Mindig különleges hangulatuk van az Angol Kupa elődöntőinek, ekkor derül ki igazán, mennyi rejtett szurkolója van egy csapatnak, hiszen a fél város útra kel Londonba, és ott akar lenni a Wembley-ben. Negyvenezer jegyet kapnak az érintett csapatok.

Nagyon kelendőek ilyenkor a 11-es számú, Wembley-feliratú pólók, Stoke-ban és Boltonban a legfontosabb eseménynek számított csapataik vasárnapi meccse. Kivált, mert nem gyakran jutnak el a szentélybe elődöntőt játszani, tíz, húsz, harminc években mérhető egy ilyen siker.

A Wembley egyik felét a Stoke City drukkerei foglalták el, a másikat a boltoniak, a stadion előtt élmény volt látni, ahogy kígyózik balra a két kilométeres piros sor, a fehér pedig jobbra, ugyanolyan hosszan.

A meccs viszont nagyon egyoldalú lett, az első félidőben négy kapuralövésből három a Bolton kapujában kötött ki. Jussi Jaaskaleinen védett ezúttal, pedig Bogdán Ádám sorozatban három gól nélküli meccset hozott le.

A félidőben a Bolton-táborban előttem ülő ötven feletti nő csak annyit küldött telefonján: „this is fucking shit”, vagyis ez egy kalap szar.

A Boltont érezhetően megfogta a gyorsan bekapott gól – jó negyedóra alatt két távoli lövés is beakadt -, utána is nagyon tompák voltak. Egyszerre mosolyodtunk el a mellettem ülővel, mert mindketten láttuk az sms nyers szövegét.

„Mit lehet ehhez hozzátenni?” – kérdezte a drukker, széttártam a kezem, és valami olyasmit mondtam, hogy a Liverpool is felállt a Milan elleni BL-döntőn, a Newcastle négygólos hátrányt dolgozott le pár hónapja az Arsenallal szemben. Bár igazán egyiken sem gondoltuk komolyan, hogy innen még vissza lehet jönni.

Nem is lehetett, Walters végképp eldöntötte duplájával a meccset, 5-0. A Bolton ötöt még nem kapott a szezonban, a Chelsea-t és az Arsenalt is négy gólon tartotta.

Az ötödik gól után az egyik szurkoló felbődült: „Lenyomtam a maratont, de frissebb vagyok, mint ti.” (A meccs előtt futották a London Maratont.) Felállt, elment, utána indultam, igaz még jó tíz perc hátra volt.

A stadion elől furcsa zajok jöttek, miután kivezettek pár megdöbbentően részeg Stoke-drukkert, illetve nyilván volt pár olyan, akit be sem engedtek, mert a három órás út alatt annyira berúgtak.

Válogatás nélkül mindenkibe belekötöttek, aki lógó orral sétált a megalázó verés után: nyolcan lehettek, volt lökdösődés, köpködés, csapkodás, de a bunyó elmaradt.

Kikerülni nem lehetett őket, és hát a beszólást nem sikerült megúsznom: nem volt rajtam sem mez, sem sál, de mivel a boltoni szektorból érkeztem, gyanús lettem, még ha le is rítt rólam, nem a balhét, hanem a metrót, majd a reptéri buszt keresem.

Megnyugtattam őket, hogy tudom, hol a Britannia-stadion, azt kamuztam, hogy voltam is ott, és nagyon szimpatikus a csapatuk, lelkem mélyén Stoke-fanatikus vagyok. Mondtam a csapatból pár nevet, amikor Rory Delap került szóba, a nagy éljenzés után az egyik félmeztelen szurkoló a hátvéd specialitását mutatta be, a hatalmas bedobást. Az egyensúlyérzéke viszont cserbenhagyta, és orra esett az aszfalton.

Hatalmas röhögés támadt, a feszültség egy pillanat alatt elillant, később már nem is szóltak utánam, így jöttem ki a verbális ütközetből, úsztam meg egy sallert. Mert azért ebben a helyzetben ez vastagon benne volt.

Angliában a futballhuliganizmust visszaszorították, de a legveszélyesebb, amikor valaki a meccs előtt tíz vagy húsz perccel otthagyja a stadiont, mert még nincsenek az elvonulást biztosító és felügyelő rendőrök, akik azonnal kiemelik a renitenseket. A stadionból már kilökik azokat, akik csak hőzöngenek, és nem szurkolnak.

Három éve egy magyart drukkert a metróban vertek meg a walesiek örömükben – a Cardiff bejutott akkor az FA-kupa döntőjébe –, és mert nem adta oda nekik a telefonját.