Hét éve papíron a legjobb iskolát végzik a magyar futballedzők, mégsem akadt egy, aki csak közepes külföldi csapatnál dolgozna azóta. A siránkozás állandó, a belső imádat nehezen érthető, a magyar szint pedig értelmezhetetlen, mint az is, miért nem ugyanúgy képzik a játékosokat az országban. Most már akad kitörési pont, meg kellene mozdulnia valaminek.
„Mérföldkő a sportág hazai történetében” – mondta dr. Mezey György 2002. november nyolcadikán, amikor Magyarország az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) edzőképző projektjének teljes jogú tagja lett. Ugyanekkor csatlakozott Anglia, Lengyelország, Szlovénia is, így már tizennyolc tagállamra terjedt ki a képzés.
Az UEFA 1991-ben találta ki az egységesítést, egyben az európai edzőképzés rendszerét. A hazai, UEFA-rendszerű hamarosan megkerülhetetlen lett, akkor is UEFA-diplomának hirdették, amikor még nem volt az (Maldív-szigetekre önmagát száműző edző, Kiss László hadakozott is akkoriban emiatt Mezeyvel, akinek a képzésben vitathatatlan szakmai érdemei mellett anyagi haszna is volt).
Az edzőképzéssel már évtizedekkel korábban gondok adódtak, egy 1976-os tervezet szerint az MLSZ-nek kellett meghatároznia, ki ülhet a kispadra, de a szabályozás éveket késett. A 90-es évek közepéig nem kellett a kispadhoz szakedzői papír, elég volt annyi, ha valaki beiratkozott.
Manapság egyszerűbb a helyzet: képzett edző az, akinek megvan a licence – kiskapu még Angliában is akad, nemcsak itthon -, ehhez pedig kell egy Testnevelési Egyetemen megszerzett középfokú végzettség (de ez nem feltétlenül edzői); szükséges még játékvezetői vizsga, és egy UEFA A-licenc is.
Ha csak a számokat vizsgáljuk, sikersztori is lehetne a hazai edzőképzés. A két legmagasabb fokozatú licencet, az A-t illetve a pro-t eddig 580-an szerezték meg, európai összevetésben kimagasló ez a szám.
Az UEFA szabvány szerint pro-képzést viszont csak kétévente lehetne indítani, maximum tizenötös csoportokkal (a szabály szerint az élvonal létszáma mínusz egy fő alkothat csoportot), meghívásos alapon. Nálunk erre fittyet hánytak, nem veszik figyelembe a kötelezően előírt kétéves gyakorlatot sem. A cseheket a szabálytalanságok miatt átmenetileg felfüggesztették.
Elképzelhető, a képzés rangját miként érinti a haszonmaximalizálás miatti duzzasztás. "Egyértelmű a lejáratás" - mondják többen, név nélkül.
Akik a magyar edzői karból elsőként szereztek diplomát, félve nézik, kik kapnak most, a felhígulás szerintük látványos: idén huszonhatos az elitcsoport, de volt már ennél több is.
Ennek ellenére alig adnak el komoly bajnokság komoly csapatához magyar játékost, igaz, a többség már el sem jut a magyar élvonalba, mert a tehetségesek az akadémiákról korábban külföldre kerülnek.
Az edzőképzést először Mezey György vezette, tőle Bicskei Bertalan vette át, majd Jámbor László jött, végül Prukner Lászlónál kötött ki. A kaposvári edző oktatja most a legújabb módszereket, az élvonaltól egészen a körzeti osztályig. Aki D-licencet kap – ezt kell először megszerezni -, foglalkozhat gyerekekkel, az emögött felhalmozott tudás azonban minimális. Van, aki középfokú végzettség nélkül is foglalkozhat gyerekekkel, ráadásként a licenchez mindössze 8 pszichológiaóra az előírás. Mezey a gyakorlatot helyezte előtérbe, így az anatómiát elhanyagolta a tananyag.
Még nagyobb baj, hogy magyar edzőnek még arra sincs esélye, hogy akár egy szerény bajnokságban is szerepet kapjon, pedig ugyanazt tanulja itthon, mint bárhol máshol Európában: a tananyag mindenhol megegyező, Kisteleki István MLSZ-elnök szerint abszolút európai, ők fordíttattak le szakkönyveket, cikkeket, mert a nyelvtudás hiánya még mindig komoly gondot okoz. (Mezey menesztésével távozott az oktatók java, volt egy köztes időszak, amikor a diplomát nem fogadták el Európában, de ennek vége.)
