2004-ben Rafa Benitezt megváltóként ünnepelték a liverpooli Anfield Roadon. A Valenciával bajnokságot nyert mestertől azt várták a Mersey partján, hogy megszerezze a 19. bajnoki címet, amit a Pool szurkolói 1990 óta vártak a csapattól - hiába. Rafának sem sikerült az álom, csapata legközelebb tavaly, a 2008/09-es bajnokság alatt állt a sikerhez, de négy ponttal lemaradt a bajnoki aranyról. A csapat az elmúlt hat évben nyert vele egy BL-t és egy FA-kupát, de ez kevés volt, a spanyolnak mennie kellett.
Rafel Benitez 1974-ben, 14 évesen kezdte pályafutását labdarúgóként, de a Real Madrid felnőtt csapatába nem sikerült beverekednie magát, 1986-ban abba is hagyta a profi futballt - ami nem megy, azt nem kell erőltetni, nyilatkozta később. A Madrid azonban gondoskodik játékosairól, így a fiatal szakvezető először a gyerekek, majd az U19-es csapat mellett lett edző, 1994-ben pedig már a nagycsapat mellett dolgozott, Vincente del Bosque segítőjeként. Innen a Valladolidhoz igazolt, ahonnan egy idény után kirúgták, mert a csapat kiesett az első osztályból.
1996 és 2001 között nem termett számára sok babér, így egy évet kihagyott és elment Olaszországba és Angliába, hogy különböző futballakadémiákon tanulja a szakmát. A Valenciához a legendás Hector Cuper helyére nevezték ki a kispadra 2001-ben. Rafa 2002-ben bajnok lett a csapattal, majd 2004-ben a spanyol bajnokság mellett az UEFA-kupát is Valenciába vitte. Dolga végeztével Benitez új kihívást keresett magának, és így kerül a Liverpool FC-hez, ahol azt a Gerard Houlliert váltotta, akivel a Liverpool 2001-ben UEFA-kupát, FA-kupát, Ligakupát, angol Szuperkupát és európai Szuperkupát is nyert.
Rafa Benitez egyik legnagyobb hibájaként önfejűségét szokás felemlegetni. A spanyol szakember nem nagyon szereti, ha beleszólnak munkájába, a Valencia mellett is teljhatalmat kapott: ő dönthette el, ki kell neki a csapatból és ki nem - egészen a 2003/04-es idényig, amikor a klubelnök nem volt hajlandó leigazolni azokat a (drága) játékosokat, akiket Benitez akart. A Liverpoolnál azzal a feltétellel írta alá ötéves szerződését, hogy az átigazolások és az ifjú tehetségeket gondozó, híres liverpooli futballakadémia irányítása ügyében ő mondja ki a végső szót.
A 2004/05-ös idény elején Rafa főleg hozott anyagból dolgozott, azaz a Houlliertől megörökölt csapat alkotta az ő Liverpooljának gerincét is, bár gyors egymásutánban leigazolt négy spanyolt (Luis Garcia, Xabi Alonso, Antonio Nunez és Josemi), miközben nem tudta maradásra bírni a mindenképpen BL-győzelemre vágyó Owent, akinek a helyére Cisse érkezett az Auxerre-től. A bajnoki idény nem sikerült jobban, mint az előző, a Pool csak ötödik lett a bajnokságban, viszont általános megdöbbenésre megnyerték a BL-t, olyan csapatokat kiverve a döntőig, mint a Juventus vagy a Chelsea.
Az isztanbuli döntő a BL történetének egyik legemlékezetesebb fináléjaként ismert azóta is, az AC Milan játékosai a szünetben a 3-0-ás vezetés birtokában már örömtáncot lejtettek az öltözőben és fejben el is költötték a meccsprémiumot, mire a Liverpool a második félidőben bedarálta őket, és kiegyenlítette a hátrányt. A lelkileg padlón levő olaszok a tizenegyesekre már nem tudtak koncentrálni, és a Liverpool megszerezte története ötödik BEK/BL-serlegét.
