Somogy megyében csak egy csapat van - éneklik a siófoki szurkolók, de mi nem hagyjuk félrevezettetni magunkat, mint az egyszeri rendőrségi közleményíró, aki Bonyhádot Baranyába tette.

Habár a licencalapon működő futballföldrajz produkált már érdekes dolgokat, hogy messzire ne menjünk, a Siófok honlapján olvasható BFC a Bodajkra utal, de Somogynak megfellebbezhetetlenül két NB I.-es csapata van. A Siófok és a Kaposvári Rákóczi, így az országban egyedülálló módon, a budapesti csapatokat leszámítva, megyei derbit is játszhatnak az NB I.-ben.

A szombati somogyi El Clásicónak annak ellenére is rangja van, hogy a Siófok a bajnoki rajt óta nem tudott elmozdulni a kiesőzónából. Siófoki szurkolónak határtalan optimizmus nélkül nem is lehet lenni. Még ősszel, 14 forduló után a Siófok volt Európa második legbénább csapata, ennyi idő alatt csak három pontot szereztek, még szerencse, hogy az ukrán Metalurg Zaporizzsja csak két pontra volt képes.

Az utóbbi hetekben azonban elkezdődött a siófoki léptékkel mérve feltétlenül csodálatosnak számító sikersorozat. A derbi előtt öt bajnokin maradt veretlen Horváth Károly csapata úgy, hogy közben az MTK-t utolsó pillanatokban szerzett góllal 2-1-re, a Diósgyőrt 3-0-ra győzték le. El is kezdődött a vad számolgatás, hogyan is lehetne megelőzni a Pápát. A Kaposvárnak jószerivel már csak a presztízs számít, a középmezőnyből sokkal feljebb már nem tud kapaszkodni, és a kiesés sem fenyegeti.

A vidéki élet és a fűnyíró

A meccs előtt a kispolgári adekvát hétvégi fűnyírózás zajában is ez a kérdés a kocsmában, vajon hogyan áll a Honvéddal játszó Pápa. Erre hirtelen senki sem tud válaszolni, de a kocsmárosnő senkit nem hagy kétségek között, esélye sincs annak, aki azért jött, hogy a Bayern München–Dortmund-meccset nézze. Ma itt fontosabb meccs van, a visszalépésen gondolkodó Eger miatt hirtelen tévés meccsé avanzsált Siófok-Kaposvár. Persze eszünkben sincs ott megnézni, a stadion felé vesszük az irányt. Előtte még beugrunk a stadionközeli Bagolyvárba, így láthatunk még a kupagyőztes Siófoki Bányászt megörökítő posztert, – hol vannak már a piros-fekete színek – , és a csapatnak újságkívágásokkal üzengető faliújságot. Nem mondhatnánk, hogy izzó meccshangulat lenne, egy helyi totócsászárnak tűnő figura is inkább a Roma-Fiorentinát tárgyalja, mint Merczelék szombati meccsét. Még csak ott jár, hogy „tudod, amikor a két gyerek szopta a farkast”, amikor elindulunk.

A hivatalosan Révész Géza utcai nevet viselő stadionnál már majálishangulat van, vidáman tekereg a sor a fabódéba szoruló pénztárnál, elképzelhetetlennek tűnik, hogy itt majd hamarosan európai szintű beengedőrendszer lesz. A biztonságiak sem nagyon izmoznak, ha akarnánk, simán bevihetnék egy szétszerelt Scud-rakétát, de itt ilyesmivel senki sem próbákozik, mi is csak biciklit tolunk be. Mert itt ez is teljesen elfogadott, hiába 12 ezres a stadion, a falusi pályák hangulatát idézi, és nyugodtan megkaphatja a családbarát jelzőt is, a tribünök előtt kiskölykök szlalomoznak a bringájukkal.

És akkor elfogyott a sör

A bejáratnál Chemnitzből érkező németekbe botlok, megkérdem, mi vette őket rá, hogy kijöjjenek a meccsre, azontúl, hogy szabadságon vannak, nincs komolyabb érvük, de azt tudják, hogy egy kiesőjelölt csapat meccsére jöttek. Nem is nagyon kedvetleníti el őket a német és a magyar foci közötti színvonal, de elszontyolodnak, amikor úgy az 50. percben kiderül, elfogyott a sör. Nincs még veszve minden, mert negyedóra múlva már be is gurítanak egy új hordót, én meg szurkolok Siófoknak, hogy egy súlyos piaci rést betöltve indítsa be az ex-NDK-s futballturizmust.

A derbi ellenére nem mozdultak meg tömegek, úgy ezer ember jöhetett ki, a főtribün széksorai is szellősek, egy vendégszektor tök üres marad, a kapu mögötti keménymag meg úgy öt főből áll, hozzájuk képest az úgy hatvanfős kaposvári, a meccset végigkiabáló tábor vad hordának tűnik. A Siófok sárga-kék mezét alig valaki viseli, nincs igazi szurkolás sem, olyan, mintha mindenki a Muppet Show két, mindent fikázó öregje közül lenne az egyik. Annyi különbséggel, hogy vagy 110 decibeles szotyiropogtatás moraja adja a háttérzenét.

A meccsen a Siófok álomrajtot vesz, illetve csak venne, a harmadik percben szögletből kapuba fejelt labda nem lesz gól, mert a bíró szerint akadályozták a kapust. Ez az ítélet az érzékeny lelkekbe taposott, még az 52. percben is melegen ajánlják játékvezetőnek, hogy tévén feltétlenül nézze meg a helyzetet. Pedig ekkora már sok mindenen túl vagyunk. A sokadik támadás után a 15. percben Windecker József szerzett vezetést a Siófoknak úgy 20 méterről, majd a 32. percben a Kaposvár kapott egy tizenegyest, amit Oláh Lóránt be is lőtt. Ez pont elég volt ahhoz, hogy a felszínre jöjjön a futballon túli keserűség is: „Nem elég, hogy a megye nem támogat minket, de még a bírók sem” – sóhajtja mellettem egy drukker.

NB II. Keleti csoport

A bírók mellett az oldalvonalnál sétálgató kaposvári mestert, Prukner Lászlót is megtalálják: „Tanár úr, majd ezt a csapatot is az NB II. Keleti csoportba vezeted, ahogy majdnem a Fradit is” – kiabálják neki. Nem meglepő, de a kaposváriak is ezt skandálják a Siófoknak: „NB II., Keleti csoport.” És ha marad az iksz, akkor minden alappal. Éppen azon morfondírozom, vajon számít-e, hogy a múlt héten a Siófok 4-0-ra, míg a Kaposvár 3-0-ra verte edzőmeccsen az erősnek semmiképpen nem mondható U23-as malajziai válogatottat, amikor Melczer egy pofátlanul gyors szabadrúgás után a kapuba gurít, és újra vezet a Siófok.

A 2-1-et meg is tartják a végéig, Dajic ügyesen megsérül a végén, hogy lehessen lopni néhány másodpercet a meccsből, majd többen a Siófok mesterét, Horváth Károlyt is arra biztatják, álljon be ő is egy kicsit. Nem teszi, de a lefújáskor a nagy örömködésben csak neki jut eszébe, hogy az egész pályát átsétálva feltámogassa a még mindig földön fekvő játékosát. A győzelemtől a többiek sem járnak a fellegekben, bár egy-két egyszerre ittas és örömittas szurkoló bajnokcsapatot kiállt. Az azért erős túlzás, de a Pápa vereségével már csak öt pontra van a bennmaradás.