A pálya mögött a rég bezárt lignitbánya romos épületei meredeznek, a lelátón az egykori bányászok élére vasalt nadrágban, zoknira húzott szandálban, csuklójukon autóstáskával nézik a rangadót. Csapatuk vezeti a megye egyet, öt forduló van még hátra. Az ellenfél, a Taliándörögd a második, de nem igazán akar feljutni az NB III.-ba, mivel a hétszáz lelkes falu nem tudna megfelelő számú ificsapatot kiállítani, a magasabb utazási költségekről, nevezési díjról, egyebekről ne is beszéljünk. A dörögdiek magját már így is a magasabb osztályokban pallérozódott ajkai és tapolcai futballisták adják, amolyan kirakatcsapat ez.

A lelátón azt is rebesgették – de ezt tekintsük szigorúan csak szóbeszédnek –, hogy a bajnokság előtt a szövetség körbekérdezte a csapatokat, kik vállalnák az NB III.-as indulást, majd a bírók az idényben ennek megfelelően fújták a sípot.

*

Távol álljon tőlünk, hogy kijelentsük: kizárólag a várpalotai futballtörténelmet keresztezik az alkoholfogyasztással kapcsolatos históriák, de Szíj Rezső monográfiájában (Sportélet Várpalotán, Budapest, 1967) búvópatakként bukkan fel újra és újra a téma.

Üdülni ment a csapat Balatonalmádiba, ahol sztárjai, hosszú Csiszár István és Kiss László középcsatár ugyanabba a szobába foglalt helyet, hogy éjszakánként leruccanhassanak a partra szórakozni. Lukács Gida edző azonban nem akkor jött le a falvédőről – maga is az ivászattal összefüggésben vesztette életét, mint majd látni fogjuk –, és saját szobájában szállásolta el a két csibészt.

Csiszár Almádiban maradt a fenekén, a futballkarrierjének azonban évekkel később egy iszonyatos tivornya vetett véget: egy szimpla hétköznap délelőtt a Tési dombokon, az akkori marhavásártéren dülöngélt és óbégatott ivócimboráival, amikor egyikük megingott és magával rántotta a többieket. Csiszárra ráestek a társai, bokán felül eltört a lába, ő maga a kórházban tért magához.

A háború után nem sokkal az egyik játékos kizuhant a buszból és szörnyethalt. Magyarázatul itt még az utak állapota is előkerült, a már említett Lukács Gida edző – a palotai futball mágusa volt ő, 1949-ben vezetésével megnyerte a csapat az NB II.-t, barátságos meccsen a Ferencvárost 6-4-re, a Dorogot 4-3-ra verték – halálában egyértelműen az alkohol játszott szerepet. (Bár egyesek gyilkosságról, egy cserejátékos bosszújáról is suttogtak, de a vádak soha nem igazolódtak be.) A Kaszás vendéglőből lépett ki, ahogy Szíj Rezső fogalmaz, meglehetősen illuminált állapotban egy éjszaka Dósai kapussal, amikor egyszerűen rossz irányba indult: nem a lépcsők, hanem az utca felőli alacsony korlát felé, és oly' szerencsétlenül esett fejjel lefelé, hogy három csigolyája összetört és egymásra zúzódott. Három nappal később halt meg a kórházban.

*

Az első félidő alapján nehezen volt hihető, hogy a Várpalota az NB III.-ért hajt. Bár nem akarjuk elhallgatni, hogy voltak a csapatot biztató szurkolói bekiabálások, a hangulatra mégis inkább az alábbi megjegyzések nyomták rá bélyegüket: "Ez a csapat az NB III.-ban annyi verést fog kapni, hogy annyi forduló nincs is." "Ezek állandóan elesnek; el akarja rúgni a labdát, oszt földhöz vágja magát."

Szólnunk kell még a szurkolók által Bazmeg Robi néven emlegetett játékosról, legalábbis ezt mondták a hórihorgas hazai tízes minden egyes kihagyott helyzete után. Pedig nem akárki ő, Hardi Róbert az igazi neve, és a Várpalota házi gólkirálya húszegynéhánnyal, de az első félidőben, úgymond, nem igazolta klasszisát. A másodikban viszont... de ne szaladjunk ennyire előre, maradjanak velünk.

*

Fekete István, a csapat edzője még tagja volt az utolsó várpalotai bajnokcsapatnak: 1984-85-ben az ifiből került a felnőttekhez, miután a totóbotrányban a fél csapatot eltiltották mindentől, ami a labdarúgással kapcsolatos. A bánya hanyatlását a saját bőrén érezte: föld alatti csillésnek vették fel, de dolgoznia nem kellett. Az újdonság erejével hatott, amikor egy idő után szóltak, hogy fel kell venni a munkát, a kedvezmény csupán annyi volt, hogy kedden, szerdán és pénteken előbb fölengedték.

Vagyis saját bőrén érezte annak a szurkolói rigmusnak a megvalósulását, amit évtizedekkel ezelőtt a bányászcsapatok ellenfelei kiabáltak a lelátón: Menjetek a bányába! (Katonacsapatoknál ugyanez: Menjetek a Bakonyba!)

