Oroszország nem turistaparadicsom, legalábbis nem minden része az, a masszívan gyarapodó pénzhegyek miatt az orosz első osztály mégis hemzseg a légiósoktól. Vannak köztük igazán minőségiek is, és vannak, akik fizetése abszolút versenyképes a nyugat-európaiakéval.
Amikor a Szovjetunió ripsz-ropsz tizenöt országgá változott, a sport és természetesen ezen belül a labdarúgás is úgy szétesett, mint a szüreti széklet. Az állami támogatás pihe-puha felhőjén dőzsölő klubvezetők egyszerre ott találták magukat, ahol a magyar bajnokság csapatai a rendszerváltás után: levelet hozott a posta, amelyben az állt, mostantól akkor lesznek szívesek eltartani magukat az elvtársak.
Nevezett elvtársak első reakciója természetesen a pánik volt, majd vittek mindent, ami nem volt lecsavarozva erősen, de – és innentől erősen elválik a párhuzamként állított magyar bajnokságtól a történet – egy idő után az elképesztő, egykor az állam tulajdonát képező javak haszonélvezői a sporttámogatás felé fordultak, és megkezdődött az egykor rettegett szovjet futball feltámasztása.
Az áttörés Moszkvában indult, ahol hat első osztályú csapat is székel, így nem meglepő, hogy az orosz bajnokság 1992-es életre hívása óta mindössze két nem fővárosi székhelyű csapat tudott győzni (95-ben az Alanyija Vlagyikavkaz, tavaly a Zenit), miközben a Szpartak kilencszer, a CSZKA háromszor, a Lokomotiv kétszer végzett a táblázat élén.
Az orosz bajnokság áttörése a szövetséghez és a csapatokhoz ömlő elképesztő mennyiségű pénz miatt nem is váratott sokáig magára, ám már a kezdeti sikert megelőzte az első nívós légiósok érkezése, ami odáig vezetett, hogy manapság az UEFA bajnokságokat rangsoroló listáján már a hatodik helyen találjuk az orosz Premier Ligát, amely megelőzi többek között a portugál és holland nemzeti bajnokságokat.
Az Eb-résztvevő csapatok közül a horvát Ivica Olic (CSZKA), az osztrák Martin Stranzl (Szpartak), a cseh Radoslav Kovac (Szpartak) és Stanislav Vlcek (és már ugyebár Jan Koller), a lengyel Mariusz Jop, a török Gökdeniz Karadeniz (Rubin Kazan), a svájci Eldin Jakupovic (Lokomotív) játszik az orosz bajnokságban, de rajtuk kívül is több egykori vagy jelenlegi válogatott játékost találunk a mezőnyben. És mennek újabbak is: Jan Koller, a cseh óriása a Krilja Szovjetov Szamarában folytatja.
Egy gyors névsor a teljesség igénye nélkül: Garry O’Connor (skót, Lokomotív Moszkva), Vagner Love (brazil, CSZKA), Daniel Carvalho (brazil, CSZKA), Dudu (brazil, CSZKA), Ivan Pelizzoli (olasz, Lokomotív), Fernando Ricksen (holland, Zenit). Távábbá Maniche Costinhával és Derleivel együtt megfordult a Dinamóban, de az Euróba-bajnok Szeitaridisz is a belügyesek játékosa volt, és az osztrákokat erősítő Pogatetz is lehúzott fél szezont a Szpartakban.
A fent említett brazilokon kívül Dél-Amerika sok argentin játékost delegál a Premier Ligába, közülük említésre méltó a korábban a Barcelonában szárnypróbálgató Maxi Lopez (FK Moszkva), az azóta már továbbállt válogatott Cavenaghi (Szpartak), a csapattárs Clemente Rodriguez, vagy a már szinte moszkvainak számító Bracamonte (FK Moszkva).
Gaál Miklós, a ZTE, a Haladás, a Pécs, az Újpest és néhány másodosztályú magyar csapat után döntött úgy, hogy légióskodásra adja a fejét. A hátvéd először Portugáliába igazolt, majd onnan villámsebesen visszatérve a Hajduk Split csapatához kötelezte el magát, de a következő szezon már nem Horvátországban találta, hanem az orosz bajnokságban szereplő FK Amkar Permnél.
A 27 éves hátvéd 2007-ben 26 mérkőzésen lépett pályára a szezont lehetőségeihez mérten remekül letudó csapatban, amely egyébként két dologról is nevezetes. Az egyik, hogy a stadionjának (Oroszországban nem egyedülálló módon) műfüves a borítása, a másik, hogy a legkeletebbre fekvő európai klubcsapat kitüntető cím birtokosa.
Az utódállamok szintén több válogatott játékost adnak az orosz első osztályba, a lett Laizans (Shinnik Jaroslavl) a szebb napokat látott Szerhij Rebrov (Rubin Kazany), a szintén ukrán Andrij Huszin (Szaturn) mellett a legenda, Oleg Blohin is Oroszországban dolgozik (az FK edzője), de rajtuk kívül több egykori játékos fordult meg különböző csapatokban: Stauce (lett, Szpartak), Jankauskas (litván, CSZKA, Torpedo), Demetradze (grúz, Alanyija), Gurenko (fehérorosz, Lokomotív).
Az afrikai import az országban egyre növekvő mértékű rasszizmus ellenére szintén képviselteti magát, erről tanúskodik a ghánai válogatott Owusu-Abeyie (Szpartak), a nigériai Chidi Odiah (CSZKA), a vb-kerettag Isaak Okoronkwo (FK Moszkva), vagy a mali Dramana Traore (Lokomotív) Oroszországba igazolása, sőt a nigériai Peter Odemwingie (Lokomotív) egészen odáig ment, hogy felvette az orosz állampolgárságot is – amire ugyebár Guus Hiddink szövetségi kapitány is készül manapság.
A sikerek nem is maradtak el, a CSZKA a Sportingot saját pályáján verve nyerte meg az UEFA-kupa 2005-ös kiírását (keretében Oliccsal, Semberassal, Odiahhal, Carvalhóval, a gólt is szerző Vagner Love-val), majd idén az egész kontinens szimpátiáját kivívó szentpétervári Zenit három éven belül másodszor vitte a trófeát Oroszországba, igaz, nekik sokkal inkább az orosz játékosaik az erősségeik (bár akadnak itt is légiósok, Kim Dong-Dzsin és Fatih Tekke is pályára lépett a döntőben).
Az exszovjet futball előretörését elemezve nem mehetünk el az ukránok mellett sem, akik egy másik utat járva, de szintén sikeresen tették túl magukat az állam sportból történő kivonulásán: ők (és azóta már az oroszok is) az utánpótlásra helyezték a hangsúlyt, és hogy ezt sikerrel tették, bizonyítja, hogy az UEFA a világ egyik legjobb utánpótlásbázisának választotta a Sahtar Rinat Ahmetov oligarcha pénzéből felhúzott komplexumát.
Időközben a Zenit és a Szpartak mellett több orosz csapatnak is lett ilyen futballakadémiája, a mostani orosz válogatottból Akinfejev, Arsavin, Anyukov és Szicsov is ilyen intézményben ismerkedett a játékkal, az ott folyó képzés komolyságáról pedig az orosz válogatott Eb-n mutatott játéka ad képet.