Nagy viták után, néhol kínos csúszásokkal épültek egyszerű, mégis szép stadionok, amelyeket egy éven belül nagyjából a felükre építenek vissza – így foglalható össze, milyen helyszínekkel várja Ausztria a kezdődő Európa-bajnokságot. A sikertelen és reménytelen válogatott mellett mintha az új létesítményeket is szkepticizmussal, fanyalgással és rosszkedvvel fogadnák az osztrákok.

A rendezők is elismerik, nem sokon múlott, hogy megrendezhetik Svájccal közösen az Eb-t. Néhány héttel a rajt előtt végiglátogattuk a torna hozzánk közelebb eső részének stadionjait, és vegyes érzésekkel tértünk vissza.

Ausztriában négy városban rendeznek mérkőzéseket: Bécsben, a tőlünk távoli Innsbruckban, az Alpok déli lábánál, Klagenfurtban, valamint Salzburgban. Valamennyi helyszínen lesznek csoportmeccsek, Bécsben negyed- és elődöntők, illetve a finálé is. A fenti pályák közül egyedül a klagenfurti épült kifejezetten az Európa-bajnokságra, Innsbruckban és Salzburgban a 2000-es évek elején készültek el a stadionok, míg Bécsben az 1931-ben épült és 1986-ban átépített arénát pofozták ki.

A társrendező Svájcban sem vadonatújak a pályák, de valamennyit tíz éven belül építették. Az 54-ben vb-házigazda országban az akkor is használt stadionok helyén épültek újak, nagyrészt időben. Bázelben már az Eb-rendezés 2002-es odaítélése előtt elkészült az új, az Eb-re 42 ezres St. Jakob-park. Bernben a legendás Wankdorfot 2001-ben robbantották fel, négy év alatt készült el 32 ezres utódja. Genfben 2000-ben kezdték el építeni a Stade de Geneve-t, 2003-ban játszották a 30 ezres pályán az első meccset.

Az igazán nagy gondok Zürichben adódtak, nem kezdték el időben építeni a pályázatban beígért új Letzigrundot, ezért az európai futballszövetség, az UEFA 2004-ben azzal fenyegetőzött, hogy elveszi a rendezést a két országtól. Ehelyett a zürichiek egy évvel később népszavazáson mondtak igent a beruházásra, és egy évvel később bontották le a régi pályát. Egy év alatt el is készültek a 26 ezres, az Eb-re harmincezeresre bővített létesítménnyel. Népszavazás Bernben is volt, ott 2007-ben nagy többséggel arról döntöttek, hogy a kész stadionban rendezhetnek mérkőzéseket.

Látszólag nincs nagy különbség a két ország stadionjai között, de mégis van. A Der Standard számításai szerint Svájc 240 millió eurót költött a helyszínekre, Ausztria feleennyit sem. A kalkuláció valószínűleg a kifejezetten az Európa-bajnokság miatti átépítésekre vonatkozik, amikre a svájci helyszínek esetében nem találtunk pontos adatokat. Az biztos, hogy Ausztriában a bécsi Happel Stadionra az Eb előtt 37 millió eurót költöttek, Salzburgban 25 millió euró volt a bővítés, Innsbruckban 30 millió. (Itt az összegekbe általában beleszámítják a tervezett visszabontás költségeit is.) Klagenfurtban teljesen új a stadion, az Eb-költségekhez számíthatjuk a hétmillió eurósra tervezett visszabontást, ennél azonban nagyobb az összeg. Összesen ez legalább 99 millió euró.

Még riasztóbb a különbség, ha az új stadionokra fordított összegeket nézzük. Ezeket persze nem közvetlenül az Eb előtt és nem is feltétlenül a torna kedvéért költötték el, de kiderül belőlük, hogy a két ország mennyire tartotta fontosnak ezeket a létesítményeket. Fontos megjegyezni, hogy Ausztriában és Svájcban is állami – központi, regionális, illetve városi – forrásokat költöttek el.

A legdrágább svájci helyszín, a Wankdorf utóda, a Stade de Suisse nemcsak a pályák, de országában az összes épület között is a legköltségesebb lett: 213 millió eurót fordítottak rá. Ennél kevesebbe, mégis elég sokba került a bázeli létesítmény (150 millió euró), és majdnem harmadába a Stade de Geneve (80 millió euró). A legolcsóbb a zürichi Letzigrund volt: az atlétikára is használható stadionra 71 milliót fordítottak. Utóbbi szám azért érdekes, mert a legtöbbe került osztrák helyszín, a klagenfurti Wörtherseestadion 66,5 millió eurót emésztett fel. A bécsi költségekkel itt nem kell számolnunk, Innsbruckban a Tivolira 23 millió eurót fordítottak eredetileg, a salzburgi pályára pedig 41 milliót.

