Csernai Pál játékos-pályafutását a Csepelben kezdte, 1955-ben kétszer volt válogatott – testvére, Tibor, olimpiai bajnok -, a forradalom után, huszonnégy évesen Németországba emigrált, a Karlsruhe igazolta le, a tízhónapos kényszerű eltiltás után ott folytatta. Huszonnyolc meccsen hat gólt lőtt.

1959-től hat éven át volt a Stuttgarter Kickers játékosa. 1966-tól tartományi edző, utánpótláscsapatai sikeresek lettek a szövetségi tornákon, ezzel alapozta meg karrierjét.

Az Aranycsapat középhátvédjével, Lóránt Gyulával dolgozott együtt az Eintracht Frankfurtnál 1977-ben, innen együtt kerültek a Bayern Münchenhez.

Ő volt az utolsó olyan magyar edző külföldön, aki komoly csapattal figyelemre méltó sikert ért el. A Bayern Münchennel két bajnokságot nyert (1980, 1981), a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (1981) döntőig jutott. Olyan klasszisokkal dolgozott, mint Paul Breitner, Karl-Heinz Rummenigge vagy Klaus Augenthaler.

„Furcsa volt ez az edzőcsere, mert a két klub egyszerűen kicserélte a trénereket. A Frankfurtnál meg akartak tartani, azt helyezték volna fölém, aki a Bayerntől érkezett, Dettmar Kramert. Ezt nem vállaltam, Gyulával tartottam. Nem volt sikeres az első félév, Gyulát már december menesztették. Megkaptam a csapat irányítását, ugyanazt a Bundesligában forradalmat hozó 4-4-2-es területvédekezést játszottuk, csak más koordinációval, mint Lórántnál. Emiatt is lettünk sikeresek, hiszen mindenki más emberfogással próbálkozott a riválisaink közül. A nyolcadik helyről előreléptünk a harmadikra, indulhattunk a nemzetközi kupában, utána pedig kétszer is megnyertük a bajnokságot” – elevenítette fel Csernai.

A Bayern akkori elnöke, Willie O. Hoffmann elnevezte Pál-rendszernek azt a szisztémát, amit a bajorok játszottak. „A tévéközvetítéseket akkor már a PAL-System szerint sugározták, innen az elnök szójátéka” – adott magyarázatot Csernai.

"Különös figura volt, egyik nap rajongtunk érte, másnap gyűlöltük, de amíg vele dolgoztam, soha nem éreztem fáradtságot, még a meccsek után sem” – jellemezte Csernait a világbajnok Paul Breitner.

„Egy edzőnek mindig az a feladata, hogy fizikálisan és mentálisan topállapotba hozza a játékosait. Én sem tettem mást. Breitner nyilatkozatát eddig nem hallottam, de az biztos, hogy gazdaságosan futballozott a csapatom, és ha nem is mi voltunk a legerősebbek akkoriban, kétszer is aranyérmesek lettünk. Annyi véletlen pedig nem létezik, hogy ez az edző és a játékosok munkája nélkül összejöjjön.”

Élete legsikeresebb időszakát akkor élte, voltak még nevezetes győzelmei, de kiugró sikere már nem. Később dolgozott a Dortmundnál, a Herthánál, a Benficánál és a Fenerbahcénél, legvégül Sopronban. Válogatottnál egyszer vállalt munkát, Észak-Koreában.

„Kiestünk a Herthával 1991-ben, nem sikerült megváltoztatnom a káros berlini mentalitást, hogy ők mennyire értenek mindenhez, és csak ők értenek hozzá. Akkor úgy gondoltam, abbahagyom. Svájcban éltem, és az egyik nagy menedzser cég vezetőjével együtt teniszeztem. Észak-Koreával ez a cég napi kapcsolatban állt, és megkérték, hogy kerítsenek edzőt a válogatotthoz. A teniszpartnerem rám gondolt. Nem nagyon akartam már dolgozni, nemet mondtam. Annyi edző van a világban, válasszanak azok közül, gondoltam. Kitartóan kerestek viszont, és a svájciak is állandóan hívogattak, hogy vállaljam el, hiszen őket is presztízsveszteség érte volna, ha nem tudják kommunista partnerük egyik fontos kívánságát teljesíteni. Addig nem voltam Ázsiában, egyszer el akartam utazni oda, ezért vállaltam, hogy szétnézek, és utána majd eldöntöm, tudok-e segíteni rajtuk. Meg hát amúgy sem volt semmi dolgom. Pontosan tudtam, milyen viszonyok várnak, elutaztam, pedig még az odautazás sem volt egyszerű, vízum kellett, és rendre Moszkván keresztül kellett megközelíteni, nagyon sokat voltam a repülőtéren.”

Tolmácsot azonnal kapott, megdöbbentette viszont, az autójukat kétszer vagy háromszor is igazoltatták, amíg elérte a szállodát. „Tudniuk kellett rólam, mert meghívásra érkeztem, és amúgy sem volt senki a széles sugárúton.”

Csernai felvázolta, hogy a 66-os világraszóló siker nem hatott jól a futballra, ott is elindult a szétesés.

„Három hetet voltam először kint, az olimpiai válogatottat láttam játszani, már akkor le akartak a kispadra ültetni, de azt nem vállalhattam fel. Így a vezetők mellől, a dísztribünről néztem végig, hogyan alakul az edzőmeccs. Tanácsokat persze adtam, de ez egy irtó érdekes mechanizmus volt. Mondtam az edzőnek, hogy állítsák be az általam kijelölt játékost, az elmondta a szövetség vezetőjének, ő továbbította a párt egyik vezetőjéhez, de az nem mondhatott igent, csak a felettese. Amikor az a nagyfejű igent mondott, akkor teljesült a kívánságom. Az összes döntésem így működött. Nincs kétségem, valószínűleg ma is így van.”

