A 250 milliós Szovjetunióból negyvenhétszer került be a legjobb tizenegybe, négy gólt lőtt a válogatottban, ebből kettőt a nagy tornákra tartogatott: a hollandokat az ő lövésével verték 1-0-ra az 1988-as Eb-n, a két évvel korábbi vb-n ő bombázott a bronzérmes francia Bats kapujába.

Így emlékszik vissza a gólokra. „A tizenhatos szélén zárkóztam, váratlanul lőttem, és a hosszúba rúgtam a labdát van Breukelennek, elég jól eltaláltam. A franciák ellen Belanov passzolt hozzám, bal külsővel találtam el a labdát, huszonötre lehettem a kaputól, a labda szépen tekeredett, néztem utána, de nem kellett nagyon könyörögni neki, hogy bemenjen a léc alá, jól eltaláltam.”

A Szovjetuniónak pontosan egy olyan akarnok, megállíthatatlan, soha el nem fáradó játékos kellett, mint ő volt. Lobanovszkij edző is látta: ő lehet az, aki az egész bal oldalt képes bejátszani, nem hétköznapi szinten.

Rácz egy magyar határ melletti kis faluból, Fancsikáról indult, tizennégy évesen Lvovba került, onnan a Kijevhez, ahol majdnem belehalt az első alapozásba, folyton izomlázzal küzdött, még a lépcsőn is nehezére esett felmennie a lefekvéshez. Lobanovszkij nem ismert kegyelmet, Blohin aranylabdája sem hatotta meg, ha futni kellett, ő sem lóghatott ki a sorból.

A kemény munkának meglett az eredménye, a Dinamo Kijev a Kupagyőztesek Európa Kupájának 1986-os döntőjében valósággal átgázolt az Atletico Madridon. Szellemesen, gyorsan, pontosan, döbbenetes erőállapotban játszottak, mindhárom gólt Rácz készítette elő, a csapat kivívta az egész világ ámulatát, nagyrabecsülését.

„A spanyolok tízezer dollárt kaptak volna a lyoni győzelemért, nekünk be kellett érni ennek töredékével, hatszáznak megfelelő rubellel. Furcsa volt, de talán mutatja, hogy nem a pénzért játszottunk.” Még az sem volt zavaró, hogy mindenki Csernobilről kérdezte őket, igaz, tanácstalanul néztek, mert nem tudtak semmit az atomkatasztrófáról.

Lobanovszkij két vagy három segítője a lelátón rendszeresen csak azt számolta, hogy egyik vagy másik játékos hányszor ér labdához. Azt is feljegyezték, jól vagy rosszul passzol, mennyit mozog. Az ukrán mester sokkal megelőzte a korát, most ezt a feladatot számítógépekkel végzik.

„Jó visszajelzést adott ez a szisztéma, ha valaki fárad, pontatlanabbá válik. De ha bármelyikünk úgy érezte, jól ment neki a játék, és belenézett a statisztikába, rögtön átértékelhette a véleményét, vagy megerősítette a meggyőződését. Nem ritkán az öreg nyomta a kezünkbe, hogy okuljunk belőle, és ne legyen annyira jó kedvünk.”

A Kijev pompás játéka nagy pánikot keltett itthon, hiszen a Dinamo kilenc játékost adott a világbajnokságra készülő csapatba, sok szurkolókban mégsem tudatosult, hogy egy összeszokott társulattal kell felvenni a versenyt.

Mivel komoly elemzés még nem készült a mexikói világbajnokság magyar kudarcának okairól, csak gyanítható, hogy a Mezey-csapat is legalább annyira kirobbanó erőben akart lenni, talán emiatt dacolt és harcolt a negyvenfokos hőséggel, és edzett délben, amikor a szovjeteknek eszük ágában sem volt, inkább pihentek. „Elhűltem, hogy a magyaroknál hírzárlat van, délben edzenek, hogy nem rendes kajákat esznek.”

Rácz úgy emlékszik, hogy az öltözőfolyosón nagy tisztelettel tekintettek az előző év legjobb csapatára, míg a magyarok nagyképűen, lekezelően beszéltek a szovjet csapatról, szerencsére csak ő értette, mit mondanak.

„A magyarok túlzottan elteltek attól, hogy legyőzték a brazilokat és a németeket a felkészülési időszakban. Tiszteltük őket, hiszen mégis az előző év legjobb európai csapatáról volt szó. Ők meg nem hitték el, hogy három hét alatt drasztikusan képes megváltozni egy csapat, és nem számítottak arra, hogy abban a stílusban futballozunk majd, mint a Kijev. Amíg Malofejev volt az edző, máshogy játszottunk, Lobanovszkij viszont három hét alatt reformált, felszabadultunk, a hangulatunk megváltozott. Hittünk benne, hogy nyerni tudunk, de arra senki sem számított, hogy ellenállás nélkül. A magyaroknak még arra sem volt erejük, hogy egymással szót váltsanak, hogy egymást hergeljék, gyorsan padlóra kerültek. Egy fantomcsapat benyomását keltette a válogatott."