Vagyis a svájci stadionok eredetileg 514 millió eurót vittek el, az osztrákok majdnem négyszázzal kevesebbet, 130,5 milliót. Számottevő különbség. Ha óvatosan – mert az adatok nem feltétlenül pontosak – összeadunk mindent, 750 millió aránylik a 229,5 millióhoz.

Persze itt a két országot egymáshoz viszonyítgattuk, érdemes néhány más beruházással összevetni az összegeket. A világ legdrágább stadionja jelenleg a Wembley, erre 1500 millió eurót szórtak el, az éppen megnyitott és máris körülrajongott pekingi Madárfészek a harmadába került. Ez a topkategória, maradjunk a realitásoknál: a 2004-es Eb házigazdája, Portugália tíz stadionban rendezte a tornát, ebből hat új építésű volt, három legalább 50 ezres. Lehet, hogy a Magyarország méretű állam túlvállalta magát – végig pénzügyi gondokról szóltak a hírek –, 630 millió eurót fordítottak a helyszínekre, de döntően nem központi forrásból.

Nézzünk azonban nem állami és nem túlzó projekteket is. Romániában a bajnok kolozsvári CFR tulajdonosa alakítja át alig másfél év alatt az egészen lepusztult stadiont. 20 millió euróból készül el a 26 ezres, Bajnokok Liga-meccsekre is alkalmas új pálya. Ugyanez Németországban: a háromezres faluban, Hoffenheimben a világhírű SAP tulajdonosa, Dietmar Hopp a Bundesligára épít harmincezres stadiont 40-45 millió euróért.

Viszonyíthatunk magyar tervekhez is: a horvátokkal közös Eb-pályázatban a négy hazai stadionra 120-160 milliárd forintot, vagyis 500-660 millió eurót ígértek a szervezők. Van azonban itthon is reális beruházás, a győri ETO Park a 30 ezresre bővíthető stadionnal, bevásárlóközponttal és futballakadémiával együtt kerül 50 milliárd forintba.

A rossz hangulatot, ami kialakult a beruházások körül, nem a költségvetési kérdések okozták. Már a 2001-es helyszínkijelölés ellenérzéseket válthatott ki: felmerült, sokkal inkább idegenforgalmi szempontok döntöttek, mint a futball. A 90-es években sikeres, BL-induló Sturm Graz satdionját azért vetették el, mert nem ítélték fejleszthetőnek. Nem került a négy rendező közé a nagy hagyományokkal rendező Linz sem. Bécs és az éppen bajnokcsapattal büszkélkedő Innsbruck helye nem volt vitatható, igaz, ott az FC Tirol egy év múlva csődbe ment. Salzburgban is lejtmenetben volt az Austria. Az erős focihagyományok nélküli Klagenfurtnál arról lehetett szó, hogy Karintia tartomány akarnok főnöke, az akkor még szabadságpárti Jörg Haider érte el párttársánál, Susanne Riess-Passer sportért felelős alkancellárnál, hogy a város a helyszínek egyike legyen.

A végeláthatatlan viták ebben a városban értek odáig, hogy az UEFA a rendezés elvételével fenyegetőzött. A leendő stadion első terveit már 2001-ben bemutatták, mégis csak öt évvel később, 2006-ban kezdték el építeni. Ugyanilyen nyögvenyelős volt a salzburgi beruházás elindítása is, ám ott már a 90-es évek közepén elindult a kötélhúzás, így az Eb előtti időszakra lecsengtek a kínos viták. Igaz, a pályázat 2001-es benyújtásakor az utolsókat rúgták egymásba a felek a hol legyen a stadion össznépi játékban.

