Az argentinokkal világbajnok Cesar Luis Menotti azt mondta, a csapatok formációi csak telefonszámok, szerinte semmi jelentőségük. A BL-döntő két csapatának edzői ennek ellenére folyamatosan variáltak már szezon közben is, de a BL-döntő 120 perce alatt is. Megmutatjuk, hogyan változott a Real Madrid és az Atletico Madrid felállása a szombati döntő előtt és alatt.
Amikor 2011. decemberében Diego Simeone átvette az Atletico Madrid irányítását, ugyanazzal a védelemmel játszott a csapat, mint amivel most a Bajnokok Ligája döntőjébe jutott, de elődje, Gregorio Manzano még nem rakta össze annyira a játékosok helyezkedését és egymáshoz való kapcsolatát, mint az argentin.
A Juanfran-Miranda-Godín-Filipe Luis négyes lánc adott volt, helyenként Perea volt a jobbhátvéd, és olykor Dominguez is bekerült a tengelybe.
A középpályán is volt egy fix ember, Gabi, azóta megtalálta mellé Kokét a 4-2-3-1-es hadrendbe, aki Simeone érkezésekor még csak 19 éves volt, mostanában már a szabadrúgások és szögletek első számú felelőse.
Abban a szezonban Gabi mellett kezdetben többnyire Mario Suarez, vagy a portugál Mendes volt az ütköző középpályás.
A négyes támadó szekcióból Falcao egészen távozásáig kirobbanthatatlan volt, Arda Turan csak akkor nem játszott, ha sérült volt, de Adrian Lopezben is nagyon bízott. A brazil Diego volt a negyedik ember.
A 2012-13-as szezonban aztán annyi változás történt, hogy Diego Ribas da Cunha a Bundesligába távozott, de sikerült pótolni, mert közben Diego Costa még a kolumbiai Falcao árnyékában is egyre gólerősebb lett, az Osasunától korábban leigazolt Raul Garcia pedig egyre több lehetőséget kapott a középpályán.
Már akkor előfordult, hogy a 4-2-3-1-et 4-4-2-re cserélte, az ellenfelekre szabta a felállását, folyamatosan variált a szezon közben.
Mindezt felerősítette David Villa érkezése 2013 nyarán. Rögtön a szezon első meccsén 4-4-2-re váltott, a Sevilla ellen sikeres is volt a formáció, Diego Costa és Villa volt a csatársorban. A bajnokságban általában meg is tartotta ezt a rendszert, a Barcelona elleni Szuperkupa meccsekre azonban nem, ott ugyan Villa és Costa kezdett, de utóbbit kihozta a jobb oldalra, míg Villa volt a center.
A BL-ben azonban 4-3-3-at is vállalt, de 4-1-4-1-et is a régebben bevált 4-2-3-1 mellett, a sorozatban a 4-4-2-t nem erőltette, de a döntőben igen.
Carlo Ancelotti a nyáron José Mourinhótól vette át a csapatot, és alig várta, hogy Gareth Bale felépüljön a sérüléséből, mert addig a 4-2-3-1-es hadrendet alkalmazta.
Az olasz edző korábbi csapatánál, az AC Milannál a 4-4-2 gyémánt változatát vitte csúcsra, Pirlóval a védelem előtt. A Chelsea-nél sok jó belső középpályása volt, ezért 4-3-2-1-et játszott. A PSG-nél elődje a 4-2-3-1-et favorizálta, érkezésekor az olasz nem nagy meglepetésre a stabilitásra tette a hangsúlyt, és a biztonságra törekvő 4-3-2-1 volt az, ami megfelelt a filozófiájának.
A Realnál viszont annyira kész és adott volt minden a 4-2-3-1-hez, hogy nem nyúlt bele, amihez még Özil is ott volt az első két meccsen, aztán átigazolt az Arsenalhoz.
A német eladása után 4-4-2 lett az alapfelállás, elővette a rombuszt is, de azt gyorsan elvetette.
Mivel Ancelotti kedvéért megvették Carvajalt, neki is helyet szorított a szélen, Arbeloát kellett kihívnia ezért a posztért, ő került ki győztesen, a spanyol válogatott védő ráadásul meg is sérült.
Pepe és Ramos került középre – Varane a Juventus ellen mindkét idegenbeli gólban hibás volt, ezért a döntőig jegelte -, Coentraóból pedig Ancelotti többet hozott ki portugál elődjénél. Ugyanez igaz Xabi Alonsóra is, akivel felgyorsult a Real játéka, és Modriccsal is jobban együtt tud működni az olasz irányítása alatt, mint a Mourinho-érában.
Khedira novemberi sérülése után nem is volt kérdés, hogy ők ketten lesznek a középpályán, elöl pedig decembertől megtalálta a legideálisabb BBC-felállást, vagyis Bale, Benzema és Cristiano Ronaldo elhelyezkedését.
Ancelotti tehát folyamatosan idomult, és a keretnek megfelelő taktikát talált a 4-3-3-hoz, amit a Barcelona elleni kupadöntőre, és a Bayern elleni meccsekre 4-4-2-re alakított át, átütő sikerrel.
A döntőben Simeone annak ellenére a 4-4-2-t választotta - ahogy utaltunk rá, komoly tétmeccsen irtózott ettől a BL-ben -, hogy a két bajnokin a 4-2-3-1-es hadrenddel verte meg a Bernabeuban Ancelottit, és a visszavágón is így lett 2-2.
Ancelotti Benzema felépülésével bevállalta újra a 4-3-3-at.
Sőt, lényegében a teljes második félidőben 4-2-4-ben támadott, ami olyan régi időket idéz, hogy ki sem merjük mondani. Az UEFA kimutatásai szerint di Maria és Bale volt a két szélső csatár, CR valamint Benzema vagy éppen Morata középen, és ez a felállás a második félidőben nem változott. Erre a bátor húzásra az eredménykényszer miatt rá volt kényszerítve, de ez egy világos üzenet volt a támadófoci mellett.
Kivált, mert Marcelo alig védekezett, az Atletico azonban így sem tudott azon az oldalon sokszor támadni, nem voltak meg ehhez az emberei.
Pedig pont azt tehette, amiben a legjobb, és ami a legkényelmesebb volt számára, védeni az 1-0-ás előnyt, közben a kontrázni, illetve a második félidő elején letámadással próbálták hibára kényszeríteni a Realt.
A négy védő és a négy középpályás két tökéletes vonalban állta a Real rohamait, de ahogy nőtt a nyomás rajtuk, úgy húzódtak folyamatosan hátra, és volt, hogy már öten védekeztek a négy középályás mögött.
A hosszabbítás második félidejében pedig már az öt védő is kevés volt.