C. Ronaldóban, a mechanikus spanyolokban és a tökös németekben is volt annyi tisztesség, hogy megkíméljenek a hosszabbítástól, de ezek vasárnap direkt azért mentek ki a pályára, hogy tönkretegyenek mindent. Azt, aki szereti a futballt, ilyenkor két dolog motiválja. Ha az egyik nem jön be, akkor lép életbe a másik: elsősorban legyen piszok jó meccs, de ha mégis olyan rossz, hogy az ember legszívesebben átkapcsolna a tavalyelőtti Siófok–Paks ismétlésére, legalább legyen olyan kedves valamelyik labdarúgó, és próbáljon már meg gólt lőni a rendes játékidőben.

A futballt az újságíró is imádja. Viszont két hete ezzel fekszem és kelek, álmomban is az UEFA honlapján próbálom megtalálni, ki is lesz a csehek szélsője, meg azt,  hogyan kell magyarosítani Kostas Chalkiasnak, a görögök kapusának nevét. Nem arra riadok fel éjszaka, hogy a felső szomszéd megint eltévesztette az emeletet és ide jönne be lefeküdni a zárt ajtón keresztül, hanem a sátáni chat-ablak pittyegésére vagy Knézy Jenő egy-egy ostoba megjegyzésére.

A tisztességes drukker azért kapcsolja be a tévét, hogy fordulatos, minél izgalmasabb, sok gólt hozó meccset lásson. Az újságíróra viszont komoly feladatok várnak, már a B csoport első köre után feladtam a romantikus lelkesedést, a kieséses szakaszra egyenesen az agyamra ment az egész műsor. Miután sokadszor is felálltam a családi ebédről, mert kezdődik a műszak, mindössze egy dolog járt a fejemben: csak hosszabbítás ne legyen. Nem kell nyolc gól, sem ollózás Balotellitől és nem kell az sem, hogy a spanyolokat végre valaki elintézze. Itt már semmi sem kell, csak az, hogy az egyik csapat többet rúgjon, mint a másik és mindezt 90 perc alatt. Mert akkor éjfél előtt hazaérek.

Még Eric Cartman válogatottja is képes volt megtenni magának azt a szívességet, hogy a beszariságuk miatt ne kelljen lekésni az utolsó HÉV-et. Mi történt ezzel szemben az angol–olaszon? Amikor kiderült, hogy hosszabbítás lesz, valószínűleg nem volt senki a földön, akiben egy másodpercre is felmerült volna egy esetleges gól lehetősége. Ez a két csapat a szar focira született és a legendásan balszerencsés angolok külön engem kínoztak azzal, hogy nem voltak képesek legalább egy gólt kapni a rendes játékidőben. Akkor minden olajozottabban ment volna.

Jöhetett itt már utána bármi, semmi nem mentett meg a csalódástól. Ha Balotelli legalább egyszer normálisan eltalálja vagy Rooneynak összejön az az ollózás a végén, már régen otthon lettem volna, mikor életünk egyik legtökéletesebb büntetőjével megkezdődött a párharc.

És a döntő vasárnapra esik.

Semmi mást nem szeretnék már, csak újra élvezni a focit, szóval igazán vége lehetne már ennek az egésznek.