Roy Hodgson nem változtatott az ukránok ellen pályára küldött csapatán, így Younggal és Milnerrel a két szélén, illetve Rooneyval és mellette/előtte Welbeckkel álltak ki.

Az olaszoknál a sérült Motta helyén Montolivo, Chiellini helyén Bonucci játszott, és Balotelli is visszakerült a csapatba. A szerkezet maradt az írek ellen látott négyvédős felállás, pálya közepén a rombusszal, amiben Pirlo és De Rossi hátrébb, Montolivo és Marchisio előrébb helyezkedett.

Az angoloknál Milner feladata volt De Rossi követése, Young Marchisiót tartotta szemmel, míg a Gerrard-Parker kettősből az egyik Montolivót figyelte, a másik a visszalépegető Cassanót. Az eddig minden olasz meccsen kulcsfigurának bizonyuló Pirlót a két csatár egyikének kellett volna kikapcsolnia. Welbeck még hellyel-közzel el is látta ezt a feladatot, de Rooney messze nem védekezett annyira fegyelmezetten, mint csapattársa, így Pirlo területhez és időhöz jutott. 131 rövid átadása volt, messze a legtöbb a mezőnyben, ebből 6 kulcspassz. Hosszú átadása még Joe Harténál is több volt, 30 kísérletéből 23 pontos. Többször is nagyszerűen ívelte át az ellenfél védősorát, jobbnál-jobb helyzetbe hozva az olasz támadókat.

Az angolok eddigi mérkőzéseiken is szűken védekeztek. A középen való tömörülés feloldása a két szélsőhátvéd, Balzaretti és Abate feladata volt. Ez inkább előbbinek sikerült, több használható megoldása volt, mint a jobb oldali társának. Az első félidőben egyértelműen a bal oldalt preferálták az olaszok, Cassano is ide járt vissza labdáért, de még Marchisio is fel-felbukkant itt. A második félidőben ugyanezt a jobb oldalon is megpróbálták, de ott se hozott átütő sikert.

Az angolok bátran kezdtek, több lehetőségük is volt a mérkőzés elején, főleg a szélsőhátvédek előrefutásaiból, de aztán Hodgson rájuk szólhatott, hogy óvatosabban, mert az első negyedóra után már nem mentek annyit föl, ezért vissza is esett a támadójátékuk.

A második félidőben sem változtattak a szerkezeteken szakvezetők. Az angoloknál Welbecket Carroll váltotta, Milnert pedig Walcott. Előbbvel a légiveszélyt akarták növelni az olasz kapu előtt, illetve az előrevágott labdák megszelídítése, megtartása volt még a feladata, míg Walcott gyorsaságával a kontrák kerülhettek előtérbe. Ám a szélső alig találkozott a labdával, Carroll meg ugyan sokat levadászott a levegőből, de azokat többségében azonnal el is adta, így semmivel sem lett veszélyesebb az angol csapat. Leült a mérkőzés, és ahogy telt az idő, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az angolok nem lennének szomorúak egy döntetlennel. Az olaszok ugyan még próbálkoztak, de ők is egyre kisebb meggyőződéssel, így a döntés a büntetőpárbajra maradt.

Összegzés

Az angolok hibáztak, mert nem hatástalanították megfelelően Pirlót, aki így megint elemében volt, és a vezetésével be is húzhatta volna a meccset az olasz válogatott. Ugyanakkor Prandelli csapata sem aknázta ki teljesen a lehetőségeit. A széleket sokkal bátrabban lehetett volna használni – erre a Maggio-Abate cserével rá is játszott –, hiszen a csoportkörben is ott voltak a legsebezhetőbbek az angolok.

Roy Hodgson, akinek egy hónapja volt felkészülni az Eb-re, kihozta a csapatából a maximumot. Összerakott egy masszív csapatot, amely megfelelt az elvárásoknak, sőt, egy kis szerencsével mennybe is mehettek volna az elődöntőbe kerüléssel, amiért már legalább egy bronzérem járt volna. Azonban így is emelt fővel, veretlenül távozhatnak.

Az olasz válogatott próbálkozik, próbálkozik, de még mindig nem túl meggyőző. Ez többek között pocsék helyzetkihasználásuknak is köszönhető, eddig mindössze egy akciógólt lőttek, és bár nincs vereségük, de győzelmük is csak a gyenge ír csapat ellen van. Most viszont igazi erőpróba jön, az elődöntőben a németek ellen kiderül, mennyi van bennük.