Akár óvatosságból, akár nemtörődömségből maradt távol Détári Lajos saját önéletrajzi könyvének bemutatójáról, a nyilvánvaló tiszteletlenség mellett leginkább családtagjait hozta kellemetlen és kínos helyzetbe. Pedig most megjelent önéletrajzi könyvében többszörösen visszatérő alapgondolat, mennyire tisztelte ellenfeleit, a valódi kitárulkozás azonban elmaradt. De ne szaladjunk ennyire előre.

Fogjuk úgy fel, a könyvbemutatóról való távolmaradása a maga részéről annak tudható be, hogy mindent elmondott a könyvben, és nem kíván hozzátenni semmit. Kár, pedig nyilván lett volna legalább egy kérdés, hogy a bundaügy két fővádlottja miként lett a barátja.

A könyvből kiderül: Kenesei Zoltán például második esküvőjén a tanúja volt, míg Lázár Mátyás játékosa volt Vietnamban. Azt a pletykát is megemlíti, hogy az Üllői útról majdnem elvitték a rendőrök őt.

Mégis itt vagyok

– ennyit fűzött hozzá.

A közel 300 oldalasra íródott könyvből – úgy látszik, a kiadónál követelmény ennyire nyújtani az ilyen jellegű könyveket – igazán sokat nem tudunk meg az utolsó magyar világsztárról. Legalábbis a sorsfordító pillanatok részletei továbbra is homályban maradnak.

Pedig úgy kezdődik, mintha valami hatalmas nagy titokról lebbentené fel a fátylat: 24 évesen a Barcelona őt akarta. Ugyanakkor aki csak egy kicsit is benne van a futballban, illetve tisztában van a topklubok politikájával, természetesnek veszi, hogy 1985 legjobb válogatottjának irányítóját a topklubok akarják. A felkínált kétmillió dollárból később egy lett, majd annyi sem, mert egyszer látták rosszul futballozni, Debrecenben.

Iszonyatosan hosszú a könyv eleje, végeláthatatlanul sorolja, hogy ilyen meg olyan bácsik terelték őt a futball felé, akiknek ma is nagyon hálás, és a hosszas mondandóból kb. megtudhatjuk, hogy akkor még más világ volt, és aki tejen, valamint cukros zsíros kenyéren nőtt fel, annak nincs szüksége vitaminra. Ezt olyan fárasztó és zavaros hasonlatokkal ékesíti, mint a zsíros kenyér lebegett a szeme előtt, nem volt zsíros szerződés, nem volt még U9 és U7, de még U2 sem; vagy hogy milyen a vegetáriánus és a körömpörkölt kapcsolata.

Kisebb ellentmondást is találunk a könyv elején, amikor Venablesszel való beszélgetését említi a Wembley-ben, de a könyv a vége felé azt mondja, az első világválogatottbeli fellépésén némán ült a londoni öltözőben, mert nem beszélt még semmilyen nyelvet sem. De ezen ne akadjunk fent.

A Honvéd

A Tichy-féle nosztalgia érthető (aki az edzője volt akkoriban), de amikor a 81-es Honvédról úgy beszél, mint valami igen komoly csapatról, akkor inkább mosolygunk, hiába sorolja fel a komplett csapatot. Itt van ugyanis több olyan nemzedék, amelynek nemhogy Paróczairól, Bodonyiról, Gujdárról, Kerepeczkiről, de még Détáriról sem sok kézzelfogható élménye van, nem látta őket élőben játszani, csak a Wikipedia alapján helyezi el a tudását.

Az a Honvéd nemzetközileg semmire sem vitte, hiába volt háromszor egymás után bajnok. Amikor nemzetközileg megmérték a BEK-ben, a Steuától például négyet kapott, de a Grasshoppers és a Bröndby is túl erős volt. Pedig sem a svájci, sem a dán nem világverő csapat.

Détári pályafutásában mindig az érdekelt, hogyan ítélték meg őt külföldön. Mert itthon nagyjából tudjuk, hogyan, a könyv címe eligazít a kérdésben. Egy mondat van erről, ő idézi a frankfurti edzőt (Kalle Feldkamp), hogy Détárit sokkal könnyebb eladni, mint az utódját megtalálni. De kíváncsi lettem volna arra, mit reagált az első frankfurti szobatárs, Körbel kijelentésére:

Puskás akart lenni, de nem volt olyan jó, a teher alatt pedig összeroppant.

A hazai sportsajtó lojalitása, szervilizmusa régóta ismert, nagyjából az is, hogy Détári sem könnyű alany, de hogy a szerző mindössze egy igazán őszintének ható felháborodást tud kihozni belőle, az zavarba ejtő. Abban az indulatban viszont tényleg ott van minden:

A kurva anyját az összes szemétládának, akit egykoron csak az érdekelt, hogy minél több pénzt kapjon utánam. Akit egy másodpercig sem izgatott, hogy alakul a sorsom, az én karrierem. Aki még akkor is kizárólag a saját érdekeit nézte, amikor már márkamilliókat keresett rajtam az állam. Rohadjon meg mind, ott ahol van.