A Várpalota szigorúan amatőr alapokon működik, habár a megye egyben vannak helyek, ahol négy-ötezer forint meccspénzt is fizetnek, egy-egy új igazolás aláírásáért pedig akár százezret. Az NB III.-as és alacsonyabb osztályú osztrák futballmúltú Vető Balázsra, a csapat egyik legújabb szerzeményére például egy veszprémi kispályás tornán figyelt fel a palotai szakvezetés, és elegendő csáberőnek bizonyult a szép pálya és jó közönség ígérete.

*

A csapat mindmáig legnagyobb eredményét 1969-ben Zsótér Ferenccel érte el. Az NB I/B-ben húsz forduló után még a második helyen álltak, a feljutás küszöbén voltak, a hátukat nézte a nagyhírű SZEOL, a Pécs, a Zalaegerszeg. Végül hatodikak lettek. Talán föntről szóltak, hogy nem kellene feljutni – vetem fel, amire diplomatikus a válasz: "A végén két váratlan vereséget szenvedtünk, de az volt az ember benyomása, hogy más erők is közreműködtek."

Ami azt illeti, a bányát ekkoriban kezdték visszafejleszteni, a város vezetése pedig azt a célt tűzte maga elé, hogy a jóval költséghatékonyabb férfi kézilabdában pályázzák meg az NB I.-et. (Évekkel később sikerült is, majd a bánya hanyatlásával zuhanás következett: tavaly a veszprémi férfi- és dunaújvárosi női csapat sokszoros bajnok edzője, Kiss Szilárd vette át a csapatot, és idén fel is kerülnek az NB I/B-be.)

Ha valaki, hát Zsótér ismeri a Szíj Rezső monográfiájában feldolgozott időket – a mindszenti születésű játékos 1952-ben került Csongrád, Szeged és Komló után Várpalotára, ahol a sportolók egy bizonyos adag csontos húsra voltak jogosultak –, megkérdezem hát tőle, mi igaz a régi nagy italozásokból és a halálos következményekből, de csak ennyit sikerül kicsikarni: "Annyit tudok mondani, hogy jó kedélyű társaság volt a várpalotai csapat. Egy-egy meccs után összejöttünk, 10-11 óráig elborozgattunk, elénekelgettünk, semmi több."

*

A megye egy legjobb szurkolótábora a vendég taliándörögdi. Az hagyján, hogy a meccs előtt BLACK-YELLOW HORNETS feliratú drapériát feszítenek ki. (A vízszintes fekete-sárga csíkozású mezben a dörögdiek tényleg darazsakra emlékeztetnek). Az is csak ebben az osztályban különleges, hogy két ultra a meccsen végig veri a dobot, így biztatva a csapatot. És az sem különleges, hogy az acélos "hajrá-hajrá-dööööörögd rigmusra csak vérszegény Lota-lota-Várpalota a válasz. És még az is inkább vicces, mint kirívó, hogy szirénát búgatnak, ha a földre kerül egy várpalotai játékos.

De az mindenképpen figyelemreméltó, és talán a szabályokkal is ellenkezik – bár nem szeretnénk, ha a Veszprém Megyei Labdarúgó-szövetség feljelentésként értékelné az alábbiakat –, hogy az egyik ultra egy elektromos hangtölcsér (népszerű nevén bömbi) mikrofonjába beszélve folyamatosan és elfogultan kommentálja a mérkőzést, felborzolva ezzel a több száz hazai drukker, a hazai csapat, valamint a játékvezető idegeit. Csak néhány gyöngyszem: "Pakoljatok oda nekik, erőszakosabban!" "Bíró spori! Befelé szabadrúgás, he? Fejbe rúgta a gyerek! Jaj-jaj, Istenem!" "Hová jössz előre?"

*

A várpalotai foci egyik legjobb játékosa Szeles István volt, a csodakapus, aki az 1963-as stadionavatón kivédte a dánok elleni Eb-selejtezőre készülő válogatott szemét. A Palota ugyan 6-1-re kikapott, a második félidőben beálló Szeles viszont válogatott formában védett. Részlet a Népsport tudósításából: "Nagy tűzijáték folyt a palotai kapu előtt. Monostori és Rákosi lövését védte bravúrosan Szeles. Nem sokkal később Káposzta tört előre, óriási bombáját Szeles Monostori elé ütötte, a balösszekötő nagy lövését a kapus bravúrral védte."

Le is igazolta a Honvéd – és nem a kor divatjának megfelelően katonának hívta be –, de fél év után hazajött Várpalotára. Összeszólalkozott a korszak sztárfutballistájával, Tichy Lajossal, de erről most csak annyit mond: "Nem bírtam a pesti szöveget, vidéki gyerek vagyok."

*

A második félidőben a dörögdi hangtölcséres meg-megújuló rohamai ellenére feltámadt a Palota. A két hazai csatár néha hat vendégvédő gyűrűjében kavargatott, Hardi egyszer sarkazásos passzal hozta nagy helyzetbe Bogdánt. A nagy helyzetek aránya 5-2 volt, a meg nem adott tizenegyesé – igazolva a szóbeszédet – 0-1. A végeredmény 0-0. A Palota megőrizte hétpontos előnyét, de azt még senki sem tudja, hogy a négymilliós költségvetésű megye egy után lesz-e évente 10-15 millió az NB III-ra.