A világbajnok spanyol válogatott ellen két alapvető feladatot kell megoldani: nem szabad, hogy túl sok időt töltsön labdával elit csapatunk térfelén, illetve fel kell készülni a letámadás kijátszására. Mindezt úgy, hogy közben a saját játékunkat se adjuk fel. A holland válogatott megmutatta, hogy nagyjából hogyan néz ez ki, a rendszer csak kisebb finomításokra, és természetesen minőségi személycserékre szorul.

A 2002-es vébégyőztes brazil válogatottat vettük alapul, ha valami, akkor az a felállás sikeres lehet, ráadásul nem csak eredményt, de stílust is hozhat.

A védelem stabilitását három fő adja, akik a kaputól nagyjából 25 méterre foglalják el a pozíciójukat. Ez az a távolság, ahonnan a spanyol válogatottnak már nem érdemes átlövésekkel próbálkoznia – lövőerőben amúgy sincsenek a világelitben. Ráadásul ekkor még nem szabadul fel túlságosan nagy terület a csatárok előtt, hihetetlenül pontos labda kell, hogy ne érjenek rá oda a védők, vagy kapusunk a brazil Julio Cesar se tudjon tisztázni.

Juan, Friedrich és Lucio egyaránt jól fejel, így a pontrúgásoktól sem kell annyira tartani, ráadásul Friedrich a Bundesliga leggyorsabb védői között van, ami nem csak védekezésben hasznos, hiszen a megszerzett labdákkal ki tud sprintelni a félpályáig. Zrínyi-szerű kirohanásokra egyébként Lucio is képes, de ezt nem erőltetnénk, leginkább a karmája miatt válogattuk be.

Lahm és Maicon zárja a széleket – mögöttük persze egy belső védő is biztosít, de legalább ennyire fontos, hogy lendületes felfutásokkal segítsék a támadásokat. Beadásokra viszont semmi szükség, az ellenfél térfelén már inkább középre kell húzniuk, és a csatárokkal keresni az összjáték lehetőségét. B-terv, hogy mégis leviszik a labdát az alapvonalig, de onnan sem adják be, hanem laposan, lövésre teszik vissza a tizenegyespont környékére.

Két belső középpályásunk, Schweinsteiger és Yaya Touré folyamatosan Xavi környékén őrjáratozik, szabadidejükben ütköznek, becsúsznak és kiváltanak a felfutó szélsővédők helyére. Támadásban az a feladatuk, hogy a lehető leggyorsabban eljuttassák a labdát Forlánnak, a visszavont irányítónknak.

Schweinsteiger akár a támadásokat is kísérheti második hullámban. Lövőereje adott, ráadásul labdavesztés esetén a spanyolok labdakihozatalát is meg tudja nehezíteni. Eközben Yaya Touré nem megy sehova, át sem lépheti a félpályát. Ha feltételezzük, hogy mindig csak az egyik szélső középpályás lép fel a támadásokkal, a legrosszabb esetben is öt ember biztosítja a stabil védelmet, miközben a másik öt támad.

Forlan legfontosabb feladata, hogy bármikor megjátszható legyen. Nem kell csodát tennie minden labdával, elég ha megtartja, játéka a csapat labdabiztossága miatt fontos. Ő diktálja a tempót és a játék irányát; ha kell, visszafordul, ha kell, indít.

Messi és C. Ronaldo szerepe igen egyszerű. Védekezésben megzavarni a labdás embert kb. 30 méterre a kaputól, egyébként pedig minden labdával azonnal és célratörően a kaput támadni – tetszőleges eszközzel.

A kaputól 25-30 méterre helyezkedve egyrészt lendületet vehetnek, másrészt viszonylag szabadon kaphatják a labdát, hiszen a két felfutó szélső (Maicon, Lahm) miatt a spanyol védők nem nagyon mozdulhatnak a helyükről. C. Ronaldónak ráadásul ez sima lövőtáv is.

A felállás legnagyobb előnye talán, hogy túl sokat nem kell változtatni a felvett pozíción, a csapat ebből a kiindulási formából támad és védekezik, ezzel energiát spórol, ráadásul miközben a saját csapatunk előtt nagy terület marad, a spanyolok lehetőségei szűkülnek. Így el lehet érni azt, hogy a spanyolok ne tudják a saját játékukat játszani, pozíción kívülre kerüljenek, és elit csapatunk akarata érvényesüljön.

Az öt középpályás folyamatos emberfölényben tud játszani középen, és ha az első védelmi vonalon túl is jutnak a spanyolok, még mindig van három belső védő és egy világklasszis kapus.

A támadó részleg is kiegyensúlyozott, mindkét szélen és középen is veszélyes a csapat, az egyéni zsenialitás mellett összjáték után is többféle kombinációban születhet gól. Sebességgel verhető a spanyol védelem - ezt bizonyították a hollandok is -, ha Maicon, Messi, Lahm és C. Ronaldo nem elég, akkor senki.

A taktika tehát adott: stabilan védekezni, a középpályán nagyokat ütközni, elvenni a labdát, és lerohanni az ellent.

Felmerülhet a kérdés, hogy akkor Spanyolország vébéellenfelei miért nem ebben a felállásban próbálkoztak: a 3-5-2-es rendszer csak akkor működik, ha kivétel nélkül minden poszton a megfelelő ember áll, olyan, aki mind védekezésben, mind támadásban megfelel a rendszer támasztotta követelményeknek. Egy lyukas vagy csak foszló poszt már a rendszer összeomlásához vezethet.

Ha szeretne hozzászólni a cikkhez, itt megteheti.