A kiborulása akkor jött el, mikor nem tudott a Sampdoriához szerződni, pedig Roberto Mancini, a csatár ezt szerette volna 1993 nyarán. Détári akkor volt 30 éves, a legjobb korban. Viszont a csődeljárás alatt lévő Bologna, a Honvéd, az MLSZ, az Ancona, az Olympiakosz is igényt tartott a játékjogára, ezért semmiképpen sem mehetett az egy évvel korábban BEK-döntőt játszó genovai csapathoz. Az MLSZ-ből vagy az állami sportirányításból valakik még azt is kikötötték, hogy Détári értékesítésekor kinek jár kék Mercedes. De azt nem tudjuk meg, kiről, kikről van szó.

Tény, sokszor hozták lehetetlen helyzetbe, sokszor vált önhibáján kívül kiszolgáltatottá. Frankfurtból Görögországba került, mert a németek sem mondhatnak nemet a profitra, a később elítélt Koszkotasz pedig 18 millió márkát fizetett, míg a Juventus ennyit nem volt hajlandó, csak 13-at.

Az igazolásai rendre rosszul sikerültek, pechére Komora Imre volt a tanácsadója, akinek nem sikerült felmérnie, hogy a kilencvenes évek fordulóján a nemzetközi futball éppen felrobbant, a szórakoztatóipar húzóágazata lett, míg a magyar nemcsak manufaktúrában maradt, de a tolvajok kiszolgálása lett az egyetlen célja. Olyan országok jelentek meg, amelyek korábban nem voltak a focitérképen, már egy norvég is sokkal értékesebb lett, mint egy süllyedő magyar.

Amikor 1991-ben a Juventus ismét képbe került, és egy amerikai túrán a felkészülési meccseken játszott is, már nem kellett, mert Trapattoni lett az edző. Détári interpretálásából az derül ki, hogy Cuccureddu szerette volna, de Trapattoni inkább két németet hozott, két védőt (Kohler és Reuter). Akkoriban egy csapatban csak három idegenlégiós lehetett, és a Juve a támadásokban a Baggio–Schillacci–Casiraghi triót favorizálta, Détárinak nem maradt hely.

Apró szépséghiba, hogy egy neten talált Agnelli-nyilatkozatból (a Fiat elnöke, a Juve főszponzora) az derült ki, feleannyira sem tartotta a magyart, mint a francia Platinit, akinek utódjául szánták. (Aki nem mellékesen az UEFA elnöke, a civil életben is a csúcsra ért.) A Corrierre della Serrának adott nyilatkozatban Agnelli Détári élete meccsére utal, amit az Anconában játszott. Sokaknak ez az egyetlen nemzetközi futballélményük van róla a német kupadöntőn kívül. Emlékszem, a vízisí királyának nevezték a tudósításokban, mert a 92-es decemberi stadionavatóval egybekötött bajnokin annyira szakadt az eső, hogy mindenki csúszkált, ő pedig úgy forgatta az Inter védőit, hogy alig tudtak lábra állni. 3-0 lett, alig vártuk, hogy a másnapi ismétlésekben láthassuk a góljait (a videón): a mesterhármas csak azért nem sikerült, mert hátulról felrúgták az ötösön az üres kapu előtt.

Erre a teljesítményre azonban még az Anconában is csak egyszer volt képes, érdekelt volna, mi erről a véleménye. De nem árulja el.

  Détárinak vannak még most is, ennyi év távlatából is kitűnően azonosítható góljai, hát ezek háttere sokkal többet érdemelt volna, ha már a hét világválogatottbeli fellépését alaposan kivesézik.

Azt ellenben megtudjuk, szeretne sokáig edzősködni, és hogy főzőműsorokba hívták, de nem ment, mert nem vállal olyat, ami a futballal nincs kapcsolatban (bár nem mintha a könyvbemutató kapcsolatban állna a futballal).

Megtudhatjuk, hogy három nyelven (német, olasz, görög) perfekt, két nyelven társalog (angol, francia), mégsem kell a magyar futballba ez a tudás. Vajon miért nem?

Nem alkoholista – 24 pert nyert meg –, nem könnyű ember, markáns véleménnyel. Nagyjából erre a következtetésre jutunk.

Szovjet–magyar

Azt mondja még, hogy Végh Antal a mexikói 0-6 után írt könyvét olvasva annyi maradt meg benne, hogy ügynökök voltak közöttük, az Európát végigverő válogatottban. Ezt a könyvet olvasva több dolgot is megjegyezhetünk. Például, hogy milyen autói (Maserati, Lancia Delta Integrale, Porsche) voltak, aztán azt, a Fradi edzőjeként stylist is dogozott mellette, de lényegesen többre számítottunk.

A 86-os világbajnokságról nincsenek új információk, mert azt, hogy egyszerre mondott csődöt mindenki, tudjuk, és az is régi sztori, hogy senki sem bírt futni, és még a kapu is mozgott. Bár az kétségtelenül újdonság, hogy ételmérgezésre gyanakszik, azért lettek erőtlenek.

Igaz, azt legalább kifejti, nekik is rossz volt, hogy még a barátaik is szidták őket, ők is vádaskodtak, hogy eladták a szovjet–meccset.

Ezen a könyvön nem érezni, hogy eladható, pláne, mert a főhőst sem izgatta fel különösebben a sorsa, ahogy saját sorsa sem marcangolja. Lehetett volna több és jobb.