"Nem volt nagy ünneplés a győzelem után, ez sohasem jellemezte a csapatot, bennem meg különös érzések kavarogtak, nehezen tudtam megemészteni a sikert. Beszéltem egy magyar újságíróval előtte, tőle tudtam, hogy nagyon várják a jó szereplést, akár még azt is, hogy a legjobb négybe jutnak. Átéreztem, mennyire csalódottak lehetnek tízmilliónyian, hogy hatot kaptak. Sokkal jobban örültem volna, ha bármelyik más csapatnak rúgunk hatot.”

A biztos siker után a csoportból is könnyen továbbjutott a szovjet válogatott, a franciák elleni már említett 1-1-gyel biztosították be első helyüket. A belgák ellen aztán kiestek, 4-3-ra kaptak ki. Két év múlva még erősebb felállásban utaztak a németországi nyolcas Európa-bajnokságra. A csoport első helye ezúttal sem okozott problémát, az olaszok legyőzése sem az elődöntőben, a döntőben viszont Hollandia visszavágott. Rá külön figyeltek, hiszen az első meccset az ő góljával nyerték meg.

„Az első meccsen mi, a másodikon már ők tartottak jobban tőlünk, de nem ez volt a lényeg, hanem hogy Kuznyecov kiesett a védelemből, az első gólnál pedig beragadt az őt helyettesítő Alejnyikov. Van Basten hatalmas gólt rúgott a vonal mellől, ritkán találják el így a labdát, de még így is lett volna esélyünk. Belanov azonban kihagyta a tizenegyest, nem tudtunk lendületbe jönni, és mivel nem egy német csapat vagyunk, megtörtünk, vesztettünk. Fájó vereség volt, nem éreztem, hogy rosszabbak lennénk. Nem is örültünk az ezüstnek, inkább gyászoltuk az aranyat.”

Rácz levezetésként, 1993-ban a Ferencvárosba szerződött, nem sokkal később átmenetileg lebénult a bal oldala, korábbi formáját már nem nyerte vissza, hiába hajszolta magát, a szervezete harminckét évesen már nem bírta. Mindössze egy gólt rúgott, annak a Zalaegerszegnek, amelyik héttel hagyta el az Üllői utat. „Azóta teljesen rendben vagyok, kár, hogy akkor éppen beteg voltam, és nem ment a játék, nem tudtam megmutatni a képességeimet Magyarországon.”

Edzőként Varga Zoltán mellett dolgozott a Ferencvárosban, azt hitték, közösen talán képesek megváltoztatni a rossz szemléletet, de csalódtak. Magyarországon akart letelepedni, de a tudása nem kellett.

„Fájó ez nekem, pláne, amikor Ukrajnában kérdezik, mi történt a magyar futballal? Nem értik, hogy süllyedhetett idáig. Amikor elmagyarázom, még jobban nem értik, hogyan fordulhatott elő. Ha gazdag ember lennék, én sem fektetnék a futballba, mert nem látszik, hová folynak el a pénzek, mi épül, mi fejlődik belőle. Nagyon sokan megélnek még mindig a futballból, akik ennek megfelelően jól is érzik magukat az eredménytelenségben. Állandó a körforgás az edzők közt, valakit kitesznek innen, máris kell máshová. A körbe nem lehet csak úgy belépni. Ebben nem akartam részt venni. Meg egyedül kevés is lettem volna, hogy változást, más gondolkodást, emelkedést hozzak. Az Obolon Kijev tartalékcsapatának az edzője vagyok pár hónapja, fiatalokkal foglalkozom, innen van előrelépés, van kifutás" - mondja a 2007-ben a Dinamo Kijev másodedzői posztjáig jutó Rácz.

"A magyar futballban a játékosok sok mindenben nem hibásak, de azok, akik nevelték őket, azokat nem lehet felmenteni, mert nem követeltek többet. Mi történt az MTK-nál is? Megvolt a tulajdonosi háttér, az akadémia, mégis kiesett az élvonalból. Hová ment a pénz? Milyen szakmai munka folyhatott? Miről beszélünk? Milyen a nemzeti stadion Magyarországon? Eközben mások fejlődnek, és félve mondom csak ki, ha így mennek a dolgok, újabb tornákról fog hiányozni Magyarország. Nem szívesen mondok ilyet, mert nagyon szeretném, ha nem így lenne, de a jelek rosszak."