Az utolsó magyar világválogatott futballista, Détári Lajos edzőként közelébe sem került korábbi sikereinek.

Tizenegy év alatt tizenkilenc csapatnál fordult meg, megjárta eközben a válogatott kispadját is másodedzőként, és igazából sehol sem az volt a kérdés, mennyire lesz sikeres, hanem hogy befejezi-e az adott szezont.

A Fradinál eltöltött egy év alatt érdemes visszanézni nyilatkozatait, eredeti gondolatait: megyünk tovább, dolgozunk, satöbbi.

Paranoiája hol felerősödött, hol lankadt, de Verebes-attitűd nyilvánvaló: soha nem szoktam a bírókkal foglalkozni, de szétrúgnak minket, elvettek tőlünk három pontot. (A Haladás eközben úgy nyert, hogy egy szabályos nem kapott meg, mert a partjelző nem vette észre, hogy bent volt a labda.)

Humora is volt azért, mert a szabadlistás Tevez megszerzésére jó dramaturgiával utalt.

Az utolsó kiborulása annak szólt, hogy mondandója közben a lemondását hozó meccs után egy szurkoló tévedt az Újpest-Fradin a sajtószobába. Előtte arról beszélt, nem tud kirúgásáról, holott már aznap lényegében megvolt az utódja.

Az egészet feldobja viszont egy elfeledett samponreklám.