Százéves lenne kedden Baróti Lajos, a magyar futballválogatott korábbi szövetségi kapitánya, akivel négyszer jutott ki Magyarország világbajnokságra.
1962-ben és négy év múlva a negyeddöntőből nem jutott tovább csapata, előbb a csehszlovákokkal (1:0), később, hiába verte a brazilokat, a szovjetekkel szemben kapushibák miatt maradt alul (2:1).
Ezen a két meccsen derült ki leginkább, hogy Baróti nem volt szerencsés edző, aki pedig nem az, nem nyerhet érmet egy világbajnokságon. Pechére mindkét ellenfélnek átlag feletti kapusa volt: Schroiff és Jasin ihletett állapotban védett. Ráadásként a játékvezető nem vette észre Tichy bombagólját.
„Nincs nagy edző, csak szerencsés” – a kategorizálás amúgy attól a kárpátaljai Szabó Józseftől származik, aki a szovjeteknél játszott azon a 66-os találkozón, később pedig ukrán szövetségi kapitány lett. Szerinte akit a szerencse kiválaszt, az a nagyok között egy külön polcra emelkedik. (Ő sem volt különösebben szerencsés.)
Barótit egyébként az Aranycsapat vezetője és szellemi atyja, Sebes Gusztáv ajánlotta abba a hármas irányítói testületbe, amelyik tőle vette át a válogatott irányítását 1957-ben.
Az év végén már egyedül vezette a csapatot, és talán hálásabb bemutatkozása is lehetett volna, mint 1957 decemberében, vagyis három évvel az elveszített vb-döntő után a németekkel játszani Hannoverben.
1-0-s vereség lett a vége, az összmérlege viszont imponáló: 117 válogatott mérkőzéséből 62 győzelem mellett 27 döntetlen és 28 vereség. A futballstatisztikákkal foglalkozó nemzetközi szervezet, az IFFHS szerint megelőzte Valerij Lobanovszkijt is a válogatott meccsek számában, de ezen az igen előkelő listán már szerepelni is hatalmas érdem.
Válogatott játékosok sorát indította el pályájukon, 1959-ben például a 18 éves Albert Flóriánnak adta meg a lehetőséget, aki harmadik meccsén egy bivalyerős jugoszláv csapat otthonában vágott mesterhármast.
Baróti 1939-ben, közvetlenül a második világháború előtt mutatkozott be a válogatottban a németek ellen, 1941-ben Svájc ellen is szerepelt. Besorozták, katonatiszt lett, később a dán frontra került, onnan pedig angol hadifogságba. Sokat gondolkodott rajta, hogy hazatérjen-e, végül felvállalva a szovjet megszállást és az ezzel kapcsolatos lehetséges retorziókat, mégis inkább Magyarország mellett döntött.
Mivel legjobb futballéveit a háború töltötte ki, a válogatottba már nem térhetett vissza, Győrben futballozott, ahol 34 évesen egy lábtörés miatt hagyta abba a játékot .
Az edzősködést is a városban kezdte, és a négy idény alatt egy hazai pályán mindenkire veszélyes csapatot alakított ki, amelyik 1952-ben, az utolsó fordulóban épp a Szegeddel találkozott, a város csapatával, ahol futballista lett belőle.
„A győri vagongyár igazgatója habzó szájjal ment az öltözőbe a félidőben, látva a szegediek vezetését, ordítva szidta a játékosokat. Nagyapám csak annyit mondott neki, ezt a hangnemet az öltözőben kéretik mellőzni, mert az lehet, hogy egyébként a vállalatnál ő a főnök, az öltözőben nem. Ezt a fejest tehát kiküldte nagyapám, és ezért már másnap kirúgták. Sokáig persze nem maradt munka nélkül, mert a Postás vezetői ahogy meghallották, hogy már nincs állásban, azonnal felvették vele a kapcsolatot. Igent is mondott nekik, így amikor másnap a Csepel, majd a Ferencváros kereste, visszautasította mindkét klubot , mert adott szava nemcsak akkor, hanem egész pályafutása alatt mindennél többet számított” – magyarázta Váczi János sportközgazdász, Baróti unokája.
A hajlíthatatlansága nem csak a csapat-összeállításoknál kísérte, ahol sokszor hatalmas neveket kellett kihagynia a kezdőből.
Elég csak az 1957-es bajnoki győzelem után lévő Vasas-bankettre gondolni, amikor a győztes csapatból mindenki kérhetett valamit az est díszvendégétől, Kádár Jánostól. Ő nem autót vagy kisebb lakást kért mint a játékosai, hanem testvére, Baróti Dezső szegedi irodalomtörténész szabadulását, annak ellenére, hogy politikai jellegű kéréseket tilos volt Kádárhoz intézni. A báty ugyanis részt vett a forradalmi eseményekben, ami miatt börtönbe került. Kádárt nyilván meghökkentette a kérés, de Baróti Dezsőt ezután szabadon engedték.
