A modern futball kezdetét általában a söprögetők eltűnésének időpontjához kötik, ez az időszak pedig a 90-es évek elejére tehető. Innen indítjuk áttekintésünket a vb-győztes csapatok játékát vizsgálva, és bár teljesen eltérő csapatokról beszélünk, egy dolog közös bennük: aki világbajnok akart lenni az elmúlt 16 évben, annak tökéletes védelemmel kellett rendelkeznie.

1994
A brazil válogatott nagyon hasonlított a mostani vébé csapatukhoz. Carlos Alberto Parreira, az akkori szövetségi kapitány bevallottan a védekezésre helyezte a hangsúlyt. „A vébémeccseken az a legfontosabb feladat, hogy ne kapj gólt. Ha ezzel megvagy, rúgj egyet” – hangoztatta a torna előtt, és nem viccelt. Az sem véletlen, hogy éppen Dunga volt a csapat kapitánya.

A keret tömve volt jó fizikai felépítésű, védekező felfogású játékosokkal, a támadásokért Rai felelt volna, de a mostani Kakához hasonlóan csak szenvedett, így a vébé második felére Mazinho került helyette a csapatba. Szinte minden a csúcsformában játszó Romarión múlt, de éktársa, Bebeto alázatos kiszolgálása is kellett ahhoz, hogy az öt gólt szerző Romario legyen a torna legjobb játékosa.

Csapatként nem voltak túlságosan veszélyesek, összesen csak 11 gólt lőttek, elsősorban tökéletes védekezésük miatt nyerték meg 4. világbajnoki címüket. Mindössze három gólt kaptak, ebból kettőt a Hollandia elleni negyeddöntőn. Ez azért is érdekes, mert Mozer, Ricardo Gomez és Ricardo Rocha is a vébé előtt dőlt ki a sorból, helyettük Aldair és Marcio Santos került a védelembe, mégis a torna legmegbízhatóbb védőpárosát alkották.

1998
Hasonló elveken nyugvó, de mégis teljesen különböző játékkal nyert Franciaország a hazai rendezésű vébén. Minden játékos Aime Jacquet-t nevezte meg a siker titkaként. A szövetségi kapitány jó érzékkel gyúrta össze az abszolút multikulturális háttérrel rendelkező játékosokat egy csapattá.

A taktika viszonylag egyszerű volt: uralni a középpályát és minden megszerzett labdát odaadni Zidane-nak. Karembeu, Petit és Deschamps átjátszása már önmagában nehéz feladat volt, ráadásul a francia védelemnek sem volt gyenge pontja. Így azt is megtehették, hogy Lizarazu állandó felfutásokkal segítse a támadásokat. Mégis Thuram lett a csapat megváltója.

Az elődöntőben Thuram hibáját kihasználva Suker szerzett vezetést a horvátoknak, de előnyük csak egy percig tartott.
„Megijedtünk a góltól, azonnal egyenlíteni akartunk. A következő támadásunknál labdát szereztünk az ellenfél tizenhatosánál. A szemem sarkából láttam, hogy egy kék mez indul el mellettem, így azonnal passzoltam. Fogalmam sem volt, hogy Thuram az, a mai napig nem értem, mi az ördögöt keresett ott - emlékezett az esetre Djorkaeff.

Az első válogatott találatát szerző védő előbb egyenlített, majd a győztes gólt is megszerezte, a döntőben pedig a Ronaldo rejtélyes rohamát követő sokktól teljesen széteső brazil válogatott nem volt ellenfél, Zidane a döntőben abszolút világsztárrá emelkedett.

A vébé során Franciaország 15 gólt szerzett, mindössze két gólt kapott, egyet a csoportban, egyet az egyenes kiesés szakaszban.

2002
Két defenzív csapat vb-győzelme után a 2002-es brazil válogatott mindenkit tönkrevert – ha nem is gólokkal, de játékban biztosan. A három középső védő mellett két védekező középpályás adta a stabilitást, míg a többiek szabadon kiélhették kreativitásukat.

Ez a brazil keret a labdabirtoklása, játékosságra, a gyors támadásokra és az egyéni zsenialitásra épített. R. Carlos és Cafu teljes hosszában bejátszotta a széleket. Ronaldinho szabadon mozogva irányított, a Rivaldo-Ronaldo páros pedig megállíthatatlan volt, hihetetlenül jól érezték egymás játékát, a torna kettőjükről maradt emlékezetes.

Az öt – jobbára a védekezéssel foglalkozó játékos mellett – a többiek is kivették a részüket a munkából, bár nem a szó klasszikus értelmében. A mostani spanyol válogatotthoz hasonlóan, gyors, pontos összjátékukkal bármikor képesek voltak megtartani a labdát, egyszerűbben fogalmazva nem adták oda a labdát az ellenfélnek, anélkül pedig elég macerás gólt szerezni.

Brazília 18 gólt lőtt, az egyenes kieséses szakaszban mindössze egy gólt kapott.

2006
A brazil játékosság után ismét a szervezettség és a fegyelem vezetett eredményre, nem csoda, hogy az olasz védelem legjobbja, Fabio Cannavaro a vb-cím után az Aranylabdát is elnyerte. Olaszország még azt is kibírta, hogy egyik legjobbja nélkül játssza végig a tornát, hiszen Daniele De Rossit az Egyesült Államok elleni kiállították, durva könyöklése miatt pedig négymeccses eltiltást kapott.

A 2002-es győzteshez hasonlóan Olaszország is nagy hangsúlyt fektetett a szélsőhátvédek felfutásaira, Pirlo zseniális játékot nyújtott mint mélységi irányító. Gattuso a saját, Perrotta az ellenfél térfelén zakatolt, a csapatjáték klasszikus centerjátékra volt kihegyezve, Gilardino és Totti váltotta egymást elől, tízes szerepkörben pedig Totti játszott nagyot.
Lippi megfelelő egyensúlyt talált a védekező és a támadó játékosok között, Zambrotta és Grosso felfutásait Pirlo és Totti irányítói képességei emelték magasabb szinte. Olaszország stabil védekezésből vezette kreatív támadásait, és helyenként ugyan szenvedve, de megérdemelten húzta be a vébét.

Az olaszok 12 gólt szereztek, csak két meccsen kaptak gólt, egyet a csoportban és egyet a döntőben.

Ha az elmúlt négy világbajnokság tapasztalatait vesszük alapul, Spanyolország a döntő egyértelmű esélyese. Nem csak azért, mert eddig ők sem kaptak gólt az egyenes kiesés során, hanem azért is, mert támadásban is kellő kombinációs lehetőséget tudnak felmutatni, és minden csapatrészükben találunk klasszisokat, sőt világsztárokat.

További azonosság az elmúlt időszak győzteseivel, hogy a csapat játékszerkezete tökéletesen passzol a kialakított kerethez. Ez mondjuk nem nagy meglepetés, hiszen a spanyol játékosokat gyerekkoruk óta az általuk tiki-takának nevezett stílus követelményeinek megfelelően képzik.