Amikor Mészáros Sándor feltette a nyitókérdést, hogy lenne-e keresnivalója a magyar válogatottnak az Eb-n, az Írók Boltjában tartott beszélgetés résztvevői azonnal két táborra kezdtek szakadni: az egyiket a világfájdalomban és a modern futball izzó gyűlöletében égő Kukorelly Endre alkotta, egyedül, a másikat pedig a focit így is élvező Esterházy Péter, Kőrösi Zoltán és az oldalukra helyezkedő Mészáros.
A szurkolást életmódként űző Sajó Lászlónak nem kellett helyezkednie, mert ez a kérdés az ő világában teljesen irreleváns. Sajót a meccseken a pályák illata, a mezek bűze, a labda suhanása és a foci körüli mikrovilág izgatja; mindegy, hogy az MTK játszik-e a Fradival vagy a Boldogkert az Árpádfölddel, számára a meccs nemzetisporti értelemben vett színvonala nem számít.
Esterházy azonnal le is szögezte, hogy a magyaroknak szurkol, épp csak az a baj, hogy nincs kint a csapat. Az írók szekértáborokba rendeződése ekkor kezdett felgyorsulni: a futballt racionálisan szemlélő Esterházy szerint esélyünk se lenne az Eb-n, hiszen még azok az írek is jobbak nálunk, akik 0 ponttal kullogtak haza. Igaz, az Eb előtt ikszeltünk velük, de az edzőmeccsek már csak ilyenek.
Kukorelly viszont szentül állította, hogy ha kiáll egy jó magyar csapat, bárkit, akár a brazilokat is megveri. Erre aztán mindenki felszisszent, e ponton vált ugyanis nyilvánvalóvá, hogy a beszélgetés a játékról szóló szakértés helyett a focihoz fűződő viszony személyes kérdései körül forog majd.
Amikor végre szóhoz jutott, Kőrösi Zoltán ehhez csak annyit tett hozzá, hogy nem is érti a magyarokkal kapcsolatos felvetést, ha egyszer olyan országok nem jutottak ki, mint Belgium, Norvégia vagy Törökország. Esterházy triviális hazugságnak nevezte, hogy lenne esélyünk az Eb-n, és szerinte nem is abban a szintben kéne gondolkodnunk, hanem hogy megálljuk-e a helyünket a csehek, a lengyelek vagy a szerbek ellen.
Esterházy láthatóan jól szórakozott a durcás Kukorellyn, aki a felgyorsult játék miatti túlzsúfoltsággal magyarázta a modern foci élvezhetetlenségét. Szerinte csökkenteni kéne a játékosok számát, mert mára annyira gyors a foci, hogy a világválogatott támadásai közül pár biztosan elakadna az ellenük kiálló nagymamákban.
És míg Puskásék 2, a mai játékosok 12 kilométert futnak egy meccsen, így aztán még egy megye 2-es csapat is húszat vágna az Aranycsapatnak – tódította Kukorelly. A könyvesbolt emeletén zajló, kihangosított beszélgetés e ponton lépte át egy lent vásárló férfi tűrésküszöbét: hangos bődüléssel fejezte ki az ellenvéleményét.
Esterházy a Kukorelly-féle mágikus látásmódot elemezve kijelentette, hogy a szurkoló azért szurkol, mert a tényektől függetlenül hisz benne, hogy mindig, bárki ellen van esély. Ez magas erkölcsi, de alacsony intellektuális színvonalat jelent – mondta kedvesen Kukorelly felé fordulva, mi, a többiek ugyanis szerinte abban a megalázó helyzetben vagyunk, hogy kénytelenek vagyunk racionálisan felmérni: nincs esély. Márpedig így nekiülni egy meccsnek tényleg megalázó.
Sajón érződött, hogy nagyjából az életéről van szó, annyira fontos számára a foci, azt a kérdést pedig, hogy miként lehet a hazai meccseket egyáltalán elviselni a tévében látható európai klubfoci tükrében, egyáltalán nem is tartja értelmezhetőnek: a foci az foci.
Itt hosszabb kitérő következett a válogatott meccsek és a klubfoci színvonala, valamint az európai klubok mibenléte irányába, különös tekintettel arra, hogy a tipikus Barca-drukker egy csapatot vagy egy jól felépített brandet szeret-e valójában.
Na de vajon van-e a csapatoknak nemzeti karakterük, és ki kinek szurkol? Mészáros Sándor nem részletezett okok, talán a káeurópai sorsközösség miatt a lengyeleknek. Sajó az angoloknak, de szerinte a németek fognak nyerni. Esterházy, Kőrösi és Mészáros spanyol-német döntőt várnak, spanyol győzelemmel.
Erre aztán Kukorelly arca görcsbe rándult, és közölte, hogy egyáltalán nem érti, hogyan lehet a Barcának vagy a spanyoloknak drukkolni. Ő speciel megpróbál a portugáloknak szorítani. Esterházy a csapat nélküli, és a kijutó csapatokkal nehezen azonosuló futballrajongó kiszolgáltatott helyzetét ecsetelte: meccsről-meccsre dől el, hogy kinek drukkol.
A futballnemzet-karakterológia mentén szó volt még az ír drukkerek a válogatottjukat búcsúztató megható daláról. Kőrösi arra emlékeztetett, hogy az Index beszámolójával szemben szó se volt arról, hogy az íreket a négy góllal megalázták volna: vesztettek, de meghaltak a pályán. Megalázva a magyar válogatott volt 1986-ban, amikor a mexikói vébén a szovjetektől hatot kapott.
Kukorelly szerint változtatni kéne a búvalbéleltségen, a reménytelenség kultúráján, mert ez valahogy nagyon mélyen belénk van ivódva. Esterházy pedig felidézett egy Lichtenstein–Anglia-meccset, amin véletlenül kint volt, még az ősidőkben. A már előző nap derekasan beivott, és a stadion bontásán ügyködő, az író által őrjöngő állatoknak titulált angol drukkerek sportszerűen megtapsolták a hazai csapat első és egyetlen támadását.
Az angol drukkoló tehát egyszerre rombolója és őrzője egy szurkolói hagyománynak. Kukorelly az 1990-es vébé híres esetét idézte fel: a holland Rijkaard hátulról leköpte a német Völlert, aki őt erre nagy ívben kikerülte, Kukorelly pedig ekkor ébredt rá, hogy a németek nyerik a vébét.