Ami a csapat játékát illeti, a klubvezetés és a szurkolók is azt szerették volna, ha a Liverpool közönségszórakoztató támadófutballal rukkol elő a Houllier-korszak defenzívebb, halálosan unalmas produkciói után, erre Rafa elkezdte lerakni annak a játéknak az alapjait, ami miatt Európa-szerte szívből gyűlölik a csapatot a futballrajongók. A Liverpool ugyanis ölte a játékot, és továbbra is a védekezésre koncentrált, sziporkázó támadójátékot csak nagyon ritkán láthattunk tőlük.
Jamie Carragher önéletrajzában úgy emlékszik vissza erre az időszakra, mint Benitez rácsodálkozására az angol futballra: “Fogalma sem volt, milyen intenzív a Premiership tempója, milyen óriási terhelésnek vagyunk kitéve hétről-hétre. A keret nem volt elég erős, Cisse lábtörése, Baros és Alonso gyakori sérülései felborították elképzeléseit, és kénytelen volt védekezőbb stílusban pályára küldeni a csapatot.”
A kupasiker eufórikus hangulatát kihasználva Benitez első dolga az volt, hogy meggyőzze Gerrardot arról, maradnia kell Liverpoolban, mert nagy dolgok vannak készülőben, a BL-győztes csapatot alaposan megerősítik, és jó eséllyel indulnak a bajnoki címért. A csapatkapitány elé viszont majd egy hónapig nem tettek le konkrét ajánlatot, miközben az angol sajtó hetente jelentette be, hogy Real Madrid vagy Chelsea 120 000 fontos heti fizetést sem sajnálna tőle.
Gerrard autobiográfiájában erről az időszakról mint élete legnehezebb két hónapjáról ír: “Állandóan fájt a fejem. Az ügynökömmel többet voltunk Rafa irodájában, mint otthon. A mester azt akarta, maradjak, de a klub nem mondott semmit. Csak annyit akartam, hogy tegyenek elém egy szerződést, amiben világosan leírják, mennyit érek meg nekik. Erre semmi. Hetekig. Úgy döntöttem, kiugratom a nyulat a bokorból, és hivatalosan is bejelentettem: el akarok menni. Őrület, ami ezek után történt. A szurkolók a mezemet égették el az Anfielden, a szüleim házát megdobálták, a pokolba kívánt mindenki. A Chelsea 32 millió fontot fizetett volna értem. Aztán apámmal leültünk beszélgetni, és meggyőzött arról, hogy maradnom kell. Berohantam a klubházba, és szó nélkül aláírtam az új szerződést, amiben még mindig nem szerepelt konkrét összeg.”
Gerrard aláírása birtokában Rafa elkezdhette saját csapatát építeni. A távozók listája tekintélyes volt, június 13. és augusztus 23. között 13 játékos hagyta el a klubot, köztük Diouf, Smicer, Pellegrino, Diarra, Biscan, Vignal és Baros, összesen 13,5 millió font értékben. Az érkezők névsora is hosszú volt, kilencen jöttek nyáron és még öten januárban. Ekkor került a klubhoz Zenden, Reina, Sissoko, Crouch és Agger, és visszatért a Liverpoolban Istenként tisztelt Robbie Fowler is. A bevásárlókörút 28 millió fontba került a spanyolnak, és már ekkor megkérdőjelezték, hogy vajon ésszel igazol-e, és nem bízik túlságosan is az ösztöneiben (Antonio Barragan vagy Mark Gonzalez leigazolását soha nem fogja tudni megmagyarázni.)
A bajnoki idény a megerősített kerettel jobban sikerült, mint az előző: a csapat dobogós lett, egy ponttal a második Manchester United és kilenccel az aranyérmes Chelsea mögött, de a támadójáték továbbra is döcögött: míg a Pool 57 gólt rúgott 32 meccsen, a két rivális 72-ig meg sem állt. A védelem viszont stabil lábakon állt: Reina 22 bajnokin nem kapott gólt, és az idényben összesen 33 meccsen maradt érintetlen a hálója. Ebben az évben két serleget is sikerült begyűjteni: az európai Szuperkupa mellé a FA-kupát, ami szépségtapasznak volt csak jó, hiszen a Benfica kettős győzelemmel verte ki a címvédőt a BL legjobb 16 csapata közül. (folytatjuk)