Az 1978-as vb előtt pedig a válogatottban biztos tagnak számító játékosával futott össze, aki éppen dohányzott. Hiába volt az előző évi bajnokcsapat (Vasas) egyik legjobbja a jobbhátvéd, szó nélkül kirakta a keretből, mert megegyeztek, hogy felkészülési időszakban nincs dohányzás. „Akkor ennyi volt?” – kérdezte a játékos, mire Baróti csak bólintott, ennyi.
Amikor az 1860 München szerette volna edzőjének, ösztönzésként egy Volkswagent küldött neki a csapat tulajdonosa. Ő nem fogadta el az ajándékot, ezért kifizette az akkor még ritkaságnak számító nyugati autó árát a németeknek.
Verebes Józseftől tudjuk, hogy őt hívta a Benfica, Barótit ellenben nemcsak hívta, hanem szerződtette is. A szerencse ez esetben mellé szegődött. A Vörösmarty téren kávézott egy ismerősével, amikor véletlenül találkozott egy neves magyar származású menedzserrel, aki tudta, hogy a portugál klub éppen vezetőedzőt keres. Barótit érdekelte a dolog, így a megállapodás gyorsan meg is köttetett, 1980-ban.
A Vasassal 1957-ben egyszer, az Újpesti Dózsával háromszor is bajnok 1967 és 1971 között. A Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai, Zámbó csatársorral rohamozta az ellenfél kapuját.
Volt perui kapitány (1971–72), a Vasashoz tért vissza, majd a válogatottat irányította újra. Az 1978-as vb után az Innsbrucknál egy szezont töltött, majd onnan a Benficához került.
Kétszer is bajnok lett a Benficával, és egy ma már elképzelhetetlen eset is köthető hozzá. 1981-ben fordult elő utoljára, hogy a Bajnokcsapatok Európa Kupájában két magyar edző ült a két rivális klub kispadján. A Baróti kontra Csernai Pál ütközetből az utóbbi került ki győztesen, az akkor is rendkívül erős Bayern Münchennel a döntőt viszont elveszítette a másik magyar edzőlegenda.
Ők ketten voltak a magyar futball két utolsó jelentős formátumú edzői. Az európai szövetség (UEFA) a 117 válogatott meccset a kispadon töltő, akkor 85 éves Barótit tartotta utolsó magyarként érdemesnek arra, hogy életműdíjjal tüntesse ki 2000-ben. Ilyen díjat kapott még Franz Beckenbauer is, nemrégiben.
A méltatásából kiderült, egyszer sem állították ki, világ életében a sportszerűségre törekedett.
„A nagyapám, mielőtt a színpadra hívták, odafordult hozzám, és egyszer csak azt mondta, te, János, az a helyzet, hogy engem egyszer fiatal játékosként kiállítottak. Egy fogatlan angol játékos addig rugdosott, hogy végül a meccs vége előtt letalpaltam. Nem tétmeccs volt, de nem kellene ezt elmondani nekik mégis. Azt hittem, hogy csak viccel, de komolyan gondolta, ő tényleg ennyire becsületes ember volt. Megnyugtattam, hogy nem befolyásolja ez az eset az ő több mint 50 éves szakmai múltját és megítélését. De ez azért jól példázza, micsoda tartás volt benne. El lehet képzelni ezek után, hogy mennyit vívódott, hogy mit kezdjen mondjuk Varga Zolival a válogatottban, hogy mondja meg egy idősebbnek, aki már a szívéhez nőtt, hogy van nála egy jobb és fiatalabb” – ezek is Váczi szavai.
Emellett a monte-carlói gálán természetesen kiemelték az 1964-ben szerzett Európa-bajnoki bronzérmet, aminek akkor még itthon egyáltalán nem tulajdonítottak komolyabb jelentőséget. Akkor még mindenben Puskáshoz és az Aranycsapathoz mérték a válogatottat, a 64-es válogatott pedig „még a döntőt sem érte el”. Mai fejjel szinte felfoghatatlan, hogy egy Eb-bronz után számon kérő cikkek is megjelentek akkoriban, miközben most arra áhítozunk, hogy nagy szerencsével valahogy esetleg sikerül kijutni a 24-es döntőbe két év múlva.
A ceremónián amúgy felállva, tapsolva köszöntötték a kor legnagyobb játékosai és edzői, mint például Raúl és Alex Ferguson éppúgy, mint Michel Platini. A másik francia sztár, Zinedine Zidane pedig még a taxiját is átengedte neki a gálavacsora végén.
Utolsó állomáshelyén, a Benficánál is utolérte a végzete, a váratlan és megmagyarázhatatlanul gyenge kapusteljesítmény. Akikben megbízott, a legfontosabb meccsen, a döntő pillanatban követtek el tragikus hibákat. Igaz volt ez a négy világbajnoki szereplés mellett a Benficára is.
Mint később kiderült: ebben a lisszaboni kupadöntőben lábon hordott ki egy szívinfarktust. Több feladatot már nem is vállalt ezek után. A 80-as évek közepe óta visszavonultan élt, bár ritkán járt mérkőzésekre, végig követte mind a hazai, mind a nemzetközi labdarúgást.
2005-ben, karácsony előtt otthonában, 92 évesen halt meg a legendás mesteredző.