Magyarországon a klubok általában koncepció nélküli vezetői hajlamosak külföldi edzőtől várni a gyors fellendülést – páran értek csak el sikereket -, egyszersmind az edzőkérdésnek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani (jóllehet a BL-győztes Giovanni Trapattoni szerint egy jó edző öt százalékot képes javítani a csapat játékán, egy rossz azonban harminc százalékot ront; a barcelonás Guardiola a negyedik trófeája után azt találta mondani a nyáron, egyet, talán kettőt ezzel a csapattal bárki más is nyerhetett volna).
„Érzem a bizalmatlanságot, pedig egy jól felépített rendszerről van szó. Akik megkérdőjelezik a képzés létjogosultságát, többbnyire a kompetencia hiánya miatt teszik, de a tolerancia, egymás tisztelete is hiányzik. Felhígult a képzés, maximum tizenötös csoportok kellenének, az UEFA törekszik is erre. A magyar futballfilozófia szerintem sem létezik, az egyetemes magyar sportkultúra igen, de a futball lemaradása nyilvánvaló. Alkotói bázisok, közösségek sem maradtak a nyolcvanas évek végére, míg más sportágakban igen. Edzőgenerációk mentek el úgy, hogy nem hagytak maguk mögött írásos anyagot. Aki hozzájutott külföldi szakirodalomhoz, hét lakattal őrizte, mintsem megosztotta volna. Az edzők megszokták, hogy parancsolgassanak nekik, ők alkalmazkodtak, helyenként el is várták az irányítást. Ebből adódóan nem lettek nyitottak, befogadók, csőlátásuk alakult ki. Amióta átvettem a képzés irányítását, gyakran mondják nekem: döntsem el, mi a jó, mert eddig megszabott irány szerint mentek. Erre én csak úgy válaszolok, egyedül nem tudok kultúrát teremteni. Mindig kiemelem, legyenek kreatívak, befogadók, olvassanak, tájékozódjanak, használják az internetet, abból csak jó származhat" - összegzett az edzőképzést jelenleg vezető Prukner.
A pro licencért 900 ezer forintot kell fizetni, tanulmányutakra kell járni, összességében kétmillió forintba is kerülhet. A tanfolyam 370 órás, előírás a háromhetes nemzetközi gyakorlat, amit nemzetközi kupában érdekelt csapatnál kell letölteni. El lehet képzelni, nyelvtudás hiányában milyen esetlen akár már Bécsben is egy itthon tehetségesnek kikiáltott szakember.
A licencet kilenc hónap alatt meg lehet szerezni, jogosan mondhatják a képzés ellenzői, ez gyorstalpaló, nem helyettesítheti a diplomát, biztosan nem lehet elmélyülni néhány fontos témában, mint a pszichológia vagy akár az élettan.
A BL-szereplő debreceni Herczeg Andrásnak sincs még pro-licence – a másodedző Szpisljaknak és Bücsnek igen -, a volt honvédos Csábi József, a Fradiban is megfordult fehérvári Bekő Balázs, az Újpestről Pápára szegődő Véber György is most akarja megszerezni.
A legalább tíz éve nem edzősködő - korábban a Vasasnál ténykedő -, helyette sörgyárat vezető Genzwein Ferenc is felfrissítette emlékeit, ő azt állítja: megváltoztatta szemléletét a képzés, sok újat tanult, abszolút érdemes volt beiratkoznia.
A hazai szakmát bírálók közül többen elismerik: a többség jót akar, szeretne dolgozni, egyre kevesebb a klasszikus megélhetési edző. Elkötelezettek, de nincs kitörési pont, az eredménynélküliség őrli őket, a Debrecen és a korosztályos válogatott idei előrelépéséig nem volt igazán követhető irány, csak a tengődés. (Egy nem hazájában sikeres szerb vagy horvát megteremti a társainak is a kitörés lehetőségét, László Csaba vagy Bölöni László viszont a külföldi értékítéletben nem magyar edzők.)
Kalicz Éva, az MLSZ felnőttképzési intézetének vezetője elmondta, nem vezethettek arról statisztikát, ki milyen korábbi végzettséggel szerzett licencet, volt-e nyelvtudása, vagy előtte kapott-e már diplomát. Ennek alapján az sem térképezhető fel, amit sok szurkoló bátran állít: hiányzik a szürkeállomány a magyar futballból. Kalicz megjegyezte, hamarosan kitöltetnek egy ilyen vizsgálódó ívet a jelentkezőkkel, mert kíváncsiak.
