Már a tavalyi, az utolsó pillanatban elveszített Európa Liga-döntő után sem akadt egyetlen újság sem a földrészen, amelyik ne említette volna meg Guttmann Bélát, és az ő átkát a Benficával szemben.

Guttmann azon akadt ki, hogy 1962-ben ismét megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját (BEK), de kevesebb pénzt kapott érte, mint a portugál bajnoki címért. Négyezer dolláron ment a vita, a klub hajthatatlan volt, Guttmann pedig azonnal lelépett, és azt mondta: száz évig nem nyertek semmit, bár vannak olyan források, amelyek a „soha nem nyertek semmit” utolsó mondatról tudósítanak.

Az 1899-ben Budapesten született, tánctanár végzettségű egykori középpályás a korszak egyik legkeresettebb edzője volt, sokak szerint, ha marad a portugáloknál, akkor olyan fényes korszak várhatott volna a Benficára, mint a Madridnak volt az ötvenes évek végén. Az egyeduralkodásból azonban semmi nem lett, a Benfica Eusebióval már nem tudott BEK-et nyerni. Eusebiót egyébként Guttmann vitte a Benficához, pedig már megállapodott a Sportinggal, de mivel elment és megnézte őt még Mozambikban, tudott hatni rá.

A szuggesztivitás egyébként is az egyik legfontosabb eleme volt munkájának. „Az edző olyan, mint egy oroszlánszelidítő. Abszolút hatalmas van az állatok felett, a porondon ő vezényli a show-t, magabiztosan, a félelem legcsekélyebb jele nélkül. De abban a pillanatban, amikor hipnotikus hatalma gyengülni látszik, vagy csak a leghalványabb félelem is tükröződik a szemén, elveszett” - idézte hitvallását Jonathan Wilson a Futballforradalmak című könyvében, melynek második, bővített kiadása hamarosan megjelenik magyarul.

Guttmann nyughatatlan természetű volt játékosként is, nemcsak edzőként, ezért fordult meg a világ számtalan pontján, és sehol nem húzott le hosszú időt.

Guttmann az MTK-val bajnok volt 1921-ben, de nem vállalta a versenyt Nyúl Ferenccel, ezért elment a bécsi zsidóság csapatához, a Hakoahhoz.

A 24-es párizsi olimpián a magyar csapat tagja volt, de nehezen viselte, hogy nem tud kellőképpen pihenni a csapat, mert olyan forgalmas szállodában foglaltak szobákat, ami csak a vezetőknek volt ideális. Hogy felhívja erre a figyelmet, patkányokat fogott társaival, és ezt farkuknál lógatta fel a kilincsre. Soha többet nem is lett válogatott, nem kellett.

Nemsokára az osztrákokkal amerikai túrára indult - itt kapták a Verhetetlen Zsidók becenevet -, New Yorkban maradt, az 1929-ben a kezdődő gazdasági és pénzügyi világválság elvitte a kocsmáját, Bécsbe már edzőként tért vissza, onnan Hollandiába ment, majd ismét a Hakoah következett, majd az 1938-as Anschluss után Magyarországra menekült.

Szinte lehetetlen kinyomozni, mi történt vele a háború alatt, nem szívesen beszélt róla, többnyire csak egy mondattal intézte el, Isten segítségével életben maradtam.

Önéletrajzi könyvében így ír: „Az elmúlt tizenöt évben számtalan könyv jelent meg a háború borzalmairól, a folytonos, élet-halál harcról. Felesleges, lenne, ha én ilyennel terhelném olvasóimat.”

1947-ben Kispesten lett edző, ott a fiatal Puskás Ferenccel veszett össze – lehívott valakit a pályáról, akit Puskás viszont még szívesen látott volna a pályán -, utána kalandos utat járt be, 1953-ban a Milannál számítottak rá, és ugyan az első helyen volt csapatával, kirúgták a tizenkilencedik forduló után. „A vezetőség kirúgott, pedig nem vagyok sem bűnöző, sem homoszexuális.”

Sao Paolo következett és egy bajnoki cím, a Porto és egy újabb bajnoki cím, végül a Benfica, 1961-ben a Barcelonát 3-2-re verte a BEK-döntőben – a katalán gólokat Czibor és Kocsis szerezte -, 1962-ben a Real Madridot 5-3-ra. Puskás ekkor három gólt lőtt, de ez is kevés volt.

A Benficától Uruguayba ment, a Penarolhoz, és még visszatért a klubhoz, így saját maga átkát önmaga is megsínylette. 1973-ban hagyta abba.

Alapelve volt, amit mostanában igen sokszor hallhatunk Mourinhótól, a csapat és az edző kapcsolata a második év végére teljesedik ki, a harmadik évben ezen már nem igazán lehet fokozni.

Mint a példa is mutatja, Mourinho is nagyon sokat tanult tőle, de az ő munkásságát szinte biztosan ismerik bárhol a világon. (Jellemző, talán Magyarországon a legkevésbé, ennek a belterjesség mellett a múlttól való elfordulás az oka, de ez külön tanulmány témája is lehetne.)

A már említett Jonathan Wilson szerint ő a közép-európai nagy edzőgeneráció utolsó tagja, a kávéházi kultúra utolsó képviselője - a 20-30-as évek futballját a kávéházi beszélgetések, viták vitték előre -, a futball ártatlanságának utolsó védelmezője.