Rossz kabalák voltunk Miskolcon, pedig rengeteget utaztunk az év meccsére, hogy lássuk, miként úszik örömmámorban a város. A Diósgyőrnek ehhez a szebb napokat látott, de sosem lebecsülhető Fradit kellett volna megvernie. Amit viszont a két tábor összeszurkolt, arra nincsen szó, úgy éreztük magunkat, mint egy igazi futballmeccsen.
Ha az ember szíve se nem diósgyőri, se nem fradista, akkor ugyan mi veszi rá arra, hogy a vasárnapi ebéd helyett a Keletiben fagyoskodva várja a fél kettes miskolci IC indulását, majd odaérve még további három-négy órát fagyoskodjon egy Diósgyőr-Ferencváros szuperrangadón? Így is lehet nézni, de úgy is, hogy a diósgyőri hangulatért megéri ennyit szenvedni, legalábbis azt beszélik. Az biztos, hogy telt házas NB I-es meccset nem lát minden nap az ember, itt pedig az lesz.
Rendőrből már a Keletiben is van bőven, pár fradista is feltűnik a jegypénztár körül, ehhez képest mégis nyugiban, nyugdíjasok között utazunk Miskolcig. November 27-én, délután három körül Mezőkövesd környékén zötykölődve tényleg olyan érzése van az embernek, hogy éppen kifelé tart a világból, de aztán szerencsére megérkezünk a Tiszai pályaudvarra. Van még két és fél óránk az év meccséig, de addig el kell jutnunk a szállásunkra, meg kell szereznünk a jegyeinket, meg be kell ülnünk a DVTK drukkerek egyik törzshelyére, a Kata Espressóba. Az előre eltervezett három programpontból ugyan nem minden jön össze, ami meg igen, az sem zökkenőmentesen, de erről majd később.
Miskolcon nagyon kedves taxis bácsik vannak, de nem egyszerű velük az élet. Nem azért furikáztattuk magunkat, mert akkora urak vagyunk, hanem mert nagyok a távolságok, és siettünk. Első emberünk nem tudta, hova is kéne menni, és ez nem csak a villamosvonal-felújítás miatti tereléseknek volt köszönhető. Második taxinkból egy, a gumibotjával az ablakunkon kopogtató rendőr hatására voltunk kénytelenek kiszállni a stadion előtt, a harmadikkal már csak annyi volt a probléma, mint az első kettővel: nem ismerte azt a szót, hogy számla.
A stadion mellett elhaladva döbbenetes látvány fogad minket: van olyan ebben az országban, hogy két órával a kezdés előtt már kialakul egy jól fejlett meccshangulat. Kígyózó sorok (persze nem jegyért, azok már egy hete elfogytak), méterenként állomásozó szotyiárusok, ordibáló diósgyőri drukkerek. Pirosba öltözött a város ezen része. Nagyon szeretnénk már bent lenni a kívülről kifejezetten ronda, de belülről azért rendesen kipofozott stadionban. Előtte azonban még a város összes útépítőjével meg kell küzdenünk. Bár vélhetően mindegyikük összeesküdött ellenünk, azért mégis sikerül odaérünk a kezdés előtt jó másfél órával.
A jegyek átvétele itt sem megy olajozottan. Az előre megbeszélt állóhelyes belépők helyett sajtójegyet kapunk, ami azért szomorít el minket elsőre, mert előzetes terveink szerint a fanatikus hazai drukkerek között szerettünk volna elvegyülni. Kissé magunkra utalva a klubszékház labirintusában keringünk egy negyed órát, aztán kiderül, hogy kaphatunk szép fehér MLSZ-es fotósmellényeket, és azzal akár le is mehetünk a pálya szélére. Kispesten már volt részünk ebben az élményben, de itt most négyszer annyi ember lesz, a nézőtérről is félelmetes a hangulat, nem hogy lentről. Elképesztő érzés a lelátót egy parabolának tekintve ácsorogni a képzeletbeli függvény gyújtópontjában, és minden irányból hallani a szurkolást.
Valószínűleg Diósgyőrben van a világ legmanipulatívabb páholya, legalábbis ha az első félidőt vesszük alapul, amikor eltöltöttünk ott egy kis időt. A főlelátó bal szélén kialakított kis sarokban mindenki nagyon kedves és készséges velünk, viszont bárhogy helyezkedünk, csak a félpályáig látunk. Véletlen egybeesés, de attól még vicces: pont arra támadnak a hazaiak. Nem a szokatlanul sok kolléga miatt van – bár ennyien még talán válogatott meccsre sem jönnek –, hanem azért, mert szabályosan el vagyunk rejtve. Amikor néznénk az egyik irányba, akkor egy tribünre vezető lépcsőt övező rács miatt szinte semmit sem látunk. Így maradunk le Rados hatalmas luftjáról is, amivel az angol Robinsont idézi. Az a rohadt fűcsomó itt is.
Diósgyőrben ennyi ember azért nem, de 7-8 ezer általában összejön, amióta jól megy a csapatnak, itt tényleg egy egész estés szórakozás a meccs. Egy órával a kezdés előtt már teltház van, élőben szól a rockzene, külön színpad van a dominánsan Edda-számokat játszó bandának. Néha beszaladnak a pályára a piros-fehérbe öltözött pompomlányok, elugrálnak egy rövid műsort, majd eltűnnek, de aztán jönnek újra. Ők egyébként azt hitték – a fotósmellény miatt teljesen jogosan –, hogy mi majd alkalmasak leszünk a lánytársaság megörökítésére, ami végül be is jött, mert sorra adták kezünkbe a masináikat, hogy csináljunk róluk képeket. Egy helyi drukker szerint ez az egész csinadratta jó nagy marhaság, ő anyázni és drukkolni megy ki, nem ezt hallgatni. Nem tudunk egyetérteni vele.