Az 1970-es évek elején Nádori László TF-professzor valamennyi élvonalbeli labdarúgócsapat játékosával kérdőívet töltetett ki, milyen tényezőknek kellene közrejátszaniuk, hogy a jelenleginél jobban szeressék a labdarúgást. A futballisták elsősorban nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést, kevesebb kemény, több játékosabb edzést szerettek volna. Szakmai feltételeket alig említettek, nyolcan mondták azt, hogy a játéktudáson kellene javítani. A hibákat, a gyenge teljesítményeket a labdarúgók rajtuk kívül eső objektív okokkal magyarázták. Mostanában ilyen felmérés nem készült, de a válaszok vélhetően egyeznének.
Kistelekinek régóta szívügye az edzőképzés, a világ legcsodálatosabb szakmájának tartja – „fiatalok közt nem érezheted magad öregnek” -, ő maga is elvégezte a kölni főiskolát. Minden komoly futballnemzetnek volt egy ilyen típusú iskolája, csak Magyarországon maradt gazdátlan a Testnevelési Főiskola égisze alól kikerülő képzés.
„Bentlakásos iskola volt, napi nyolc órát foglalkoztak velünk, hét hónapon keresztül. Emlékszem, Felix Magathra nagyon keményen rászóltak, ha linkeskedik, nem kap diplomát. Onnan kezdve mindig láttuk őt hétfő délelőtt. Az ő diplomáján is az van: futballtanár. Németországban nem belterjesség határozta meg, ki kaphat diplomát, vagy később munkát, hanem a teljesítmény” – vázolta fel Kisteleki.
Magyarországon a lemondott MLSZ-elnök mellett még ketten végezték el a kölni főiskolát, Bicskei Bertalan és Varga Zoltán (a képzés minőségét érzékelteti, hogy Bicskei tizenöt kilót fogyott ezalatt).
Kisteleki – Temesvári Miklós segítségével - kérdőívet adott az edzőknek, írják le, mit gondolnak a hazai viszonyokról, miben lehetne előrelépni. A felmérés nem nyilvános, de tudni, első helyen az infrastruktúra hiányát emelték ki, utána azt, hogy nincs rendezett futballélet, nem lehet hosszú távra tervezni, emellett a külföldi tapasztalatok hiányát említették.
A cseh Miroslav Beránek, amíg a Debrecennél volt, kiemelte, hogy a magyar futballfilozófia hiányzik, megszűnt. Nincs egységes, és legfőképp egyféle képzés, két edzőnek kétfélét jelent, mit kell tudnia egy jobbhátvédnek, ezért nem is tanítják meg jól az alapokra a játékosokat. „Ha nálunk feltűnik egy jobbhátvéd, és külföldre kerül, lehet, hogy hamarosan más posztot találnak neki” - reflektált erre Kisteleki.
Mészáros Norbert itthon sokáig csatár volt, Beránek tette a debreceni védelem közepébe, Lisztes Krisztiánt irányítónak szánták, de a Werderben inkább védekezett, mint osztogatott, Vadócz Krisztián ugyanígy járt, Dombi Tibor sem volt soha csatár, pedig itthon eredetileg ezeket a posztokat látták jónak.
Az egyik legerősebb utánpótlásképzésű országban, Hollandiában a pozíciós játékra nevelésből indul ki minden, aki az anyaországtól távol, Suriname-ban kapja meg az alapokat, azt azonnal be lehet állítani az Ajaxba, nincs szükség átmenetre, nem kell újra megtanítani játszani. Magyarországon viszont minden értelmezés kérdése, ezért is mondhatta Korsós György, amikor a Sturm Graz tagja volt, hogy akik futballozni tanították, átverték.
A korábban még jónak látszó kapusképzést sem lehet a legjobbak közt említeni már, a Debrecennek két külföldi a kapusa, Győrben, Kecskeméten, Nyíregyházán is külföldiben bíznak, a Fradiban az U20-as bronzérmes Megyerinek a máltai Haber a riválisa.
A szakemberek a tömegesítés hiányát hangoztatva magukat fel is mentették az elmúlt években: jelenleg 80 ezer futballista van itthon, Puskásék idejében még 350 ezer volt, sokkal könnyebb volt akkor kiválasztani, mint manapság.
Az U20-as korosztály egy sziget volt, őket 13 éves korukban választották ki, rendesen képezték, nemzetközileg versenyeztették Both József és kollégái, ezért tudtak fejlődni.
