Istenem, de gyűlölöm a franciákat! Nem elég, hogy a rohadékoké a legszebb mez, a melegítőjük eddig ismeretlen érzelmeket ébresztett bennem. De hiába. Pedig amióta - 2010-ben - megszerettem a németeket, velem bármi megtörténhet.

És pont a németek elleni felkészülési volt, amikor azt gondoltam, hogy idén megszerethetem a franciákat. Hiányzott belőlük a dölyf, a pökhendiség. Pont, mint a németekből pár éve a mechanikus felsőbbrendűség. Frissek voltak, blikkfangosak, gyorsak, kombinatívak.

Mint az első tíz percben az angolok ellen, integettem is a szomszéd padsorban ülő Magyar Nemzetnek a parlament sajtószobájában az egészségügyi törvény módosító indítványainak szavazása közben a 300k-s lopott stream előtt, gyerebazmeg, ezt nézd meg, megesszük az angolokat! Így, téperegyben, mert szeretni akartam a franciákat. Ha már azt gondolom, hogy a döntőben minket - minket, olaszokat - vernek majd, legalább ne utáljam őket, legyen hova racionalizálni.

Aztán.

Aztán látták, nem? Diarra többé nem passzolt Benzemának, aki nem gurított vissza Riberynek, hogy az futtassa a szélen Maloudát, aki tíz perc után úgy nézett Johnsonra és Millerre, mintha akkor tűnt volna fel neki, hogy az angoloknak van jobboldala is. Kész csoda, hogy Nasri egyáltalán rálőtte. A második félidőről meg inkább ne is beszéljünk.

Persze van ebben jó is. Nem kell mindig jellemfejlődni. És ahogy teltek a percek, egyre simábban, egyre selymesebben árasztott el a düh gyönyöre. Istenem, de gyűlölöm a franciákat!