban is szerepelhetett már, 18 évesen és 183 naposan, amit legközelebb csak Michael Owen tudott felülmúlni, több mint harminc évvel később.

A Busby-bébik. Galéria

Edwardsnak ellenfelei szerint nem volt gyenge pontja. Sokoldalú, magas, izmos, jó felépítésű játékos volt. Szélső középpályást játszott, mai fogalmakkal védekezőt, a válogatottban vívott 18 meccsén így is szerzett öt gólt. Agilis volt, gyors, pontos passzai mellett a párharcokban is kiváló volt.

A fiatalok az 1955-56-os bajnokság végére értek be, egy évvel később duplázni tudtak. Anglia legjobb csapata volt a Busby-bébiké, és mindenki biztosra vette, hogy sorra fognak következni az újabb sikerek.

Matt Busby érdeklődése Európa felé fordult, és az angol szövetségnél elérte, hogy az első kiírás bojkottja után, az 56-57-es szezonban a United elindulhasson a BEK-ben. Edwardsék csak a későbbi győztes Real Madrid ellen buktak el, a 3-1-es idgeenbeli vereség után a hazai 2-2-vel.

Az idény végén a United megint bajnok lett, így újra indult a BEK-ben, és az ír Shamrock Rovers, majd a cseh Dukla Praha után a Crvena Zvezda következett a negyeddöntőben. A 2-1-es manchesteri odavágó után a vendégek már 3-0-ra vezettek a szünetben, a második félidőben azonban a Zvezda egyenlíteni tudott. A végeredmény 3-3 lett, és ismét elődöntőt játszhatott Busby csapata.

A manchesterieknek azonban sietniük kellett vissza Belgrádból a szombati bajnoki mérkőzésre, így Busby döntése alapán a korábbi kalandokat elkerülendő chartergéppel indultak vissza.

A csapat játékosai mellett a klub munkatársai, köztük az 1919 óta alkalmazott titkár, Walter Crickmer, a menedzser és edzők, valamint újságírók, az utat szervező, nagyon magyaros nevű Bela Miklós és felesége, egy szurkoló, valamint néhány, nem a meccsel összefüggésben utazó jugoszláv állampolgár volt a fedélzeten.

A BEA-tól bérelt, Elizabethan típusú, két légcsavaros gép a jó 1900 kilométeres távot nem tudta megtenni egy huzamban, ezért terv szerint megállt délután kettő körül München Riem repülőterén. Amikor megérkeztek, a kifutó latyakos volt, a hó pedig esett a bajor városban.

Az utasok kiszálltak, az érkezési oldalon beszélgettek, kávéztak, valaki csak levegőt szívott.

Fél háromkor szálltak vissza a gépre az utasok, akik között már ekkor izgatottság uralkodott el. A Busby-bébikhez később csatlakozó Bobby Charlton, aki már utazott a típussal, arra panaszkodott, hogy az Elizabethan lassabb, mint a többi modern gép, és csak vánszorog a felszállópályán, mielőtt elrugaszkodna. Különösen aggódott Edwards, aki idegenkedett a repüléstől, annak ellenére, hogy Manchester szélén rendszeresen délutánokat töltött a gépek figyelésével.

A repülő kifutott a felszállópályára, a gyorsulás néhány másodpercig rendben is volt, majd a mutatók összekuszálódtak, és James Thain kapitány úgy döntött, visszafordul és újra engedélyt kér a felszállásra. A második kísérlet is kudarcot vallott, így Thain úgy döntött, visszatérnek, és az utasok újra leszállhattak.

A váróban már nyugtalanok voltak az utasok, és az a hír is elterjedt, hogy az éjszakát Münchenben kell tölteniük. Nem tudni, honnan terjedt ez el, de Duncan Edwards táviratozott házinénijének: "MINDEN JÁRATOT TÖRÖLTEK. STOP. HOLNAP REPÜLÖK.STOP. DUNCAN"

Az első pilóta és helyettese, Kenneth Rayment a földi irányítással tanácskozott arról, hogy a gép motorját átvizsgálják, mert a Riemen szokásos volt az ingadozás a motorteljesítményben.

Az újságírók közül a korábbi válogatott futballkapus, Frank Swift próbálta a kedélyeket nyugtatni, a lapját még a késésről is tudósító Alf Clark viszont hiányzott, majd lóhalálában sietett a gépre.

Az utasok visszaszáltak a gépre, de nem úgy ültek, ahogyan eddig tették. Ez - ahogy az egyik túlélő felesége, Elizabeth Wood leírta - maga volt az orosz rulett. Az ülések ugyanis három plusz kettes elrendezésben voltak elhelyezve, és a keskenyebb oldalon asztalokkal tagolták őket. Az asztalok körül voltak a menetiránnyal hátnak fordított ülések is. Többeknek ezek a helyek biztosították az életben maradást. Charlton és Dennis Viollet a hátsó üléseket biztonságosabbnak gondoló Tommy Taylorral és David Peggel cserélt helyet. Utóbbiak néhány perc múlva halottak voltak.

Az utolsó beszélgetés a gép és az irányítás között 15 óra három perckor zajlott le.

Az Elizabethan nekilendült, gyorsulni kezdett, majd a sebessége azon a pont után, ahonnan már nem tudott megállni, csökkent. A felszállási sebesség alá csökkent. "Krisztusom, nem tudjuk megcsinálni!" - kiáltott Rayment.