A pálya szélére lesétálva kicsit meg vagyunk illetődve, mégiscsak az arcunkba üvölt tizenegyezer megvadult drukker. Azért odamerészkedünk a helyi B közép elé, és várjuk a koreográfiát. Egy vezérszurkoló annyira hadonászik a kerítésen, hogy valahogy csak leesik, de valószínűleg jobban fázik, mint amennyire fáj neki, merthogy rövidujjúban nyomja az ötfokos hidegben. Jönnek a csapatok, szól a Diósgyőr-induló, piros-fehérbe borul a kapu mögötti lelátó. A fradisták is kitesznek magukért, bár a tábor harmada ekkor még valahol félúton a pályaudvar és a stadion között járhat, a már kint lévők azonban bemutatják az ugyancsak tisztességes koreográfiájukat.
A küzdelem még csak most kezdődik, de már több mint egy órája meccshangulat van, mármint igazi meccshangulat, nem olyan NB I-es. A vezetés gyorsan meg is van, Seydi fejeli be közelről Tisza Tibi szögletét. Az egyenlítő ferencvárosi gólra sem kell sokat várni, bár ebből sajnos nem sokat látunk (erről a sajtópáholyról szóló keretesben értekezünk, nem sokkal feljebb). Luque viszont olyan góllal szerzi vissza az előnyt a hazaiaknak, ami alapján nem csak a hangulat, hanem a játék is nemzetközi színvonalú. Ez persze költői túlzás, de akkor és ott így éreztük (itt látható egy borzasztó hangminőségű összefoglaló, de a gólokat legalább ki lehet venni belőle).
A szünetben végre sörhöz jutunk, aminek az az ára, hogy nem látjuk Pölöskey egyenlítő gólját. Úgy döntünk, a második félidőt a Fradi-tábor előtt kezdjük, így testközelből szemlélhetjük, mit művelnek a fordításnál. 58. perc, Somalia a második gólját szerzi, máris vezet Détári csapata. Hosszú perceken át zúg a Szívünk zöld-fehér. Hihetetlenül gyorsan változik a stadionhangulat, általános letargia lesz úrrá a hazai drukkereken, ami majd a lefújás után átcsap elégedetlenségbe. Errefelé az a szokás, hogy bármi van, a DVTK játékosai végigpacsiznak a közönséggel, megköszönve, hogy kijöttek és szorítottak nekik. Egy drukker szerint a szezonban még nem volt ilyen hőbörgés, az állítólag sérülten védő Rados kapus és a védelem bénázása miatt mindenki bundáról beszél. Sajnáljuk is szegényt, ő pacsizna, de a kerítésen hadonászó ultrák elküldik egy melegebb égtájra.
A Honvéd-DVTK után el voltunk ájulva a péntek este is többszáz kilométert utazó, majd a vesztes meccs után is kitartóan szurkoló vendégtábortól. Meg is kaptuk pár Fradistától, hogy látogassuk meg őket is, aztán ájuljunk el a borsodiaktól. A feladatot végülis teljesítettük, és való igaz, a valamivel több mint ezer fős zöld-fehér keménymag előtt le a kalappal.
Tagadhatatlan, hogy mindkét tábor presztízskérdést csinált ebből a mérkőzésből. Ahogy arról már szóltunk, egy órával a kezdés előtt már bőven benne voltak a hazaiak a szukolásban, gyakorlatilag lenyomtak egy teljes 90 percet úgy, hogy a pályán legfeljebb a melegítő játékosok látványa okozthatott némi izgalmat. Az első félidőben aztán még tartották magukat, de ahogy feljött a Fradi, és ahogy megtelt a vendégszektor, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, többen tényleg ezért a meccsért jöttek csak ki, így a hangulat is némileg visszesett a sok kocadrukker jelenlétében.
Összességében azonban elmondható, ha fordulónként lenne néhány ilyen mérkőzés a magyar bajnokságban, akkor tényleg érdemes lenne komolyan elgondolkodni a korszerűbb és nagyobb stadionok építésében. Megéri.
A szerepét kicsit túljátszó piros-fehér szívű műsorvezető is ki van ábrándulva, a sporttörvényre hivatkozva meg is kéri gyorsan a fradistákat, azonnal hagyják el a lelátót. Érthető a frusztráltság, mégiscsak az év meccsét sikerült kiengedni a kezükből, de akkor sem illik így bánni a vendéggel.
Lefújás után a Kata Espressóba is eljutunk végre, most aztán tényleg van miért inni, vedelnek is. Az árak közel sem pestiek, a mennyiség tiszteletre méltó, és ekkor már valahogy senkinek sem tűnik fel, hogy a meccsel együtt számolva órák óta fagyoskodik a késő őszi hidegben. Mindenki elmondja a véleményét, hol volt a hiba, de a végeredmény kivétel nélkül az, hogy ilyen szarul még nem játszottak a szezonban, pedig Debrecenben kaptak egy sima ötöst.
Ha az ember minőségi focit akar látni, akkor még a fordulatos meccs ellenére is inkább a Sport TV szombat esti műsorát javasoljuk, de a meccshangulatért ma Miskolcig kell utazni. Az őszi szezon remek lezárása volt ez.
A cikkhez itt szólhat hozzá.