Pénteken, 88 évesen meghalt Grosics Gyula, a legendás Aranycsapat egykori kapusa.

Évek óta küzdött komoly tüdőproblémákkal, azóta többször kórházi kezelésre szorult, életmentő műtétet is kellett végrehajtani rajta. A szívével volt problémája, három infarktuson is átesett.

A család tájékoztatása szerint „Grosics Gyula, a Nemzet Sportolója 11.20 perckor, álmában, megtért Teremtőjéhez”.

A nagyszerű kapus a Dorogi AC-ben kezdte pályafutását, de szerepelt a MATEOSZ Munkás SE és a Teherfuvar SE együttesében is. 1950-ben a korszak sikercsapatához, a Budapesti Honvédhoz került. Pályafutását a Tatabánya játékosaként fejezte be, ő volt a bányászklub első válogatott játékosa.

A Honvéddal három bajnoki címet szerzett, 390 mérkőzésen állt a kapuban. 1947 és 1962 között 86-szor szerepelt a magyar válogatottban. Három világbajnokságon vett részt (1954, 1958, 1962), tagja volt az 1952-es helsinki olimpián aranyérmes együttesnek. Szerepelt az évszázad mérkőzésén, az 1953-as 6:3-on a Wembley-ben.

Remek kifutásai és a védelem hangos irányítása miatt a negyedik hátvédnek nevezték. Az 1954-ben elbukott világbajnoki döntő után politikai támadások érték. 1956 után az Aranycsapat sok játékosa külföldre ment, de ő maradt. Büntetésképpen Tatabányára kellett igazolnia.

A válogatott 59 meccset nyert, 14 döntetlent játszott, 13-szor veszített vele a kapuban.

Edzőként megfordult a Tatabányánál, Salgótarjánban és a KSI-nél, de nem volt olyan sikeres, mint játékosként. A hatvanas évek végén Kuvaitban volt szakfelügyelő és szövetségi edző, majd 1969-től közel húsz évig a Budapesti Volán és a Volán SC élén állt, ahonnan egyesületi elnökként vonult nyugdíjba.

82. születésnapján szimbolikusan leigazolta őt a Ferencváros: annak idején azért hagyott fel a labdarúgással, mert nem engedték, hogy a klubhoz szerződjön.

2011 februárjában, 85. születésnapján hosszabb interjút adott az MTI-nek, amelyben többek között arról vallott, hogy csatár szeretett volna lenni.

„Nem szerettem védeni. Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek és azoké a szégyen, akik gólt kapnak. Persze később, befutott kapusként már megváltozott erről a véleményem" Olimpiai aranyát elcserélte volna egy világbajnoki címre. „1952-ben még a legjobbak szerepeltek az olimpián, mert a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség 1956-ban szabályozta, hogy csak utánpótláskorúak szerepelhetnek a nyári játékokon, így a Helsinkiben aratott diadal rendkívül értékes. Ennek ellenére már akkor is a világbajnokság volt a sportág csúcsa. Életem legfájdalmasabb emléke az 1954-es berni vb-döntő, elsősorban azért, mert ez azon ritka esetek egyike, amikor nem az ellenfél nyert, hanem mi vesztettünk" – mondta Grosics, aki haláláig követte a futballt, de már csak televízióban, mert egészségi állapota ezt tette lehetővé.

A Fekete Párduc egészségével kapcsolatban akkor azt mondta, nem dicsekedhet, panaszkodni pedig nem akar. Három szívinfarktus érte, az egyiknél, amikor elesett, eltört a bordája, amely megsértette a tüdejét. Utána többször lyukadt ki a tüdeje, emiatt öt éve hosszú ideig kezelték kórházban. „A rekeszizmot húzták rá a problémás területre. Azóta nincs gondom vele, csak a légzésem vált nehezebbé, már egy apró séta is kifáraszt. Minden héten vizitre kell járnom, illetve vissza kell fognom magam, mert veszélyes lehet az egészségemre a sok közszereplés" – mondta Grosics.

„Ami tegnap történt, az nem foglalkoztat. Viszont gyermekkorom emlékei egyre élesebbek. Számomra fontos ezek újraélése. Úgy kell viszonyulni a sporthoz, hogy legyenek élmények, melyekre öregkorában szívesen gondol vissza az ember. De csak az élheti át újra ezeket az emlékeket, aki mindent megtett a sikerekért" – mondta három éve Grosics, akinek életéről Keresztlécen címmel készült dokumentumfilm.