Az utastérben lévők csendben várták sorsukat, Harry Gregg idézte fel, hogy kinézve az ablakon olyan dolgokat látott, amiket előtte nem, majd egy ház suhant el mellettük. Csak a túlélő Johnny Berry kiáltott fel: "Mindannyian kibaszottul meg fogunk itt halni!" A mélyen katolikus Billy Whelan nem félt, szavai örökre a túlélőkbe vésődtek: "Ha a halál jön, akkor én kész vagyok." Nem élte túl a következő pillanatokat.

A gép átszakította kifutót övező kerítést, átszaladt egy keskeny úton, majd egy lakott, de éppen üres háznak rohant. Az egyik szárnya és a hátsó része leszakadt, de a törzs tovább csúszott, körülbelül száz méter után a jobb oldala újabb épületnek csapódott, amiben benzint tároltak. Lángok csaptak fel, de a maradék rész újabb közel hetven métert továbbhaladt, és végül menetiránnyal szemben, a hóban megállt.

A következő pillanatokban akinek volt ereje, mentette a többieket. A kapus Gregg és a fotós Peter Howard visszamentek a roncsok közé, hogy túlélőket keressenek. A kapitány azoknak segített, aki még a saját lábukon ki tudtak kászálódni. A teljesen sértetlen Gregg találta meg és először halottnak hitte az ülésébe kötözve kiesett Charltont és Violletet. Kettejüket a nadrágjuknál fogva húzta ki, miközben rettegett attól, hogy felrobban a roncs. Gregg ezután visszatért Busbyért és a középpályás Jackie Blanchflowerért, majd észrevette, hogy Charlton és Viollet lábra álltak, sőt ők is a többiek segítségére siettek.

A legborzongatóbb túlélősztori a fiatal Kenny Morgansé volt. A walesi valahogy a roncsok alá szorult, és nem vették észre a mentőcsapatok. Néhány órával az utolsó mentő elvonulása után német újságírók visszamentek, hogy megkeressék az előző napi futballmeccs felvételét, és rátaláltak Morgansra. Három napig volt kómában, de felépült.

Huszonegyen a helyszínen meghaltak, ketten később, a Rechts der Isar Kórházban. A másodpilóta mellett éppen Edwards volt, aki két héttel később hunyt el. A klasszis eszméleténél volt, beszélni is tudott a környezetéhez, de a művesét nem bírta el szervezete, amelyben belső vérzések is felléptek. Február 21-én halt meg.

Edwards alig 21 évesen, 175 klubmeccsen szerzett 21 góllal, két bajnoki címmel és egy FA-kupa-döntővel, 18 válogatottsággal hunyt el, de azóta is találgatják, a Busby-bébik legjobbika meddig jutott volna. A kettőnél jóval több bajknoki címmel, FA-kupa győzelmekkel, BEK-győztesként a világbajnok válogatott csapatkapitányaként visszavonult Sir Duncan Edwards víziója a talán legszerényebb elképzelés ezzel kapcsolatban.

A súlyosan sérült Matt Busby kómában feküdt a kórházban, kétszer is feladták neki az utolsó kenetet. Végül túlélte a katasztrófát, három hónappal később hazaengedték.

A United kiállt a tragédia után a szombati meccsre, tartalékokkal és ifikkel. Legyőzték a Sheffield Wednesdayt 3-0-ra. A programfüzetben az összeállítás helyén tizenegy fehér üres foltot hagytak. München után egyetlen bajnokit nyert a csapat, és végül kilencedik lett. Az FA-kupában azonban döntőt játszhatott, de kikapott 2-0-ra a Bolton Wandererstől. A BEK-ben a Milant kapta az elődöntőben az MU, az első meccsen még le tudta győzni, de a visszavágón 4-0-ra nyertek az olaszok.

Emlékfal az Old Traffordon. Fotók

Két kivétellel a túlélők nem lettek a MU további sikereinek részesei. A csodálatosan megmenekült Morgans az évforduló kapcsán úgy vélekedett, túl gyorsan tért vissza, és ez tette lehetetlenné, hogy visszanyerje korábbi formáját. Két évvel később távozott. A 2002-ben elhunyt Ray Woodról felesége mondta, hogy későbbi életében folyamatosan menekült a tragédia elől. Egy meccse maradt a Unitedben, játékosként csak Angliában bolyongott, edzőként az egész világot bejárta. Berry és Blanchflower karrierjének is véget vetett a szerencsétlenség. A koponyasérülést szenvedett Albert Scanlon visszatért a pályára, de két évvel később elhagyta a Manchestert.

Gregg a csapattal maradt, de egy későbbi sérülés miatt 1966-ban elhagyta a klubot, és gyakorlatilag befejeződött karrierje. A csatár Viollett is maradt, de őt 1962-ben eladta Busby a Stoke-nak.

Sokáig a kapitányt, Janes Thaint tették felelőssé a tragédiáért. A német hatóságok évekig azt bizonygatták, hogy ő nem vette észre, a gép szárnyai havasak és jegesek voltak. Kiderült azonban, hogy ez nem volt igaz, hazájában tisztázták is, Németországban csak jóval később. A BEA azonnal elbocsátotta, visszavonulva élt vidéki birtokán és 1975-ben halt meg, szívrohamban.

A Unitednek hét év kellett, hogy újra bajnokságot nyerjen. Busby ragaszkodott álmához és célba vette a BEK-győzelmet. Ehhez Charlton és a szintén túlélő Bill Foulkes köré szervezte újra a csapatot, és olyan világklasszisokkal, mint a skót Denis Law és az északír George Best, 1968-ban, a Wembleyben a Benfica elleni hosszabbításos meccsen összejött a siker.