A magyar szakma hajlamos mindent fitymálni, a lehetőségért siránkozik, de ezért nem tesz, erről a Ferencvárostól Skóciába kerülő László Csaba beszélt határozottan. Emellett a többség nem a nap 24 órájában edző, csak töredékében. Jó esetben ismeri, kik vannak a tartalék alatt, de a Baróti-Illovszky-Lakat trióra jellemző akkurátusság már hiánycikk. Ők még a legfiatalabbakat is ismerték, pillanatnyilag nem ez a jellemző, bár a debreceni Herczeg András igazi kivétel.
„A Testnevelési Főiskolán a hetvenes években már tudományos módszerekkel mérték a labdarúgókat. A futógyorsaság, a ruganyosság, a kitartás elképesztően gyenge színvonalon állt. Egy intenzívnek mondott, egyórás edzés után fűbe szúrt botok közt kellett futniuk a játékosoknak. A labda nélküli fordulékonyság és a gyors irányváltoztatás sem volt példamutató, labdával pedig bántóan gyengén bántak. Sokszoros válogatott játékosok, technikásnak tartott labdarúgók megindultak, aztán úgy szöktették magukat, hogy a következő oszlopig nem tudták utolérni a labdát, és futottak érte egészen az oldalvonalig, kezdték újra a gyakorlatot. A cölöpöket sem tudták kicselezni, mert képtelenek voltak testközelben megtartani a labdát. Az edzőbizottság kidolgozott seregnyi olyan gyakorlatot, amelyek javíthattak volna a képzettségen, de mivel csak javaslatok voltak, nem is figyelt rá senki. Kiderült, hogy az a legendás magyar technika csak legenda” – írta Zsolt Róbert Sportolók, sporterkölcsök című könyvében 1978-ban. A nyolcvanas évekig még ez is elég volt, de miután iparággá változott a futball, egycsapásra kevés lett.
A már idézett, Kistelekinek készült felmérésben az edzők előszeretettel kiemelik az alapképzés gyengeségét is, de helyenként az önbizalomhiány is érezhető, emellett a közeg kényszerítő hatása sem létezik.
Iszonyatosan erős viszont a hazai edzői kar belső imádata, más sportágakhoz képest indokolatlanul osztogatják a mesteredzői címeket (viszonyításként: a világbajnok, olimpiai ezüstérmes úszó, Gyurta Dániel felkészítője, Széles Sándor még mindig nem az).
Verebes József a nyolcvanas években állami kitüntetést is kapott, noha klubcsapattal mindössze egy nemzetközi párharcot nyert meg, és brutális veréseket kapott (Standard Liege, Dinamo Kijev, Dinamo Minszk, Steaua). Verebes már a nyolcvanas években úgy gondolta, ő már mindent tud a szakmáról, neki nem lehet újat mondani, mégis elvégezte a tanfolyamokat.
A belső imádaton belül nagy a belterjesség is, nem a teljesítmény határozza meg, ki kap munkát, ebből adódóan érdemi versenyről nem beszélhetünk: Gellei Imre harmadik hellyel lehetett kapitány és mesteredző, Tornyi Barnabás teljes szezont is ritkán töltött ki, mégis szakérthetett, még az olimpiai válogatottig is eljutott.
Gellei kissé felületes volt, amikor Lettországban három csatárral állt fel, miközben a védelemben a nem túl gyors Juhár és Lipcsei volt Dragóner két oldalán, pedig 2003 szeptemberében a pótselejtezőért csak azt az egy meccset kellett volna megnyerni, lényegesen egyszerűbb volt a helyzet, mint most.
Leginkább a felületességnek köszönhető Bozsik Péter 2006-os máltai veresége is, amikor nem videóztak, de Várhidi Pétert sem lehet felmenteni, hiszen Moldovában és Norvégiában is kellemetlen vereséget szedett össze, igaz, ő a fiatalítás mögé bújt, bár ennek kikezdhetetlen szakmaiságában talán már csak ő hisz egyedül.
Erwin Koemanra is rá lehet húzni a felületességet, a svédek valamint a portugálok ellen sem vezettünk passzos, gyors támadást. Igaz, ha a svéd meccsen irdatlan szerencsével szereztünk volna egy pontot, minden más lett volna. De ez már szerencse kérdése, a kijevi Szabó József mondása illik nagyon ide: nincs nagy edző, csak szerencsés.