A magyar labdarúgó-válogatottnak a bukaresti vereség után hazai pályán feltétlenül hoznia kellett a kötelezőt, vagyis le kellett győznie az észteket, ha minimális esélyét még szerette volna megőrizni a világbajnoki selejtező csoportjában az esetleges pótselejtezőt jelentő második helyre.

A játékosok, a szakmai stáb is tudta, hogy a győzelem sem jelent kárpótlást a múlt pénteki 0-3-as kudarcért, amit egy kapuralövéssel sikerült elérni.

Az első kapuralövésre ezúttal mindössze három percet kellett várni, Dzsudzsák Balázs gyenge bal oldali lövése középre pattant, Németh szép mozdulattal, kifordított belsővel találta el a kapufát.

Az ötödik percben Guzmics visszafejelt egy labdát, Vanczák megzavarta a kapust, a labda továbbpattant, a gólvonalról Jaager vágta ki Böde elöl.

Ami a magyar csatároknak nem sikerült, a 11. percben megtették helyettük az észtek. Az egyik felszabadítani igyekvő védő a másikra bombázta a labdát – Reintam találta el Klavant -, onnan pedig a jobb felső sarokba vágódott a labda. A finnek elleni 1997-es gól mindenkiben felrémlett. A szurkolók ezek után szurkolni kezdtek, pedig előzetesen azt ígérték, úgy fogják biztatni a válogatottat, ahogy az Romániában játszott.

A 21. percben jött a második, aminek azért volt különleges jelentősége, mert 11 hónap után ez volt az első támadásból szerzett gólunk. Nem volt megkomponált, mert Dzsudzsák balról beadott, Böde jobbra fejelte, Koman pedig utánament, azonnal középre húzta, Hajnal pedig nyolc méterről egyből a bal alsó sarokba lőtt.

Most látszott igazán, mennyire fontos ember Hajnal Tamás, nyugalmat, biztonságot adott a többieknek, ezért is érthetetlen, hogy Egervári miért nem számított rá a múlt pénteken, és miért csak 0-2-nél cserélte be.

A 41. percben lőttünk végre egy olyan gólt, amire nemcsak Böde, hanem az egész válogatott büszke lehet. A Fradi csatára labdát szerzett a saját térfelén, két ember lepattant róla, mindez nem törte meg a lendületét, bátran vezette tovább, és öt védő közül a bal alsóba bombázott. Ritkán látható egyéni akció volt, a bátorság és a vállalkozókedv is megemlítendő.

A magyar válogatott ezek után mintha azt hitte volna, hogy véget is ért a meccs, visszaesett a második félidő első negyedórájára, és csak az észteknek köszönhettük, hogy három ziccerükből csak egyet lőttek be, és nem lett egy pillanat alatt szoros a meccs.

Kink ütemtelenül lőtt a bal oldalról ballal a hosszú sarokba, Bogdánnak takarásban volt a labda, nem is foghatta.

A 61. percben Laczkó Zsolt elfutott a szélen, felrúgták egy sárgáért, utána a Padova védőjét lecserélte a kapitány, és behozta azt a 23 éves Devecseri Szilárdot, akit a Haladásból válogatott be. A 21 éves Otigba Kenneth a Heerenvenből továbbra sem érdemelte ki a bizalmát, pedig a holland csapat magasabb szívonalon játssza a játékot – hetente erősebb ellenfelekkel –, mint a Szombathely.

A negyedik gólt Németh Krisztián lőtte, Koman pöccintette elé a labdát, a Roda csatára átlépve engedte maga elé, és higgadtan a jobb alsóba lőtt; igaz, több visszajátszásból is úgy tűnt, les előzte meg a gólt – nem mintha nem lett volna mindegy.

A 85. percben az aktívan és lendületesen játszó Dzsudzsák Balázs is gólt szerzett, 22 méteres szabadrúgása után a nem túl jól helyezett labda jelentősen irányt változtatott a sorfalon, a kapust teljesen becsapta, és átgurult a jobb kapufa mellett a gólvonalon.

Az észtek magabiztos legyőzésével két fordulóval a vége előtt visszaelőztük a románokat, akik otthon kikaptak a törököktől. Hollandia a 8 forduló után 22 pontos, a magyarok 14-et, a törökök és románok egyaránt 13-at szereztek.

Csakhogy a helyzet csak látszólag és átmenetileg jó két körrel a vége előtt.

Októberben mindkét válogatott játszik Andorrával (3-3 pont), de amíg a mieink a már vb-résztvevő Hollandiához mennek, addig a románok az észteket fogadják a másik meccsükün. Ha teljesül a papírforma, és mindkét válogatott veri a miniállamot, akkor Amszterdamban legalább annyi pontot kell szereznünk, amennyi a románoknak összejön az észtekkel szemben hazai pályán.

Az előző sorozatban is volt még esély az utolsó fordulóban, most is alakulhat úgy, de hasonlóság: egyszer sem a saját kezünkben volt a sorsunk. Egy hollandiai sikerrel persze még a saját kezünkbe vehetjük, erre Dzsudzsák még Bukarestben a csodaszerű jelzőt használta: 13 éve nem kaptak ki senkitől otthon.

Sőt, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen: a kapitányváltás után két meccset 7-0-val lehozó törökök is képbe kerültek a 2-0-s bukaresti sikerükkel (amivel be is árazták a románokat). Ők előbb az észtekhez mennek (ha nyernek, ők is 16 pontosak az utolsó kör előtt, akárcsak várhatóan a románok, míg nekünk valószínűleg marad 14 az amszterdami meccs után). Igaz, ők a hollandokat fogadják októberben – kérdés, hogy mekkora lendületben maradnak a törökök és mennyire veszik komolyan a hollandok (persze az észtek elleni 2-2-jükben és az Andorra elleni elsőfélidős 0-0-jukban mi is reménykedhetünk).

Egervári Sándor így értékelt: „Külön köszönet azoknak, akik bíztak bennünk, akik hittek nekünk. A vízilabdázóknak is köszönjük, akik kiálltak mellettünk. Nagy gratuláció a játékosoknak, ami belénk szorult pénteken, most sikerült kihozni, nagyon fepörgették magukat, nagyon ki voltak éhezve erre a győzelemre. 5-1 után nem kellene beszélni a negatívumokról, mert 95 százalékban az történt, amit mi akartunk. A második félidő elején estünk kicsit vissza.”

Dzsudzsák Balázs így látta. „Nagyon büszke vagyok a csapatra, magunkért játszottunk. Nem akarok nagy szavakat, nem kell sajnálni bennünket, pár embernek azért örömet tudtunk szerezni. Felesleges bármit mondani, magyarázkodni. Olyan nyomás alatt, hogy rendőrökkel kellett edzenünk, nem könnyű játszani.”