A külföldi kritikusokat nem a viták és csúszások zavarják, hanem az, hogy kicsik lettek a stadionok. Az UEFA legalább 30 ezreseket vár el, és ezt a határt jelentősen csak a bécsi és a bázeli arénák szárnyalják túl. Azt azonban a szervezők is tudják, hogy még a döntő helyszínén, az egykori Práterben is csak az Eb utolsó meccsét tarthatják, egy BL-finálén az 55 ezer nézőnél jóval többet kell elhelyezni. Portugáliában is döntően harmincezres lelátókkal oldották meg az Eb-t, de Ausztria és Svájc központi fekvése vonzza majd a szurkolókat: a két ország három nagy futballnemzettel – francia, német, olasz – határos, de ott vannak a csehek, elég mobilak a lengyelek, és horvátoknak sem kell sokat utazniuk. Az elégedetlenkedést az UEFA jegyelosztási rendszere is fokozhatta, mivel a harmincezres stadionokban a két résztvevő szövetségének csupán hat-hatezer jegy jut.

Az európai futballszövetség elnöke, Michel Platini is megjegyezte, Eb-meccseket kétszer ekkora stadionokban is lehetne rendezni. A futballvezetők mindig minden rendben van nyilatkozatainak megfelelően azt hangsúlyozta, így legalább a következő harminc évre modern stadionjai vannak Ausztriának. Platini szerint amúgyis ezek a harmincezres stadionok felelnek meg az ország méreteinek.

Az érvelés nem kicsit sántít, mivel egy kivétellel a stadionok nem is az Eb-re készültek. Nagyobb gond, hogy a Happelen kívül eredetileg jóval kisebbek, mint az UEFA-előírás, és csak a torna idejére, időlegesen bővítették ki őket. Salzburgban 18 ezresről, Innsbruckban 17 ezresről lett 30 ezres a befogadóképesség. Klagenfurtban nem kellett hozzátoldani, de itt is érvényes az, hogy az Eb után jóval kisebbek lesznek a lelátók. Az előző két városban az eredeti nagyságra, utóbbiban 12 ezresre bontanak. Az osztrák koncepciónak ez a leggyengébb pontja. Mert józan ésszel például nehezen érthető, miért jó a Tivolira 30 millió eurót költeni úgy, hogy három meccsen beleférjenek a nézők, majd fél év múlva eltüntetik ezeket a helyeket. Ezekre a bővítésekre Salzburgban és Innsbruckban összesen 50 millió eurót költenek, a klagenfurti pénzkidobást pedig csak saccolni lehetne.

Svájcban is voltak bővítések, és kisebb visszabontások is lesznek, de jóval szerényebb mértékben. Érthető módon megindult a harc a kibővített stadionok megtartásáért, ami persze újabb vitákat és bonyodalmakat generál.

A küzdelem a mostani formájukban tetszetős pályákért folyik. A klagenfurti ufószerű képződménynek tényleg magával ragadó a hangulata, a szabályos formákkal operáló salzburgi stadion lassan, de biztosan kerít hatalmába. Innsbruckban nem merül fel a pluszlelátók megtartása, pedig szabálytalanságával épp ez lett a leghatásosabb osztrák helyszín. Az Eb-döntő bécsi helyszíne futópályája ellenére közel hozza a játékteret, ám június után visszakerülhet kicsit Csipkerózsika-szerű állapotába.

Ott-jártunkkor minden alaposnak, összerakottnak tűnt, mégis, alapos építészeti műveltség nélkül is egyszerűnek, meglepő megoldásokat nélkülözőnek látszottak az osztrák stadionok. Friss falak, vadonatúj székek, éppen összeálló VIP-páholyok. Minden tetszetős, új és irigylésre méltó – mégis az fogalmazódott meg bennünk, hogy ezek az épületek fapadosak, annyit költöttek rájuk, amennyit tényleg muszáj volt, és a beruházók nem akartak brillírozni, mint négy éve a portugálok.

Egyfajta magyarázatot könnyű volt találni: az osztrák futball mostani helyzetéhez passzolnak a stadionok. Azon a szinten, amelyen az Eb messze leggyengébb, világversenyen tíz éve nem járt válogatottja és a nemzetközi kupákban meccset csak elvétve meccset nyerő klubok állnak, kifejezetten megbecsülendőek a körbejárt pályák.

Számomra egyértelmű tanulsággal szolgáltak a látottak és a beruházások körüli botrányokról szóló összefoglalók, lemondó vélemények: felszámoltam a fejemben még mindig létező, az osztrákoknál minden rendben van illúziómmal. Innentől viszont csábító az összehasonlítgatás és az önámítás: ha 2002-ben fordított a sorrend, Magyarország így biztosan meg tudta volna oldani Eb-rendezést. Ennek csak az a tény mond ellent, hogy azóta egyetlen nemzetközi szintű futballstadion sem épült fel nálunk.

A következőkben mind a négy osztrák helyszínt részletesen bemutatjuk.