Amikor a játékosokkal a pályán találkozott, felismerte őket, nem volt egyforma mindegyik számára.

„Megjegyezték, milyen rövidített néven szólítottam őket, így megértették, mit akartam, mit kértem tőlük. Gyorsan elfogadtak, nem is volt nehéz dolgom, mert hatvan évesen is beálltam közéjük futni. A lépésem nyilván megdöbbentette őket, mert ők addig ahhoz voltak szokva, hogy az edzők az árnyékban cigarettáznak, és nem figyelnek rájuk. A Bayernben is elöl futottam, ebből itt sem engedtem. Mondták rám, hogy szigorúbb németebb voltam a szigorú németnél, ha a fegyelemről volt szó. Nem bújhattam ki a bőrömből.”

Csernai nem kis vizsgán ment át 1991 októberében, amikor Észak-Korea az Egyesült Államokkal kötött le barátságos meccset. 18 játékost kellett kijelölnie, de végül csak tizenhatan utaztak, mert két titkos rendőrnek kellett a hely. 2-1-re legyőzték az USA-t Washingtonban, és onnan kezdve minden megváltozott.

„Addig a csapatomnak rendes labdája sem volt, és ahogy kinéztek. Hátborzongató volt. Nem volt rendes szerelésük, nem volt meleg vizünk sem. Ez egy csapásra megváltozott. Fényáradatban úszott a reptér, amikor visszaérkeztünk a fővárosba, és külön katonai gépet küldtek elénk Pekingbe, nem kellett várni két napot, mint általában. Gyerekek virággal fogadtak bennünket, mint a hősöket. Akkor döbbentem rá, hogy ez nem meccs volt, hanem háború, amit megnyertünk. Nem tartottam az ünneplőkkel, kiálltam a sorból, emiatt nem nehezteltek rám, pedig biztosan észrevették. Így az állami vezetők sikere maradt a győzelem, másodsorban az enyém, de ez nem bántott.”

Kétszer fél évet hosszabbított a vezetőkkel, a harmadik etap nyolc hónapig tartott, de nem sikerült kijutniuk az 1994-es világbajnokságra. Utána már nem akart maradni, bár szerették volna, de ehhez már szükséges volt az állampolgárság.

Ottani fizetéséről annyit mondott: "Koreai viszonylatban jól kerestem. Persze az összeg Németországban is szép pénz lett volna".

Csernai hallott arról, hogy a szabályokkal ellentétben csak két kapust neveztek a 2010-es vb-keretbe, hogy eggyel több mezőnyjátékosuk legyen, de a terv nem jött be, akit csatárnak neveztek, kizárólag kapusként játszhat.

„Tökéletesen jellemzi a karakterüket ez a döntés is. Abszolút jellemző rájuk ez a mentalitás: azt hiszik magukról, ők a szabályok felett állnak, mindenhatóak. Illetve a majd úgyis elintézzük mentalitás. Ahogy látom, ez csak erősödik, nem múlik. Az én időmben a pártvezetés úgy gondolta az egyik kiszemelt játékosomról, hogy nem elég jó, ezért másikat küldött helyette. Azonnal észrevettem, elkezdtem keresni a választottamat, akivel korábban megértettettem, mit kérek tőle védekező középpályásként. Valóban nem volt ügyes, de elfogadta a szempontjaimat. Mentségükre legyen mondva: egy hét múlva visszaküldték a középpályást. Talán ez is érzékelteti, meg kellett vívnom a harcokat, de utána már nem szóltak bele, maximális szabadságot kaptam.”

Észak-Korea egyik felkészülési meccsét látta a görögök ellen, és ugyan 2-2 lett, nem bírta sokáig nézni a szenvedést. Mindkét válogatottat gyengének tartja, bár azt hozzátette, hogy az ázsiaiaknak biztosan nem lesznek kondicionális problémái.

„Szörnyű volt a meccs. A görögök is eléggé visszaestek. Amikor én Észak-Koréában voltam, állandó problémát jelentett, hogy a válogatottat összegyűjtötték, és ők a klubokban nem játszottak éles meccseket. A meccshelyzetet pedig edzésen nem lehet szimulálni. Amikor ezt szóvá tettem, akkor azt csinálták, hogy a válogatottat benevezték a bajnokságba. Egyik fél sem vette igazán komolyan. Mondanom sem kell, milyen komikus meccsek voltak. Most legalább előreléptek, van rendes bajnokságban, már külföldre is engedik a játékosokat.”

Csernai a magyar futballt már évek óta nem nézi, a válogatottból is körülbelül húsz percet bírt, utána feladta.

„A magyar futballra különösen igaz, hogy érződik rajta a társadalom hű lenyomata. Mást se látni csak ügyeskedést, ez van a futballban is. Amíg ez nem változik, addig felesleges arról beszélni, mikor lehet előrelépni. Sopronban, amikor 1995-ben ott edzősködtem, egy ideig ragyogóan mentek a dolgok, megindultunk felfelé a kieső helyről, aztán egyszer odajött hozzám az egyik játékos, nincs pénze ebédre. Adtam neki. A másiknak is. Aztán elegem lett.”

Csernai Pál 77 éves, sosem nősült, gyereke nincs, Budapesten egyedül él, de egyáltalán nem bánja, sőt.

"Ma már ráérek mindenre, a futballról meg bármikor hajlandó vagyok beszélgetni".