A Loki Bajnokok Ligája-visszavágója előtt valamiért városi legendának tűnt, hogy Debrecenből tizenötezren jönnek a meccsre. Aztán amikor a Stadionok metrómegálló környékén minden pirosnak tűnt, és az első hangos kiabálás egy „Hajrá, Dábrecen!” volt, kezdett oszlani a kétely. A Puskás Stadionhoz közelítve még egyértelműbb lett a lokisták jelenléte, Bogdanovics, Dzsudzsák, Dombi feliratú mezek voltak kis túlzással minden második emberen – a budapestiek kisebbségben érezhették magukat.

A Stefánia úti bejáratnál aztán jött a kijózanító beengedés. Már az is meglepő volt, hogy a közepéről tippelve 30-40 méter széles tölcsér szippantja be az embereket a kapuba. Több százan állhattak ott háromnegyed órával a kezdés előtt, és ahogyan a levegő, úgy a türelem is fogyott a masszában. A szurkolói humor azért fel-felbugyogott közben is, a legjobban sikerült alkalmi rigmus a Guantanamera dallamára előadott „Mennyien vagyunk! Úristen, mennyien vagyunk!” kezdetű lett.

A döbbenet közvetlenül a kapunál következett: kiderült, hogy a legalább 20 méter széles bejárat elé kordonokat tettek ,és egy alig két méter széles lyukon lehet beszivárogni. Aztán következett az UEFA előírásai miatt nagyon szigorú átvizsgálás, ami a zsebek megtapogatásából állt. Mindennek köszönhetően több mint fél óra alatt sikerült beérni.

Bent kissé mókás volt, ahogy az egykori Népstadiont kevéssé ismerők kerengtek a monstrum lehangoló lépcsőházaiban, és keresték a helyüket. Ez újabb időt vett el, így szinte a kezdés pillanatára sikerült megérkezni.

A felső karéj alján lévő 18-as szektorban már nem volt lokista fölény, mivel ezeket a jegyeket Budapesten adták el. Az első félidőben azért többször felhangzott a „Hajrá, Loki!”, a gólokon kívül is kitört néha a tapsvihar, alapjában véve azonban a csendes szemlélődés uralkodott. Az meg kissé meglepő volt, hogy már a szünet előtt elkezdődött a hullámzás, ami általában az unalom jele szokott lenni egy meccsen.

A stadion méreteiből adódóan a kapu mögötti kanyarban folyamatosan szurkoló debreceni tábor hangulata sem tudta magával ragadni a tömeget, a buzdításból elsősorban csak az ugrálás jött át, a hangból szinte semmi. A félmeztelenre vetkőzött Levszki-tábor is kitett magáért, folyamatosan énekeltek, ennyire az ő hangjuk is érzékelhető volt.

A szünet után, ahogyan a vendégcsapat egyre inkább meggyőződését veszítette, és egyre laposabb, széttöredezőbb lett a meccs, úgy változott a lelátói hangulat is. Ekkor jöttek elő a „Hajrá, Magyarország!” és a „Ria, ria, Hungária” bekiabálások. Néhány szakértő drukkeren kívül kezdett eluralkodni a pályán is érezhető legyünk már túl ezen érzés.

Aztán eljött a várt lefújás, és a nézők percekig nem akartak mozdulni a helyükről. Addig alig siettek el néhányan, amíg a Loki-játékosok körbe nem futották a pályát. Ha karnevál nem is kerekedett, az ünneplésből senki sem akart kimaradni.

A mérkőzés után Orbán Viktor állítólag megígérte a DVSC-ben résztulajdonos város polgármesterének, Kósa Lajosnak, hogy választási győzelmük esetén felépítik Debrecen új stadionját. Minden tiszteletünk a Lokié, de ez a meccs is bizonyította, előbb a fővárosban kellene egy tisztességes, lehetőség szerint csak futballra használt aréna. Ez a 32 ezres tömeg egy futballstadionban még félelmetes is lehetett volna, a Puskás Stadionban legfeljebb szép látvány volt.