Három argentin edző is vezetett csapatot a vébén, mindhárman hazatértek már. Mind a három csapatát megünnepelték, ami viszont teljességgel érthetetlen. Legalábbis az egyik ováció.
A chileiek szálltak ki leghamarabb, még a nyolcaddöntőben, a brazilok nagyon simán léptek át rajtuk. Volt ugyan egy kis szakmai fanyalgás, hogy Marcelo Bielsa támadófocit ígért a brazilok ellen, aztán inkább védekezett, dehát azért elég komolytalan számon kérni az edzőn, hogy miért nem hajtotta bele csapatát ennél is komolyabb mészárszékbe. Taktikusan játszó, jó csapatot rakott össze, amit bizonyít, hogy a japánok csábítják is az edzőt a kispadjukra, a szurkolók pedig mozgalmat indítottak azért, hogy maradjon.
Egy körrel tovább jutott Paraguay, a spanyolok csak szenvedve verték őket, miután kihagytak egy 11-est. A kispadon a 2007-ben Dél-Amerika legjobb edzőjének választott argentin Gerardo Martinó ül, aki a játékoskerethez igazodva erős csapatot épített Paraguayból, amelyet tényleg kínkeserves megtörni.
Az ünneplést ugyanakkor elrontotta, mert a mámoros fogadás után bejelentette, hogy nem hosszabbítja meg most lejárt négyéves szerződését. Elmondása szerint Argentínából, Szaúd-Arábiából és Mexikóból is vannak ajánlatai. (Visszamondta a válogatottságot Santa Cruz is, azzal az indoklással, hogy a szervezete már nem bírja a terhelést. A csatár 28 éves, és a Manchester City játékosaként a Premier League-ben kíméli magát.)
És akkor jöjjön, amit nem értek. Hazatért a németek által tönkrevert, megalázott argentin válogatott is, és hatalmas szeretettel fogadták őket. De nemcsak a csapatot, hanem a csúfosan megbukó Maradonát is. Sokan Maradonát marasztaló plakátokkal és táblákkal érkeztek. Rendben, hogy az argentinok rajonganak a futballért, és istenként tisztelnek egy akkora játékost, mint Maradona volt, de ez miért jár olyan mértékű focivaksággal, hogy továbbra is a kispadon akarják látni az ölelkezős-puszilgatós, nehéz helyzetben rózsafüzért morzsoló legendájukat, aki akkor is többet tenne a csapatért, ha a kispad helyett a pályán ácsorogna, mert seggrepacsizni ott is tudna, a csapat meg jobban elbírna egy emberhátrányt a gyepen, mint az oldalvonal melletti szellemi bázison.
A jelek szerint Maradonának azért végül megjött a józan esze, és jelezte, hogy nem maradna a kispadon, de a szövetség még tesz egy kísérletet, hogy hátha.
Pedig a fenti példák mutatják, hogy az argentinoknak kiváló edzőjük aztán van bőven, igaz Bielsa - aki egyébként bukott már meg vébén hazája csapatával, de aztán nyert egy olimpiát - nem volt válogatott játékos, Martinó is csak egyszer. Hogy a korábbi játékoskarrier az égvilágon semmit sem jelent a kispadon, arra azért volt már számos példa, és igen kevés ellenpélda eddig, nézzük csak a mostani vébé végjátékát.
Maradona korábban párban elbohóckodott ugyan két argentin csapat kispadján, mielőtt átvette a válogatottat 2008-ban, Dunga viszont rögtön a brazil kispadon kezdte edzői karrierjét. A vadászkabátos brazil játékosként Maradonához hasonlóan nyert vébét, aztán a következőn még egy ezüstérmet is (mondjuk nem tulajdonítanánk akkor szerepet neki ezekben a sikerekben, mint argentin pajtásának), most viszont találkozhattak a reptéren. Igaz, Dunga a meccs után azonnal lemondott, de ezzel csak megelőzte a kirúgását, amit hétfőn nem úszott meg a stábja, a szövetség mindenkit szélnek eresztett.
A brazilok pedig hiába imádják szintén a focit, azért nem vakok, és igen barátságtalanul fogadták a csapatot. Meló a megérkezéskor legalább annyira béna volt, mint a hollandok elleni meccsen, a repülőtér oldalsó kijáratán akart lelépni, de a szurkolók észrevették és megkergették. (Nigériában viszont van bocsánat, a a FIFA-tól megrettent államfő mégsem vonja ki a forgalomból két évre az ország csapatát a rossz szereplés miatt.)
Maradona és Dunga is 91-szeres válogatott. És akkor nézzük, hogy kettejük távozása után milyen játékosmúltú edző irányítják az elődöntőbe jutó csapatokat. Kezdjük a most leginkább - de korántsem érdemtelenül - ajnározott Joachim Löwwel, aki tegnap elárult egy kevés titkot a németek gyilkos taktikájából. Löw közepes képességű, inkább a Bundesliga 2-ben villogó támadó középpályás volt, játékosként semmilyen komolyabb eredménye nincs, csak U-21-es válogatott volt, a felnőtteknél nem húzhatta magára a mezt. Lépésről lépésre lett a német válogatott szövetségi kapitánya.
Az uruguayi Oscar Tabarez nem jutott el a nemzeti tizenegyig, ellenben egészen kiváló csapatoknál volt edző. Bert van Marwijk játékosként egyszeres holland válogatottságig vitte. Az egyetlen kakkuktojás Vicente del Bosque, neki komoly játékosmúltja van, többszörös válogatott. Na nem rekorddöntő, csak 18-szor játszhatott a nemzeti csapatban, 1975 és 80 között, mindenféle siker nélkül.
Az négyüknél összesen 19 válogatottság. Szemben Maradona és Dunga 182-jével.
És egészen komolytalan csapatokban játszott az elődöntők egy másik szereplője, Kassai Viktor is, aki Tatabányán járta meg a korosztályos gárdákat. Ő vezeti majd a spanyol-német meccset, reméljük jobb segítőkkel, mint az uruguayi Mauricio Espinosa, aki elnézte Lampard gólját, de legalább hétfőn elnézést kért a hibája miatt.
Amúgy unalmas nap volt, mindenki fogadkozik, az edzők és játékosok dicsérték következő ellenfelüket, az eddig egészen kiváló formában játszó Schweinsteiger már vinné haza a kupát, a vébé másik csillaga, a spanyol Villa pedig elveszítheti örök társát, mert már del Bosque is arra célozgat, hogy a rettenetesen rosszul játszó Torres kimaradhat a spanyol kezdőből. Ja, és a FIFA bekebelezte az Aranylabdát, talán megunták, hogy az éppen díjazott játékos rendre leég a világbajnokságokon. Most éppen Messi. Bár a következő videón visszanézhető kapufája gyönyörű volt. Ahogyan az összes többi is, köztük egy másik aranylabdásé, C. Ronaldóé is, ráadásul mindkettő.
Kedden este már elődöntő, Hollandia-Uruguay, szerdán az előrehozott döntő, Németország-Spanyolország, adja az Index mindkét meccset.